Filmvilág blog

Akkor és most: A Keresztapa

2016. március 14. - filmvilág

keresztapa-18.jpg

Új rovatunkban klasszikusokat beszélünk ki, most például A Keresztapát, abból az apropóból,  hogy újra mozikba került, méghozzá felújított verzióban. Kezdjük azzal, hogy ki mikor látta a filmet.

Bilsiczky Balázs: Valamikor a 90-es évek vége felé jött elő az OCD-m, követelve, hogy rangsoroljak és listázzak, kategorizáljak és katalogizáljak. Coppola trilógiája igazi csapda volt. Egyfelől imádtam vele foglalkozni, újranézni jeleneteket (legelőször '90 körül láttam még az első részt), lehámozni a szimbólumokat. Másfelől komoly fejtörést okozott annak eldöntése, hogy a most újravetített, ’72-ben forgott nyitány, vagy a két évvel későbbi folytatás az igazi Keresztapa. Mindkettő bivalyerős és majdnem hibátlan. A második etap a két idősík párhuzamos futtatásával, a sztori kiszélesítésével, vagy a szemtelenül fiatal Robert De Niróval hengerel, de Pacinónak a két rész közötti fejlődését is megemlíthetjük. Mindezek ellenére, még ha csak mellbedobással is, de az első rész a befutó. Nagyon egyszerű megnevezni az okot: úgy hívják, hogy Marlon Brando.

Huber Zoltán: Már nem emlékszem pontosan, mikor láttam először, de az első mozgóképek egyike volt, amit már célirányosan választottam a tékában. Nem az általános iskolában aktuálisan uralkodó filmes divat, nem a tékás ajánlása, egy színész, műfaj vagy borító miatt, hanem tudatosan. Olvastam, hogy a valaha készült egyik legnagyobb film, és bár még sok mindent nem tudtam az alkotókról, a korszakról vagy Hollywoodról, úgy ment át rajtam ez a három óra, mint egy megállíthatatlan tehervonat. A méltóságteljes tempó, a zene és Brando nyűgözött le, illetve a különös mikrovilág, ahol gyilkolnak ugyan, de létezik valamiféle törvény és tisztelet. Azóta jó néhányszor újranéztem (többször, mint a szerintem nem ennyire erős második részt) és mindig ledöbbenek, mennyi réteg van itt egymáson. A Keresztapa számomra azért igazán különleges darab, mert hihetetlenül komplex, miközben egy pillanatra sem nehézkes. Adott egy archaikus drámai helyzet (a fiú kénytelen elfoglalni az apja helyét és közben férfivá érik), a két figura körül pedig elképesztő mennyiségű mellékszereplő bukkan fel. Itt bizony tényleg mindenki fontos, a döntéseknek, a szavaknak és tetteknek brutális súlya van. Az erőviszonyok folyamatosan változnak, mégsem érezzük túlterheltnek a történetet, sőt, az alkotóknak az a bravúr is sikerül, hogy a kevésbé fontos mellékszereplőket is sikerül emlékezetessé varázsolni.

Baski Sándor: Nem emlékszem pontosan, mikor láttam először a filmet, de gyerekként valószínűleg még túl éretlen voltam ahhoz, hogy egyből felismerjem a jelentőségét. Azt viszont pontosan tudom, mikor és miért akartam azonnal újranézni: a Jim Abrahams-féle paródia (Maffia!) kapcsán döbbentem rá, mennyire megkerülhetetlen klasszikusról van szó. Az eredeti zsenialitása egyszerűen átsugárzott még a debil poénokon is.

Az újabb aha-élmény pedig most, a harmadik újranézéskor ért. Azzal eddig is tisztában voltam, hogy egyik kedvenc sorozatom, a Maffiózók  A Keresztapa köpönyegéből bújt elő – hasonlóan szinte mindenhez ami ’72 óta ebben a műfajban készült –, de csak most, utólag lett világos, hogy mennyire. A Sopranos érdemeiből ez persze semmit nem von le, mégis érdekes volt szembesülni vele, hogy amit forradalminak hittem, az jórészt csak a Coppola-Puzo iskolában tanultak precíz felmondása. A két produkciót egymás mellé téve ráadásul Coppola rendezése a legkevésbé sem tűnik avíttnak, mintha nem is teltek volna el évtizedek a készítése óta.  

