Huber Zoltán: Nem emlékszem pontosan mikor, de az első két részt tévében láttam, éjszakai sávban még jóval a kertévés korszak előtt. Tuti nem lett volna szabad néznem, mert a tiltott dolog izgalmára emlékszem, meg persze arra, mennyire beparáztam néhol. Az utolsó jelenet nagyon megmaradt, de főleg erőteljes érzéki benyomások és érzetek, ami tökéletesen demonstrálja, mennyire jó munkát végzett Ridley Scott. Az organikus formák, a steril belső terek, a macska, a fehér trutyit spriccelő robot és persze a tojásból kirobbanó valami mélyen belém égtek. A második rész ellenben teljesen máshogy működött, abszolút tökös akciófilmként rögzült. Mikor kijött a negyedik rész, előtte már teljesen tudatosan pótoltam a teljes trilógiát. Tetszett, de távolról sem lettem keményvonalas rajongó. Az első kettő akkor nyűgözött le úgy igazán, mikor nemrég láttam őket a vásznon.

Orosdy Dániel: A 80-as évek közepe-vége felé, gyerekként találkoztam az első résszel egy balatoni nyaralás során, konkrétan a videószobává kinevezett étkezőben, de egyrészt még nem tudtam, hogy vele találkozom (csak arra emlékeztem utólag, hogy abban a szörnyű filmben, amit nem is mertem végignézni, egy ember beszélő feje “nőtt ki a padlóból”), másrészt fogalmam sem volt róla, hogy zseniális cucc (akkor még utáltam a horrort ugyanis). Aztán évekkel később lett HBO-nk, és leadták a második részt, ami már egyértelműen tetszett, bár ezt csak óvatosan mertem bevallani magamnak (akkor még azt hittem, hogy utálom a horrort, ugyanis).

A sorsom akkor pecsételődött meg végleg, amikor a harmadik rész tiszteletére a kilencvenes években a magyar tévé műsorra tűzte két egymás utáni héten az első epizódokat: kiderült, hogy A nyolcadik utas azonos azzal  “a szörnyű filmmel”, amit gyerekkoromban félig-meddig láttam, és legalább annyira jó, ha nem jobb, mint a folytatása (a videótéka jóvoltából pedig akkoriban már azt is tudtam, hogy a második filmnek van egy hosszabb, még jobb változata). Szóval Alien-vonalon menthetetlenül geek vagyok már legalább 20 éve: olvastam az első 3 rész könyvváltozatát, plusz egy rakás cikket, weboldalt stb.-t, megvettem a 4 részt tartalmazó díszdobozt, kifejezetten jónak tartom a Fincher-féle epizódot, és sem a sok szempontból elhibázott negyedik részt, sem a Prometheust nem tudom szívből gyűlölni. Ezt az érzést az AvP 2.-nek tartogatom.

Bilsiczky Balázs: Az első résszel való korai megismerkedésem tulajdonképpen anyukámnak köszönhető. ‘83-ban hoztunk Bécsből egy AKAI videót és hozzánk jártak a rokonok, barátok mozizni. A kazettákat ki-ki hozta magával, persze előfordult, hogy ottfelejtette. Az egyik felnőtt session után kérdeztem anyámtól (6-7 évesen), hogy megnézhetem-e én is az “új filmet”. Határozott nem volt a válasz, úgyhogy annak rendje és módja szerint, miután elaludtak, átkommandóztam a nappaliba, félig a fejem elé húztam a pokrócot és belekezdtem. A Star Wars IV akkor már megvolt, szorgalmasan gyűjtöttem a Jedi-bábukat, természetesen Han Solonak képzeltem magam, úgyhogy tudatalatt biztos az Alient is ahhoz mértem. Az űrhajó rohadtul tetszett, az elektromos kütyük is, de a szörnyet valahogy nem tartottam ijesztőnek, csak a sok, vészjosló csendet és a folyamatos feszültséget, hogy bárhol, bármikor megjelenhet az az izé. Amitől viszont nagyon beparáztam, az az android volt - nyilván nem tudtam még hova tenni az agyamban.

A folytatás Zolihoz hasonlóan már nekem is a tévéből jött, ebben hatalmas királyságnak gondoltam a lángszórót meg Ripley leleményeit az Idegen ellen. Fincher munkája nagykamaszként nyögvenyelősnek tűnt, nem is tetszett (később, újranézve annál inkább), a negyedik rész pedig a megtestesült ambivalencia. Ami levett a lábamról, az a humanoid és a kinézetében a predalien nagyon korai előfutára, vagyis a főszörny közti érzelmi kapcsolat. Imádom a korai Cronenberget, és az ő világához tudtam kapcsolni ezt a furcsa, majdhogynem széttörhetetlen kontaktust. A film végén, amikor már ki van törve az üveg, és az Idegen üvöltve nézi Ripleyt, olyan elképesztő csalódottság sugárzik a szeméből, amilyet talán még embert játszó színésznél sem láttam azóta. Másrészről viszont már azt önmagában problémásnak tartom, hogy egyáltalán továbbvitték a sorozatot. Fincher nyomasztó hangulata, a hit belekeverése és Ripley krisztusi halála (még így, kissé giccsbe hajlóan is) szép zárás lett volna.

A tavalyi, corvinos vetítés óriási élmény volt, megnéztem az első részt, aztán beültem a double feature-re is. Az Alien vs Predatorokat bojkottáltam, a Prometheust meg már elemezve (és gyanakodva) néztem, főleg néhány oltári nagy marhaság miatt maradt emlékezetes - sajnos. A tervezett, Blomkamp-féle folytatástól viszont sokat várok, feltéve, ha veszik a fáradtságot, hogy rendesen felépítsék a díszleteket, helyszíneket, a helyett, hogy ők is belehülyülnének a CGI-be.

OD: Érdekes, hogy szerinted nem (volt?) ijesztő a szörny. Szerintem a film legnagyobb leleménye ez a szörny, és persze a tulajdonságai, a mitológiája. A lángszóró (és a tank!!!) nekem is bejött a második részből, ahogy kb. minden, viszont a negyedik rész írója, bizonyos Joss Whedon szerintem nagyon elnézett valamit az ember-aliennel, nekem elsősorban miatta nem működik az a film. Úgy rémlik, Whedon sem örült, hogy ebbe az irányba kell mozdulnia, de mindegy is, a klónok kinyírása és Ripley édelgése a félig ember, félig szörny valamivel engem abszolút ledobott magáról, pedig a film első fele nagyon rendben van, a víz alatti hentelés epizódja is remek. A harmadik rész már a moziverzióban is bejött a hangulata, a színészek és pár feszkósabb jelenet miatt, a bővített verziót pedig kifejezetten jónak tartom (hibáival együtt).

Az AvP-filmeket én nem bojkottáltam, kifejezetten érdekelt ez a crossover, többek között a játékkal is játszottam (mellesleg a Predator-filmeket is szeretem, és a 2.-ban már utaltak az összecsapás a lehetőségére).  Az 1. etap természetesen csalódás volt, de inkább közepesnek mondanám, mint rossznak. Ami rossz, sőt, R O S S Z , az az AvP 2, többek között mert nem látni a filmet, annyira sötét, de ami látszik belőle, az is borzasztó. A Prometheustól nem vártam sokat, és összességében jól szórakoztam. A space jockey előhúzása a szekrény mélyéről jó ötlet volt (már a 4. résznél is az ormányos lényhez kellett volna visszanyúlni), az Erich von Däniken-es “Teremtő = Földönkívüli”-vonal nem zavart különösebben (végül is érdemes rajta elmélázni, és én nem gondoltam egy percig sem komolyan, hogy pont a Lost [!] írója fogja megadni nekünk a nagy megfejtéseket), a többit megoldotta Scott rendezése, a látvány és a színészek. Inkább nézném újra a Prometheust, mint mondjuk a zseniális Aliens rendezőjének jóval kevésbé zseniális Avatarját.

