Tulajdonképpen minden művészi alkotás egyik alapkérdése az, hogyan illeszkedik a maga korába, József Attila szavával a „világegészbe”, milyen szálakkal kapcsolódik hozzá, mit, mennyit és hogyan tud költői sűrítményként felmutatni belőle. Hogy ez nem műfaji kérdés, azt talán a közismert példa bizonyítja a legjobban: a Bűn és bűnhődés, lényegét tekintve, ugyanúgy a bűnügyi regény műfajába tartozik, mint a Poirot mester bravúros nyomozásait ábrázoló Agatha Christie könyvek sorozata.

A hetvenes évek elején, Francis Ford Coppola rendezésében készült A Keresztapa című film nézőinek, miközben a mozi üléséhez szögezve, lélegzetüket visszafojtva, borzongva és elborzadva, felszisszenve és sokkolva nézik ezt a maga műfajában (gengszterfilm) nagyszerű alkotást, feltehetően eszükbe sem jut, hogy a moziban töltött három óra alatt az Egyesült Államok alig több mint kétszáz éves történelmének egy nagyon fontos, tízesztendős epizódját látják. Annak az időszaknak egy vetületét, amely a második világháború végétől az ötvenes évek közepéig tartott. Ebben a korszakban zajlott le a könyörtelen kegyetlenségű háború, amelynek el kellett döntenie, hogy a szervezett bűnözés különböző ágazatait kezében tartó, elsősorban szicíliai-olasz bevándorlókból alakult öt New York-i család közül melyik irányítsa e tekintélyes gengszterbandák átállását, végső beépülését az Egyesült Államok politikai hatalmába.

Műfajok és történelem
Az amerikai filmgyártás számos új műfajjal gazdagította a mozgófényképezés történetét. A western műfaj nem egyszerűen cowboy-film, mint ahogy sokan még ma is vélik, hanem a honfoglalás történelmi műfaja, egy hatalmas ország még szűz és vadon területeinek a birtokbavételéé, azé a harcé, amely benépesítette, meghódította a vadnyugati területeket, elterjesztette a civilizációt, megszilárdította a törvényt és a jogot, elhódította a földet az indiánoktól, erőszakos volt, és szembeszállt az erőszakkal, népi hősöket teremtett (a jó vagy rossz seriffet), egy jellegzetes amerikai típust, a maga jellemző kellékeivel, a széles karimájú cowboy-kalappal, az ingre tűzött fémcsillaggal, a szépen felszerszámozott lóval, a lasszóval és – persze – a colttal, amelynek villámgyors kezelésén múlott, hogy ki kit győz le. Így és ekkor lett a pisztoly amerikai hagyománnyá, az amerikai életforma szinte már jelképes eszközévé. A jó erőszak szállt szembe a vásznon a rossz erőszakkal és megszületett a Tom Mix-ek, Ken Maynard-ok, a John Wayne-ek rettenthetetlen típusa. Minden westernfilm egy hatalmas hősi eposz része volt, egy fiatal, még szinte múlt és történelem nélküli nemzet mitológiateremtő eposzának egy-egy epizódja.

Amikor 1919 januárjában Wilson elnök bevezette az alkoholtilalmat egy olyan országban (ezt is a westernfilmekből tudjuk), ahol a whisky már-már olyan közszükségleti cikk volt, mint a kenyér, a szeszcsempészeknek a törvénnyel és egymás konkurenciájával megküzdve kellett egy kétszázmilliós nemzetet ellátniuk a mindennapi betevő alkohollal. Ez természetesen csak szervezett formában volt lehetséges, kialakult és létrejött a geng, a saját érdekeit a rendőrökkel és a vetélytársakkal fegyveres harcban védelmező és érvényre juttató banda, a szervezett bűnözés alapegysége. Ez a már szervezettségében is még szervezetlen véres háború hozta létre a gengszterfilm műfaját.

Az Al Caponék, a John Dillingerek, a gengszterkirályok és első számú közellenségek éppúgy részei az amerikai történelemnek, mint a törvénynek azok az emberei, akik életük kockáztatásával szálltak szembe velük.

A filmtörténetben ez a korszak olyan nagyszerű színészek alakításaihoz kapcsolódik, mint James Cagney, Wallace Berry, George Raft, Victor Mac Lagen vagy Edward G. Robinson.

Bűnözés és politika
A harmincas évek második felében a gengszterháborúk elcsitultak, a látványos utcai harcok kora véget ért, de a szervezett bűnözést nem számolták fel. A gengszterbandák békét kötöttek egymással, létrehozták azt az Egyesült Államok egész területét behálózó, befolyásoló, övezetekre osztott szervezetet, amely hallgatólagosan elfogadott jog szerint uralta a tiltott fogadások, a szerencsejátékok, a szakszervezeti mozgalmak (sztrájkok kirobbantása és letörése), az állami és szakszervezeti segélyek megcsapolása, az éjszakai szórakozóhelyek és prostitúció ágazatait, valamint a kisvállalkozókra erőszakkal rákényszerített „védelmet”.