De bármennyire is szeretem a filmet, nem voltam benne biztos, hogy a nagyvászon jelentősen növelheti majd újranézés élményét.

BB: A nagyvásznon pörgő képek vagy a mozi sötétje például még inkább felerősíti Brando játékát, és elveszve a film világában magunk is megijedünk ennek az embernek a hatalmától. Nagyban a többi főszereplő jelenléte is lényegesen hangsúlyosabbá válik, Pacino, Duvall, Caan vagy Keaton mesterien hozzák Puzo karaktereit. Azután ott vannak Gordon Willis elsősorban Michael Corleonéról vett premier plánjai, vagy a képek nagy százalékát kitevő rögzített totáljai, amelyek a moziélménnyel társulva rögtön el is mossák Coppoláék fikciója és a saját valóságunk közti határvonalat. Lakodalomban veszünk részt, közben újra és újra beülünk Vito Corleone dolgozószobájába, máskor meg ordítunk magunkban, amikor levágott lófejet találunk az ágyban. Együtt gondolkodunk a családdal, hogy beszálljunk-e a heroinbizniszbe, és közvetlen cinkostársakká lényegülünk át a végső leszámolás során.

BS: Érthetetlen (illetve az Oscar-díj történelmét ismerve annyira mégsem), miért nem kapott még csak jelölést sem Gordon Willis a fényképezésért. Elképesztő a film világítása, a képek fele gyakorlatilag árnyékban van, és ez mégsem zavaró, sőt még csak hatásvadász megoldásnak sem tűnik. Ezen a ponton említsük meg, hogy a felújított digitális kópia szinte hibátlan, tudom, blaszfémia, de számomra néhol még a celluloid anyagszerűségét is visszaadta.

keresztapa_7.jpg

HZ: Szokták mondani, amíg nem nézted meg vászonról, valójában nem is láttad a filmet. Bár erősen túlzónak és sznobnak tartom ezt a megállapítást, ebben az esetben tényleg van benne valami. Hiába ismertem alaposan, moziban döbbentem rá, hogy A Keresztapa az arcok és a fekete szín filmje. Mindig óriási élmény ezt a hihetetlen színészgárdát figyelni, ám az alakításaik finomságai csak ekkora méretben bontakozhatnak igazán. Az átható tekintetek, az apró arcrándulások, a finom gesztusok fontosabbak a párbeszédeknél és a moziban sokkal erőteljesebben kidomborodnak. Már önmagában emiatt is érdemes lenne elzarándokolni egy vetítésre, de még ott a másik dolog, az általatok is említett fényképezés. Nemcsak árnyékban vannak az arcok, de az egész filmet a fekete szín uralja, csodálatosan kiegészülve némi barnával. Még a napfényes jelenetek, a narancsok vagy a színes ruhába öltözött nők is sötétlenek. Nem azért, mert alul lennének világítva, a fekete mindenhol ott lappang és mindennel keveredik. Ez az egyszerre elegáns, tragikus és fenséges fény- és színvilág kivetítve valósággal bemászik az ember bőre alá. Emiatt sokkal masszívabbnak éreztem a film hangulatát és most először vizuálisan is durván lehengerelt.

BB: Említsük meg azt is, hogy a felújított változatban a  hangsávot is  baromi jól felturbózták. Még a macska pürrögése is tisztán és gyönyörűen hallható a nyitójelenetben.