HZ: A szörny nekem sem félelmetes, annyira túlvilági és kegyetlen valami, hogy nem bizergálja a szorongásaimat - nem úgy, mint az androidok. Itt most persze a kifejlett xenomorph-példányokról beszélek, az arcra csavarodó, kéz formájú valami nagyon működik. De abszolút Balázzsal vagyok, talán valahol én is rettegek attól, valójában egy műanyag droid vagyok, csak még nem tudok róla. Mivel a szörnyet inkább valamiféle tökéletes gyilkológépnek érzem, valószínűleg ezért szeretem sokkal jobban a második részt az elsőnél. Nem vitatom, Scott fantasztikus filmet csinált, egy feszült, fojtogató rémálmot, ami nekem valahogy a testben fészkelő szörnyű betegséget juttatja eszembe. Éppen ezért inkább távolabbról tisztelem a Nyolcadik utast, de tuti nem ezt vinném magammal egy lakatlan szigetre. A második rész ellenben iszonyú jó szórakozás. Mikor legutóbb végre vásznon is láttam, úgy éreztem magam, mint egy hullámvasúton. Alapból rajongom a westernes alapszituációkért (helyőrség valahol messze, telepesek, őket támadó idegenek, megmentésükre igyekvő hősök), itt ráadásul a nyolcvanas éveket meghatározó kommandósok is adottak. Ráadásnak meg ott van Ripley, ilyen menő akcióhős azóta sem volt sok, többet talán nem is kell mondanom arról, miért a Bolygó neve a nagy kedvenc.

A harmadik és negyedik résszel viszont komolyabb problémáim vannak. Az még nem is lenne gond, hogy nem sikerült tartani a széria magas színvonalát, a zavaró inkább az, hogy nem lettek igazán markánsak. Pedig Fincher és Jeunet egyéni látásmódú alkotók, valahogy mégsem jött össze nekik a dolog. Ha Blomkamp át tudja verni a saját látomását és nem lesz nagyon izzadságszagú a sztori, nem lehet nagy baj a várható folytatással.

Mivel nem tartom szentnek az Alien-mitológiát, az AvP-filmekkel semmi bajom nem volt, átpörgetős bűnös élvezetként rendben voltak (a kettő majdnem az “annyira rossz, hogy már jó” kategória). Mivel nem nézek előzeteseket és nem követem a felfújt marketinget sem, a Prometheust sem vártam, így nem is csalódtam. Elvoltam rajta, ami persze nem épp lelkesítő, főleg annak fényében, hogy az első két rész retró vetítését a tavalyi év legjobb moziélményei között tartom számon. A legdrágább CGI-orkánt is egy pillanat alatt elfeledteti az M577-es Páncélozott Személyszállító (a “tank”) berobbanása. A teljes széria legjobb jelenetének mégsem ezt gondolom, hanem Ripley és a kislány ébredését a törhetetlen üvegfalú orvosi szobában.

BB: Hogy miért nem ütött akkorát a szörny? A lény köré felhúzott mítosz meg a skilljei kétségtelenül halál bika dolgok, viszont az első részben egyszerűen túl PVC lett, a mozgásán is látszott, hogy ez nagyon mű. Ha a kezdetben elmarad a para, a rá következő részeknél már nyilván nem csináltam össze magam, kivéve a John Hurt fejére is tapadó arcmasszőr láttán, amivel még rémálmom is volt, illetve a harmadik rész néhány, az Idegen fejéről, állkapcsáról vett közelitől.

Nem szeretek egy trilógia vagy kvadrológia esetében rangsorolni, különben is meggyőződésem volt, hogy mindig, mindenből az első rész a legjobb, az eredeti Star Wars trilógia kivételével, ahol A Birodalom visszavág nálam simán üti a többit. Most viszont, ha átgondolom, én is a második résznek (és Cameronnak!) adnám az aranyat, meg persze annak a Sigourney Weavernek, aki vitathatatlanul a last action hero-k egyike, plusz a feminizmusnak is biztos jót tett ez a kőkemény, badass, a töküktől elszállt macsókat fizikailag és szellemileg is túlszárnyaló nő figurája. A Predator főleg Schwarzenegger miatt maradt emlékezetes (Dillon, you son of a bitch!), de a folytatás már nem nagyon érdekelt. Az AvP bejelentésekor meg az a régi logikai feladvány jutott az eszembe, hogy mi történik, ha egy megállíthatatlan vasgolyó nekimegy a ledönthetetlen falnak. Ezzel általában kisgyerekeket szoktak szívatni. Szerintem kizárólag a remélt pénzkasza miatt jött létre az egész (aztán szinte alig hozta vissza az árát…), és oké, bűnös élvezet, de akkor már inkább elolvasok egy pároldalas Alien vs. Superman képregényt.

OD: Érdekes: fontos élményként említitek az első két rész tavalyi felújítását, de én, aki kb. ugyanannyira szeretem mindkettőt, az Alient kihagytam moziban. Nem azért, mert nem akarnám megnézni nagyvásznon, hanem mert Scott rendezői változatát adták, és az az én szememben nem ér fel az eredetihez. Sőt, ami azt illeti, még a nemrég netre került, 140 perces workprintnél is gyengébbnek tartom. Utóbbi nagyon tanulságos az első film rajongóinak (és leendő vágóknak!), egy csomó nyitott kérdésre választ ad, míg a rendezői változat sokat nem tesz hozzá az élményhez, de egy keveset azért elvesz belőle.

Ami az 1. vs. 2. rész kérdését illeti, főszabály szerint szerintem is igaz, hogy az 1. résznél ritkán jobb (vagy akár ugyanolyan jó) a 2., de az Alien-sorozat (plusz esetleg a Keresztapa- és Mad Max-filmek) esetében ez a helyzet. Viszont ami az Aliens ellen szól, az éppen a szörny megjelenítése. Nem annyira darabos, mint A nyolcadik utasé volt (tegyük hozzá, Scott koncepciójának része volt a “nem evilági” mozgás és megjelenés), oké, csakhogy van szeme, ami nem csak H. R. Giger szerint skandallum, szerintem is. A “démoniság” jelentős része elveszett a lényből, amikor szemeket csempésztek rá, és ez az Aliens kisszámú hibáinak egyike. [JAVÍTÁS! Természetesen nincs szeme a lénynek az Aliensben sem, ennek megfelelően Giger sem akadhatott ki ezen, viszont joggal kifogásolta a "bordázott koponya" (ribbed cranium) létét, és utóbbinak köszönhető az is, hogy én szemeket-szemüregeket véltem felfedezni bizonyos jelenetekben a alieneken, ld. itt vagy itt. Mea culpa, tévedtem, az érintettektől elnézést kérek. - OD]

Vissza az AvP koncepciójához: a két félelmetes vadász összeeresztése nem hasonlítható teljes mértékben a vasgolyó-fal esethez, ugyanis bármennyire is tökéletes gyilkológép mindkettő, nagyon eltérő a technikájuk, ami izgalmassá teszi az összecsapást. Elismerem, nem sokban különbözik ez az izgalom a “Bud Spencer lenyomná Bruce Lee-t?” örök gyermeki kérdésénél, de jelen esetben még azonos (vagy nagyon hasonló) univerzumban mozgó lényekről is beszélünk. Szofisztikáltság, tudatosság és kifinomult eszközpark kontra nyers ösztönök és állati düh -- ebben van fantázia! A trófeavadász földönkívüli áll szemben az egyed- és fajfenntartásért küzdő rémmel, ebből akármit is ki lehetett volna hozni. Hogy mit sikerült végül, azt sajnos tudjuk, a korábban nagyon gondos producerek levitték a lécet, nem is kicsit, de attól még a koncepció izgalmas.

HZ: A mozis élmény azért volt nagyon meghatározó, mert az összes filmnyelvi újítás és lelemény életre kelt és hihetetlenül felerősödött a vásznon. Így volt ez más klasszikusoknál is (például 2001 - Űrodüsszeia), de itt egy csomó ikonikus jelenet volt, ami valósággal arcon csapott. Valahogy sokkal jobban összeállt, mit és miért csinált egy adott módon Scott és Cameron, illetve az is világossá vált, miért működhetnek ezek a filmek kisebb képarányban is. Szerintem éppen ez az oka az Alien-mítosz kialakulásának: mindkét rendező egészen a zsigereinkig hatol le, teljesen más módszerekkel. Az első rész szép fokozatosan kúszik a néző bőre alá és átveszi az uralmat. A szűk terek, a fények és hangok, a visszatérő zihálás a fullasztó, lázas halucinációhoz hasonló.

A második rész ezzel szemben a horrort jófajta akcióval keveri és a parázást egy ellentétes minőségbe, a szellemvasutazáshoz hasonló élmény felé tolja. Ha ehhez még hozzádobjuk a körítést (világűr, Weyland-Yutani stb.), illetve a hősnő és a szörny kapcsolatában kitapintható erőteljes szexuális áthallásokat, a kultusz maximálisan érthető. A nyolcadik utas és a Bolygó neve ritka együttállások: egyszerre tapintanak ki valamit a korszellemből és hatnak a tudatos, illetve tudat alatti szinten. Oké, tényleg jól megcsinálták a szörnyet, de szerintem nem a legkritikusabb alkotóeleme a sikernek. Én pont azokat a pillanatokat szeretem, amikor még nem (vagy csak részben, pillanatokra) látjuk és a bábmesterek helyett a fantáziánk dolgozik.

OD: A szörny - zseniális. Ebben a film egyértelműen meghaladta a nagy elődöket: O’Bannon, Shusett, Giger, Scott, Rambaldi, Bolaji Bodejo és a többiek valami egészen egyedülálló dolgot alkottak vele. Rovarszerű, igen, emlékeztet mindenféle földi dolgokra (egyes pókok szaporodása stb.), igen, mégis annyira földönkívüli, amennyire csak lehet. Hollywood nem szokott ennyire kreatív lenni, ide európai tehetségek (is) kellettek, de erre még visszatérek. És persze a fentiekkel együtt azért Zolinak maximálisan igaza van: minél kevesebbet látunk a lényből, annál félelmetesebb, már a Cápa erejét is ez adta pár évvel korábban.

Azzal megint csak nagyon egyetértek, ahogy Zoli szerint a két film egymáshoz viszonyul, de bevallom, lakatlan szigetre én lehet, hogy – hosszas tépelődés után – az elsőt vinném magammal (mellesleg Star Wars-ból is a “4.” áll hozzám legközelebb, de ott egyértelmű a választás). Mellesleg azt észrevettétek, mennyire követi szerkezetileg az Aliens az Alient? A két film stílusa, tempója annyira különbözik egymástól, hogy elsőre fel sem tűnik, pedig nagy vonalakban ugyanazt a cselekményt látjuk: felébredés, vészjel, utazás az LV426-ra, krízis, védekezés, menekülés, vissza az ártatlanért, aztán fals hepiend a nagy bumm után, mert a főszörny mégis megúszta, végül leszámolás és szundi.

És akkor már elmondom, mi szerintem az első rész sikerének titka, mármint túl a minőségen és a jó marketingen: ez egy nagyon valószerűtlen produkció volt, és minden bizonnyal éppen ezért működött. Az írókon és néhány dizájneren kívül egyetlen közreműködőhöz sem állt igazán közel a sci-fi, viszont a sztori és jópár vizuális ötlet a lehető legrégebbi paneleken alapul, amik csak szóba jöhettek (erről írtam is egy cikket). Szóval a döntnökök az egyébként távolról sem érdemtelen forgatókönyvet és a Csillagok háborújából lopott “használt jövő” koncepcióját egyrészt fullra járatták, másrészt megfejelték egy westernmániás producerrel (Walter Hill személyében), egy majdnem nullkilométeres rendezővel (Scott már nem volt túl fiatal, de mindössze egyetlen, barrylindonitiszben szenvedő kosztümös drámát rendezett addig), egy sztármentes, “műfajidegen” színészgárdával (remek előadók, de pl. Yaphet Kotto a blaxploitation felől érkezett, Holm az angol színpadok ikonja, Skerritt Altman munkatársa volt), egy minimum gyanús elmeállapotú képzőművésszel (a szörnyért felelős Giger) stb. stb., és ez az őrült elképzelés valahogy életre kelt. Ha a Star Trek stábját szerződtetik le, kizárólag olyanokat, akik sci-fivel kelnek és fekszenek, ma valószínűleg szegényebbek vagyunk a műfaj minimum 2 remekművével és egy nagyon sikeres franchise-zal.

