A Keresztapa kollektív kivesézése után most megint közösen boncoltunk fel egy filmet, ezúttal egy friss bemutatót, az év egyik legjobban várt képregénymoziját, a Batman Superman ellen - Az igazság hajnalát. Spoilermentes.
Huber Zoltán: Batman Superman ellen?! Ugyan mi rossz történhetne? Nos, egyetlen név: Zack Snyder. Mert hiába az egyik legizgalmasabb és legkidolgozottabb szuperhős (Batman), hiába az egész jelenség archetípusa (Superman), ha valaki csak a CGI-pornóhoz ért, attól ne nagyon várjunk valódi izgalmakat. Rendezőnk mások által létrehozott világok, figurák és történetek fosztogatásával, illetve a végletekig lebutított alapanyagok méregdrága, émelyítően giccses vizuális csomagolásával foglalkozik, így túlzottan magas elvárásaim most sem voltak. De hogy Snyder még egy Bruce Wayne-szintű figurát is képes egydimenziósra redukálni és önmaga paródiájába fordítani, az mindenképpen újdonság.
Superman esete még érthető. Egy kvázi sebezhetetlen és mindenható lényből nehéz komolyan vehető és érdekfeszítő karaktert faragni. A hagyományos amerikai értékek übermenschét valószínűleg az isteni és emberi komponens feszültségén keresztül lehetne feltörni és nem Snyder az egyetlen, aki sikertelenül próbált fogást találni. Ő azonban az első rendező, akinek még egy olyan aprólékosan kidolgozott figurát is sikerül jellegtelenné silányítania, mint az ikonikus Denevérember. Súlyos szavak ezek Joel Schumacher filmjei után, de ő legalább vállaltan merült a campbe és egy percig sem tett úgy, mintha a csillogó-villogó felszín mögött valódi mélység lapulna. Snyder arcpirító bűne ezzel szemben az, hogy olyan halálosan komoly képpel zsákmányolja ki a nála tehetségesebb alkotók munkáit, mintha nem arcpirítóan buta vizuálpornóban utazna.
Baski Sándor: Nem tartozom azok közé, akik Zack Snydert Hollywood pestisének tartják, első három filmjében még lehetett bőven találni figyelemre méltó vizuális megoldásokat, és bár az Álomháború óta fullba tolja a giccset, valamilyen rejtélyes oknál fogva bíztam benne, hogy előbb-utóbb sikerül visszafognia megalomániáját. Ezzel együtt sem fűztem komolyabb reményeket Batman és Superman közös filmje elé. Látatlanban is sejthető volt, hogy a Nolan-vonalat abortálva a Warner és a DC megpróbálja univerzumépítésben utolérni és lehagyni a Marvelt, és mindent ennek az oltárán fog feláldozni, történettől a karakterépítésen át a hangulatig – csak éppen a Marvel-filmek egyik legfontosabb hozzávalóját, a humort nélkülözve.
Supermant ráadásul soha nem tudtam komolyan venni. Túl erős, túl buta, túl unalmas. A figura összeugrasztása az egészen más világban élő, komplex(ebbnek tűnő) Batmannel csak papíron hangzik jó ötletnek, a gyakorlatban buktatók egész sora várt az írókra – és ők a legtöbbe, annak rendje és módja szerint bele is szaladtak. A legfájóbb pont számomra a motivációk elbaltázása. A kiindulópont még stimmel: Metropolis népe (vagy legalábbis egy jelentős része) és Bruce Wayne a várost leamortizáló Superman ellen fordul. Az önbíráskodás jogossága és a túlhatalom veszélye fontos dilemmák, de ezek a kérdések csak a felszínen izgatják Snyderéket, afféle dramaturgiai ürügyként, mintha a Nolan-trilógiából pont csak a lényeget nem értették volna meg.
Pedig szólhatna ez a csetepaté is jóval többről. Az önbíráskodó (fél)istenként fellépő Superman az egypólusú világrendet képviselő USA allegóriájaként is értelmezhető, Batman és új harcostársai a terror elleni másik eszközt, az összefogást jelképezhetnék, de Snyder filmje nem nagyon akar túlmutatni önmagán.
HZ: Nagyon úgy tűnik, Snyderéket csak és kizárólag a bevethető látványelemek és a menetrendszerűen érkező akciószekvenciák izgatták. Sorban jönnek a fő- és mellékszereplők, elhangzanak a homlokcsapkodós közhelyek és falvédő-bölcsességek, de a történet szervezőelemei csak arra szolgálnak, hogy valahogy kitöltsék a hézagot két rombolás és CGI-hurrikán között. Snyder esetében nem a kép szolgálja az elbeszélést, hanem fordítva, ezért találó a pornóhoz hasonlítani, amit csinál. Nála a figuráknak nincsen mélységük, ezt a lassításokkal és szoborszerű pózokkal próbálná helyettesíteni, sikertelenül.. A kamera méltóságteljesen köröz a megmerevedő hősök körül és a lehető legbanálisabb képi metaforákat kapjuk az arcunkba, de kidolgozott jellemvonások, motivációk és drámai összeütközések híján a szándékolt hatás elmarad. Így fordulhat elő az is, hogy a színészek játéka ripacskodásnak hat.
