A térhatású látványosságok és franchise-potenciálok alapanyagaira vadászó hollywoodi producerek dörzsölhetik a tenyerüket, Chris Beckett könyvénél ideálisabb forrásművet keresve sem találhatnának. A nap nélküli sötét bolygó és az ott boldogulni próbáló közösség meséje a jó sci-fi két legfontosabb összetevőjét egyesíti magában. Az elképzelt idegen világ fantasztikus kulisszái között nagyon is valóságos emberi dilemmákkal találkozhatunk. A távoli égitest bizarr ökoszisztémája beindítja az olvasó fantáziáját, a tradíció és az újítás feszültségéből kiinduló gondolatkísérlet pedig üzembiztosan működik.

A Sötét Éden lapjain egy rendkívül izgalmas környezet elevenedik meg. Fény nélkül az életet a geotermikus energia tartja fenn, sajátos természeti törvényekkel, egzotikus növény- és állatvilággal. Beckett nem merül el feleslegesen a részletekbe, mindezekből csak annyit villant fel, hogy folyamatosan táplálja az olvasó képzeletét és kíváncsiságát. Ezt az idegen világot mintha egyenesen egy gigászi költségvetésű látványmozi számára találták volna ki. Ha egy látnok rendező a Sötét Édent egyszer vászonra álmodná, az Avatar Pandórája fasorban sem lehetne. A hatásos közeg önmagában persze mit sem érne a benne élő emberek története nélkül és Beckett szerencsére itt sem hibázik.

A bolygón élő maroknyi közösségből társadalom születik, annak minden kihívásával, tragédiájával és lehetőségével. A pszichológus végzettségű, civilben szociális munkásként dolgozó író biztos kézzel egyszerűsíti le a folyamatot, a felbukkanó figurák segítségével egy-egy meghatározó mozzanatra, tipikus magatartásformára koncentrál. A könyv egyetlen komolyabb hiányossága, hogy a szereplők nagyobb része emiatt élettelen marad. A motivációk nem a jellemvonásokból és az interakciókból indulnak,inkább egy-egy tételt igazolnak. A hagyományokkal szembeszálló főhős, a különc vagy épp az erőszakos, megalkuvó ellenfelek döntései és tettei kristálytiszta logikát követnek, mégsem igazán tudunk azonosulni senkivel.

A karakterek árnyalása helyett Beckett az elszigetelt és az idegen világban túlélni próbáló csoport dinamikájára koncentrál, azaz nagyon is komolyan vehető társadalmi, vallási és kulturális kérdéseket jár körbe. Könnyedén erőltetetté és sterillé válhatna az elbeszélés, ám az egyedülálló atmoszférának és a szubjektív nézőpontoknak hála sikerül elkerülnie az átlátszó és száraz példázattá válás kínálkozó csapdáit. A fiatal főhős eszmélését követő sztori szépen kacskaringózik és a kulcsfontosságú információk visszatartásával sikerül végig fenntartania a feszültséget. A közösség eredete mellett a szokásaik, a furcsa nyelvi fordulataik okaira is fokozatosan fény derül, egyre drámaibb fénytörésbe helyezve az addigi eseményeket.

Egyszerre ismerős és újszerű ez a történet, hisz a letűnt aranykorról mesélő teremtésmítoszok és ószövetségi motívumok A Legyek Ura vagy A sötétség mélyén kiábrándult látleleteivel keverednek. Beckett hangsúlyozza a párhuzamot a Biblia vonatkozó fejezeteivel és felmutatja ugyan az emberi természet sötétebb oldalát, mégsem ítélkezik. Az önszerveződés, a társadalmi együttélés nagyon is reális és örökké aktuális ellentmondásai izgatják, de a legkevésbé sem pesszimista. A Sötét Éden legnagyobb erénye, hogy a teremtett világ segítségével e súlyos kérdéseket sikerül egyszerre érdekfeszítő és szórakoztató módon körbejárnia, miközben véleménynyilvánításra kényszeríti az olvasót.