Persze ez a viszonylag békés status quo nem jöhetett volna létre anélkül, hogy az államhatalom különböző szinten elhelyezkedő egyes helyi képviselői, a közrendőröktől a bírákig és a szenátorokig, hol szemet hunyva, hol segítve, kívülálló csendestársként, részt ne vettek volna a szervezett bűnözésnek ebben a törvénytelen megtűrésében. Mindenki megtalálta a maga számítását. A látszólagos társadalmi béke a második világháború végéig tartott.

A főként szicíliai olasz bevándorlók vezetése alatt tömörült „családok” némi fegyveres erőszakkal, vesztegetéssel, érdekhálózatok megteremtésével irányították a maguk felségterületein ezt a már ipari méretűvé fejlődött üzletágat. Már-már úgy látszott, hogy „tisztességes” üzletemberekként sikerül beépülniük az amerikai társadalom szervezetébe. Sikeres működésük titka az volt, hogy amerikai méretekben alkalmazták a Szicíliából áttelepült maffia évszázados szervezeti felépítését, módszereit, eszközeit. Zárt, szigorú törvényekkel szabályozott titkos társadalmat hoztak létre a társadalmon belül, halálbüntetés terhe mellett érvényesítették az omerta, a hallgatás törvényét, minden családnak megvolt a maga fegyveres hadserege, a „családtagoknak” nemcsak tisztes megélhetést, hanem az amerikai törvényekkel szemben védelmet is nyújtottak.

Az egyes családok élén a családfő állott, aki nemcsak az üzleti vállalkozás feje és a maga szűk családjának egyeduralkodója volt, hanem a „nagy család” minden tagja számára a Don, a „Keresztapa” is, aki irányított, szervezett, segített, védett és büntetett is.

A második világháború végén azonban egy sokmilliárdos haszonnal kecsegtető új üzletág jelentkezett az Egyesült Államokban: a kábítószer-kereskedelem. 

A Keresztapa
Itt kezdődik Coppola filmje, amely Mario Puzo 1969-ben (Angliában!) megjelent és pillanatok alatt Amerikában is bestsellerré lett „történelmi” regényéből készült. A regény balzaci mottója: „Minden nagy vagyon mögött egy bűntény rejlik”. A mesterien tömörített forgatókönyvet is Coppola és Puzo írták.

Az öt nagy New York-i „család” legtekintélyesebbikének, a Corleone famíliának a feje (a név Oroszlánszívűt jelent) 1945-ben, lánya esküvőjén üzleti ajánlatot kap: támogassa messze nyúló „politikai összeköttetéseivel a csak most szerveződő, hatalmas apparátust igénylő, de hatalmas hasznot is ígérő kábítószer-kereskedelmet. Don Vito Corleone, a Keresztapa (Marlon Brando színészi pályafutásának megrendítő és talán legkiemelkedőbb alakítása) súlyos döntésre kényszerül. Szerteágazó és messze nyúló politikai, bírói és rendőri kapcsolatai nemcsak elnézik, hanem támogatják, sőt már a maguk céljaira is felhasználják – természetesen kölcsönös érdekből és kellő ellenszolgáltatások fejében – eddigi „üzleti” tevékenységét.

Don Vito azonban tudja, hogy a kábítószerüzlet ezeknél sokkal kényesebb, más, súlyosabb „erkölcsi” szempontokat is érint. Ha részt vesz az új üzletág megteremtésében, olyan ellenállásba ütközhet, ami veszélybe sodorhatja az eddigi, hallgatólagosan elfogadott egyensúlyi állapotot. Három fia közül a legkisebbik most szerelt le az Egyesült Államok hadseregéből, egyetemet végzett fiatalember, háborús hős (Michael Corleone szerepét Al Pacino alakítja kitűnően), itt volna az alkalom, hogy legalább a család egyik ága már beépüljön a tisztességes emberek társadalmába, mialatt ő, két idősebbik fiával, nyugodtan folytathatná a maga fokozatosan legalizálódó üzleti tevékenységét. Elutasítja, hogy részt vegyen a kábítószer-kereskedelemben, és ezzel nem csupán a business törvényei ellen vét, hanem egy új, fejlődő iparág létrehozásának útjába is áll: a „Török”, Sollozo emberei lelövik, amikor kilép házából, de sebeibe nem hal bele, kórházba szállítják, majd a kórházban egy korrupt, lepénzelt rendőrtiszt segítségével új merényletet készítenek ellene. Ez is meghiúsul. Elkezdődik az Egyesült Államok történetének második nagy gengszterháborúja. A Cosa Nostra, az amerikai maffia különböző ágazatainak küzdelme a hatalomért. A Corleone-család iszonyatos áldozatok árán győzedelmeskedik, de a kábítószer-üzlet is betör a piacra.

Coppola nem jó és rossz, erény és bűn kategóriájában gondolkodik és ábrázol. A pillanatra sem lankadó, feszítetten izgalmas családtörténet mögött száraz tények és adatok húzódnak meg: szociológiai és gazdasági törvényszerűségek működnek a cselekmény hátterében.

Egy nagyszerű film eszközeivel bontakozik ki az a társadalmi kép, amelyet a Kefauver szenátor vezette bizottság 195l-es jelentése tartalmazott a szervezett bűnözés és a politikai hatalom összefonódásáról, egymásrautaltságáról. Arról, hogyan vált a szervezett bűnözés az Egyesült Államok egyik legnagyobb hasznot hajtó iparágává, üzleti vállalkozássá, a politikai hatalom szerves, nélkülözhetetlen részévé.

Nem emlékszem, hogy a filmben is kimondja-e a legkisebbik Corleone-fiú a családi tevékenység ideológiáját. A regényből idézem:

„Apám egyenlőnek tartja magát az Elnökkel, Miniszterekkel, Legfelsőbb Bírákkal, Kormányzókkal. Nem hajlandó a maga akaratát alávetni az övéknek. Nem hajlandó mások által előírt szabályok szerint élni. De végső célja az, hogy elegendő hatalommal épüljön be abba a társadalomba, amely nem nyújt védelmet azoknak, akiknek nincs személyes hatalmuk.

Én nem bízom abban, hogy ez a társadalom majd megvéd minket. Nem vagyok hajlandó sorsomat olyan emberek kezébe letenni, akiknek egyetlen érdemük, hogy egy csomó embert becsaptak és így érték el, hogy azok rájuk szavazzanak.”

Nincs az a horrorfilm, amelyben több szörnyűséget, borzalmat, hajmeresztő izgalmat, fegyveres és testi erőszakot, gyilkosságot láthatna a néző, mint ebben a széles látókörrel, hallatlan művészi érzékenységgel, káprázatos szakmai tudással megrendezett gengszterfilmben. Coppola szinte fizikailag vonszolja be a nézőt a testközelből fényképezett, sokkoló, idegtépő jelenetekbe.

Tősgyökeres amerikai filmet csinál, miközben egy belterjesen zárt szicíliai-olasz mikrovilágot ábrázolva, a legapróbb részletekre is kiterjedően, támadhatatlan tárgyi, logikai és lélektani pontossággal kapcsolódnak egymásba a cselekmény szálai.

A film hitelesen olasz levegőjének megteremtésében feltehetően nagy szerepe van annak is, hogy nemcsak a rendező (és a regény írója), hanem a szereplő színészek legtöbbje is olasz származású.

De ez a tipikusan „olasz” film minden legkisebb részelemével pontosan illeszkedik a maga idejébe, pontos tudósítás arról a tíz évről, amelyben játszódik, szerves része a kor amerikai „világegészének”, az amerikai történelemnek. Művészi alkotás.

Epilógus
Egy műalkotásnak azonban az is lényeges előfeltétele, hogy eredeti legyen. Ezért nem értettem, hogy A Keresztapa vetítéséről kijövet, miért tolakszik fel bennem ellenállhatatlanul az érzés, hogy én ezt vagy ehhez valami nagyon hasonlót már láttam, hogy én ezt ismerem, hogy én erről tudok. Hol láthattam én már ezeket a szörnyűségeket? Mitől ennyire ismerős nekem ez a film?

Aztán beugrott a válasz: a televízióból, híradórészletekből.

Felvillant bennem annak a megkötözött kezű elfogott vietnami partizánnak a képe, akit a saigoni utca közepén a szemem láttára lőttek agyon a halántékára szorított pisztollyal. Aztán egy másik: annak a bizonyos Zapruder nevezetű úrnak a néhány másodperces amatőrfilmje, aki alig nyolc évvel A Keresztapa cselekményének lezárta után, 1963. november 22-én, fényes nappal vette filmre Dallasban Kennedy elnök meggyilkolását. Aztán még egy másik a dallasi rendőrség épületében: ahogy Jack Ruby a szemem láttára lövi le „a magányos őrült elnökgyilkost”, Lee Harvey Oswaldot. Egy pillanatra felvillant bennem Martin Luther King neve is, majd a Robert Kennedy meggyilkolását bemutató híradórészlet. A Watergate-botrány. A Reagan elnök elleni merénylet kusza és zavaros képei. Ahogy betuszkolják az autóba.

Coppola 1972-ben készült filmjében ezeknek az eseményeknek már minden előzménye benne van, de valahogy az is, ami A Keresztapa filmsztoriját követően, sőt az is, ami a film elkészülte után történt. És történik. Nem csupán szerves része tehát annak, a bizonyos „világegésznek”, hanem eredeti alkotás is. Jó film. De csak erős idegzetűeknek ajánlom.

András László

Megjelent a Filmvilág 1983 márciusi számában.