Különösen ironikus spoilerveszélyről és váratlan fordulatokról beszélni egy olyan történetben, ahol minden esetleges. Ahol nem épül koherens világ és az egyetlen szervezőelem az öncélú látvány, ott nem várhat ránk meglepetés. Ezért van az, hogy az általad említett dilemmák csak elkent szlogenek és a két és fél órás játékidő ellenére sem igazán történik semmi a filmben. Ha arra a kérdésre kéne válaszolnunk, honnan hová jutnak ezek a hősök, nincs nagyon mit mondani. Oké, Lex Luthor gonoszabb lesz és látunk néhány újabb szereplőt az épülő DC-univerzumból, de ezek sem a történet logikájából következnek, hanem épp ezen pillanatok köré készült a forgatókönyv. No és a megalomán látványosságok köré, melyek már tényleg halálosan unalmasak. Snyder láthatóan nem érti a relativitás fogalmát és a fokozási kényszere feltartóztathatatlanul temeti maga alá a filmet. A csendben egy suttogás is hatásos lenne, de így, hogy itt minden alapból túl van húzva, a tétek emelése értelmetlen.
BS: Egyetlen mentő körülményt fel kell, hogy hozzak Snyder mellett: szinte lehetetlen küldetést vállalt. Úgy kellett levezényelnie egy gigantikus crossovert, hogy egyszerre feleljen meg a Batman- és a Superman-fanok (vannak ilyenek?) elvárásainak (lásd: kötelező visszautalások az előzményekre; még a Wayne szülők csontig koptatott halálát sem úszhattuk meg), ráadásul erre a filmre várt még a Justice League felvezetése is, ami egy megint más stílusú és dinamikájú projekt lesz. A Batman v Superman felett végig ott lebeg a Marvel árnyéka és a franchise-teremtés kényszere, és valami azt súgja: Snyder kezdettől tisztában volt vele, hogy vesztes csatát vív, még ha a mozipénztáraknál természetesen tarolni is fog.
Valószínűleg azoknak fog leginkább tetszeni a film, akik a leggyorsabban tudják elfelejteni a Nolan-örökséget. Szimpla popcornmoziként is ezer sebből vérzik persze, de tempója, zsúfoltsága vagy a paródia határán mozgó dialógjai miatt van egy olyan camp-minősége, ami helyenként bizarr módon szórakoztatóvá teszi. A pozitívumok közt mindenképpen meg kell Gal Gadot Wonder Womanjét említeni, míg a legnagyobb csalódás Jesse Eisenberg Lex Luthorja. Ennyire idegesítő és karizma nélküli főgonoszt még nem nagyon láthattunk.
HZ: Gal Gadot jelenléte egyértelműen a film legerősebb mozzanatai közé tartozott, és úgy általában tetszettek azok a pillanatok, mikor végre nem az izzadságszag érződött. Vélhetően ezekre gondolsz, mikor imponáló camp-minőséget emlegetsz. Mert néha Snyder érezhetően elfeledkezett a saját maga, a rajongók és a producerek generálta megugorhatatlan elvárásoktól és ekkor bizony pont egy olyan agyonpörgetett attrakciós filmet kapunk, amit lehet(ne) szeretni. A valóban jó a tempó és a néha a szürrealitás hatását súroló jelenetváltások mellett a brutális mindent-bele elv miatt ráadásul tényleg csak elvétve unatkozhatunk. Oké, Luthor tényleg elég sótlan, de a másik oldalon ott egy Géza nevet is viselő Batman, plusz néhány egészen vicces mellékszereplő. Alfred vagy a Daily Planet főszerkesztője annyira rossz poénokat szórnak, hogy már jók. A lehetséges civil áldozatokról tett hangsúlyos megjegyzések pedig tudatos kikacsintásként is értelmezhetőek. Épp ezek fényében sajnálatos az állandóan ott ólálkodó megalo- és vizuálmánia, illetve a hype fojtogató követelményei. Mert az öncélúság lehet borzalmasan szórakoztató, ha nem akar többnek látszani, mint ami. A kasszarobbantás persze így sem marad el, de ahogy említetetted, Snyder egyre nehezebb helyzetbe lavírozza magát. Ilyen előzmények után a Justice League vagy több ésszel vagy kevesebb komolysággal okozhatna meglepetést.
BS: Meg lennék lepve, ha a Justice Leauge meglepetést okozna. Snydernek nincs rá oka, hogy változtasson, pláne, ha a bevételi eredmények őt igazolják majd. Ezzel valószínűleg az is eldől, hogy a DC és Warner továbbra sem fogja tudni megszorongatni a Marvelt, marad ugyanúgy lépéshátrányban. És ez azért lehangoló, mert a Marvelre amúgy ráférne egy erős konkurencia, egy olyan ellen-univerzum, amely más szabályok szerint működne (mondjuk több ponton kapcsolódna az úgy nevezett „valósághoz”), és esetleg megszólíthatná azokat is, akik Pókemberre és társaira már ráuntak. Van persze most is választék, eldönthetjük, hogy Coca Colát (=Marvel) vagy Pepsit (=DC) iszunk. Előbbi kicsit finomabb és népszerűbb, mint utóbbi, de összetevői nagyjából ugyanazok.