BB: Nyilván nem véletlen, hogy nagyrészt az első két részt boncolgatjuk, és ahogy fent már utaltam rá, a Fincher-verzió elsőre nem jött át, néhány újranézést követően viszont nagyon megszerettem. Már önmagában a sztori központi eleme, hogy bepetézték Ripleyt, zseniális ötlet, és átszínezi az általatok szinte ugyanolyan szerkezetűnek tartott első két rész vonalát. Vagy ott van a helyszín és főleg a sok kedves pszichopata, akik pont annyira vannak kidolgozva (nem mindegyik, persze), amennyire kell. A korábbi atomhent után jól jön a lelassult tempó, legalábbis két órán keresztül (most a kibővített, két és fél órás változatról beszélek), és nem hiányoznak a fegyverek sem, helyettesítik őket a rabok. Úgy tudom, Weaver kérése volt, hogy ne legyen fegyvercentrikus a film, e szerint írták a végső forgatókönyvet, mint ahogy azt is kikötötte, hogy Ripleynek meg kell halnia a végén.

Érdekes, hogy mi a Bolygó nevétől vagyunk elájulva, ő viszont, főszereplőként, állítólag nem igazán csípte Cameron változatát. Tény, hogy Finchernél lehetősége nyílt a drámai alak megjelenítésére, ami kellett is az alapvető anyaság-toposzhoz. A saját gyereke meghal, miközben ő végigalszik egy laza hetven évet. Ez óhatatlanul traumatizálja, és ezért is viszonyul úgy Newthoz, ahogy. Aztán őt is elveszti és kap helyette egy intruder embriót. Még ha fel is áldozza magát, hogy a kiskirálynő is pusztuljon, szerintem már itt beindul az anyai ösztön, hogy fejlődik benne egy új élet - ami persze egy szörnyeteg -, és ebből következhet később a Dani által nagyon elutasított érzelmi fonál.

Egy valamit még Fincherhez: Madonna klipjeinek rendezése után az ölébe hullik egy zseniális és epikus történet lezárásának a lehetősége. Mindez úgy, hogy az előkészületeknél a Fox szinte futószalagon zavarja el az írókat, a rendezőket, a főszereplő szent és sérthetetlen, ott nyúl bele az egészbe, ahol akar, és nincs egységes koncepció a meghatározó alkotók között. Ja, és Fincher mellesleg még nem rendezett nagyjátékfilmet… Mindez simán előrevetíti, hogy tuti bukó lesz a film. Viszont kiderül, hogy Weaver és a rendező elképzelése annyira egymásra rímel, amiből kijön ez a lassan, kínzóan fojtogató tempó, totál tehetetlen rabokkal, akiknek ott van az arcukon a korábbi bűneik miatti szenvedés, az őrület, és ez kiegészül az Idegentől való félelemmel. Fincher nagyon sok premier plánt használ, ami negyed óra után még túlzásnak tűnik, de a végére abszolút érthető nyelvvé nemesül. A belassult kocsizások vagy a rögzített állások meg olyan kompozíciókat tesznek lehetővé, amivel az első két részben nem foglalkoztak ennyire komolyan. Na ezektől lesz markáns stílusa A végső megoldásnak is, Jeunet erőltetett negyedik etapja viszont (ahogy arra mindketten utaltok) már erősen problémás.

OD: Biztosan meg lehetett volna valósítani máshogyan, (számomra) működőképesen is ezt az “emberanya-szörnygyermek” duettet, de Jeunet-nek szerintem nem jött össze. Fincher ügyesen játszott el a témával, de ott még Ripley hozzáállása egyértelmű: ami alien, pusztuljon. Aztán a karakterét jól átalakították a 4. részre, badass, egysorosokkal dobálózó akcióhős lett belőle, és erre jött még rá a zavaros viszony a kicsinyével -- na, ez nekem így már sok volt. Cronenberg-filmben, vagy még inkább Stuart Gordon-filmben, jó adag beteg humorral remekül működhet (ilyesmi volt Whedon elképzelése is), de Alien-filmnek nem áll jól. Ha Finchert hagyták volna készre vágni a maga változatát a 3. részből, az egy kb. méltó lezárása lehetett volna egy trilógiának. A 4. rész (ha már annyira kell) lehetett volna egy új kezdet Ripley nélkül, a space jockey-vonallal, de ezt már fújhatjuk. Jeunet filmje a csodás részeredmények ellenére jó alapot szolgáltatott valamiféle folytatás gondolatához, legyen az AvP vagy Prometheus. De Blomkamp megjelenése a színen mindenesetre ad okot némi reményre, örülnék egy ütős(ebb) Alien-filmnek.