BS: Valóban, de konkrétan a macskadorombolás már az eredeti verzióban is hangosabb lett a kelleténél, ezért újra is szinkronizálták a jelenet egy részét.

kereszttalia.png

De a sok laudáció mellett kritikuskodjunk is egy kicsit. Sokadik újranézésre, találtatok valami olyat a filmben, ami nem tetszik? Számomra csak apróságok voltak, most tűnt fel például, hogy az amúgy kiváló mellékszereplők közül Talia Shire (Connie Corleone) mennyire kilógott. Egy szicíliai nő szerepét alakítva nyilván nehéz finom eszközökkel dolgozni, de nem is a nagy veszekedésjelentben éreztem kevésnek, hanem a fináléban, amikor Michaelt a férje kivégeztetése miatt szemrehányja.

Ehhez a szálhoz kapcsolódik egy még kínosabb epizód: az, ahogy Sonny megveri az utcán Connie férjét, még egy némafilmes burleszkből is kilógna. Érdekes módon a stúdió kevesellte anno az erőszakjeleneteket (ma ez már pont fordítva lenne), de valószinűleg nem egy no-contact bunyót hiányoltak belőle. Ez persze egy apróság, de engem néhány pillanatra kilökött a filmből, holott addig a pontig a székhez ragadva bámultam a vásznat.

keresztapa_behind_the_scenes_6.jpg

HZ: Az általad említettekkel egyetértek, nekem Talia Shire játéka már első nézésre is nagyon erőltetettnek tűnt, no de ilyen kollégák mellett egy gyengébb teljesítmény felerősödik. Ami még mindig zavart, az a Mamma (Vito Corleone felesége) lapos karaktere, ő valahogy mintha alul lenne írva. A film egyik zsenialitása a csak villanásra feltűnő mellékszereplők hihetetlenül takarékos és pontos árnyalása, ezért is sajnáltam, hogy ő teljesen elsikkad. A többi nő (még Sonny felesége is) ki vannak dolgozva, róla abszolút semmit nem tudunk. Talán nem véletlenül, hisz ő meg a régi típusú asszony, aki a férje árnyékában él, de mégiscsak Michael anyja. Ez persze már tényleg a szőrszálhasogatás minősített esete, ne legyünk ennyire telhetetlenek. Tökéletes film nyilván nem létezik, de A Keresztapa nagyon közel áll hozzá. A remek minőségű, nagy műgonddal restaurált kópiáról nézve ez még nyilvánvalóbb.  

BB: A női karakterek "alulírtságát" én azzal magyarázom, hogy soha nem kerülhetnek előtérbe, akkor meg minek írjunk hozzájuk részletes karakterrajzokat. Gyorsan hozzáteszem, hogy nem azért maradnak a háttérben, mert el lennének nyomva, hanem azért, mert a férfiak odaállnak eléjük, hogy megvédjék őket. Ma már persze ezt is értékelhetjük egyfajta elnyomásként, de abban a korban és legfőképp abban a kultúrában én nem gondolom, hogy a Mammának például egyszer is az eszébe jutott volna, hogy ez rossz. Érdekes módon az itt tényleg a leggyengébb láncszemként szereplő, ezeknek az íratlan törvényeknek a határait feszegető Connie (Talia Shire) játéka is a folytatásokra javul fel, ami szerintem párhuzamban van azzal, hogy elfogadja a helyét a rendszerben.

A vetítés kapcsán még megemlíteném a korábban, kicsiben talán nem látott, elsikkadt apróságokat, amelyek így tisztán előjönnek a díszletekben, vagy a vágóképeken. Csak egy példa: feltűnik például Coppola Új-Hollywood-i kor- és pályatársának, Martin Scorsesének későbbi ikonja, Jake La Motta egy kirakatüvegre ragasztott hirdetésen. Összegezve azonban az élményt és az itt kitárgyaltakat, akinek jelent valamit A Keresztapa, annak kötelező megnéznie moziban, lehetőleg a legnagyobb vásznon. Amellett, hogy adózhatunk Marlon Brando emlékének, az idén januárban elhunyt Franco Cittit, Pasolini talán legkedvesebb színészét is viszontláthatjuk, sőt, szemben ülhetünk vele egy szicíliai, kockásterítős étterem teraszán.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr728475902

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása