Filmvilág blog

Műfaji megkülönböztetés - Joy

2016. január 05. - Bilsiczky Balázs

joy-jennifer-lawrence-mop.jpg

David O. Russell, a Joy rendezője mintha elveszítette volna időérzékét. A jelenség derült égből lesújtó villámcsapás, hiszen a tavaly bemutatott Amerikai botrány vagy más, korábbi munkái esetében alaposan kimért zsáneradagokkal pakolta meg a tányérokat. Hogy Russell képtelen százhúsz perc alá menni játékidőben, az persze a közel három órás mozik korában egyáltalán nem kirívó. Az viszont sokkal inkább, hogy a Mágikus Felmosóval a tévés vásárlások királynőjévé avanzsált Joy Mangano küzdelmét bemutató dramedyben nagyjából nyolcvan százalék jut a drámának, a maradékon meg nevethetnek azok, akik viccesnek találják Russell családi perpatvarokra épülő humorát.

A Joy kezdő filmkockái első látásra felizzó, apró szerelmek, előrevetítve egy hópelyhes feelgood mozit, amely akár a (500) Days of Winter munkacímet is kaphatta volna. A főszereplő Joy (Jennifer Lawrence) boldog gyermekkorának videokamerával rögzített, karcos-szemcsés felvételei, vagy a már jelenidejű, a családtól külön élő apa (Robert De Niro) felbukkanása mosolyra és nevetésre ingerel. A történet előrehaladtával azonban a film komikusnak szánt elemei egyre kínosabbá válnak, a fenyegető dráma pedig ezzel párhuzamban átveszi az irányítást. A forgatókönyvet is jegyző Russell a film utolsó negyedóráját fájdalmasan éles vágással egy gondtalan sikersztori zanzájává formálja - itt érhető tetten az időkezelés problémaja: a bő száz percen át tartó, kínlódással, csalódásokkal, megvívott (és általában elvesztett) csaták élményeivel teli gazdatest már annyi negatív energiát szívott magába, hogy a végére hagyott negyed óra alatt kibonthatatlan örömködés rúzsfoltos muszáj-mosollyá görbül.

A szomorkás hangvétel tulajdonképpen indokolt: a történet magjából egy masszív dráma csírázhatna ki, amivel a rendező önmagában nem tud, vagy nem akar mit kezdeni. Helyette kristálytiszta happy endben gondolkodik, csakhogy túl komolyan, könnyektől fátyolos tekintettel vezérli a forgatást, ahonnan már nincs vidám, felszabadult visszaút. A Joy a három évvel ezelőtti Napos oldalhoz hasonlóan ismét az idősebb generációk támasztotta elvárásokra alapoz, ezzel összefüggésben mindvégig fókuszban tartja a főszereplő folyamatos bizonyítási kényszerét és az amerikai álom átlátszó léggömbbé silányult rezdüléseit. Joy néhány héten át magabiztosan markolja a lufi zsinórját, ami aztán kicsúszik a tenyeréből, és a megfáradt műanyag reptében durran szét. Kár a lufiért, de még nagyobb kár Russell filmjéért, hiszen a komikum és a tragédia megfelelő mérlegelésével egy tetszetős, szívet melengető történetet festhetett volna vászonra. Az arányosság helyén kiegyenlítetlen számlák tornyosulnak, a lerobbant családi ház megállíthatatlanul amortizálódik, az anyagi gondokkal párhuzamosan pedig megindul a népes famíliát összetartó szálak foszlása, vagy adott esetben direkt miszlikbe aprítása.

wireap_1a94e7cfec644f84bd160a481a1eb005_16x9_1600.jpg

A sztori hangsúlyain a neves színészek sem tudnak segíteni, és felmerül a tyúk és a tojás esete: vajon a szereplők kedvtelen alakításai járultak hozzá nagyobb részben a csalódásélményhez, vagy (a valószínűbb szcenárió szerint) Lawrence és a többiek nem tudtak kellőképp belebújni az egyébként érdekesnek mondható, néhol Wes Anderson figuráit koppintani próbáló karakterek bőrébe.

Russell nem először dolgozott a Lawrence-Cooper-De Niro hármassal. A korábban említett Napos oldalt ugyanez a trió vitte el a hátán. Még szembetűnőbb, hogy a hollywoodi másodosztályba tartozó filmes Jennifer Lawrence mellé évek óta mindig odateszi Bradley Coopert, mintha azt várná, hogy a jelenkor egyik legtehetségesebb fiatal színésznőjének fénye Cooperen is megcsillan. Ehhez azért a másodhegedűsnek is fénylenie kellene kissé, Bradley Cooper viszont egy teljesen középszerű aktor, akinek már a legutóbbi Oscar-jelölése is óriási vicc volt az Akadémia részéről. Ennek ellenére fizimiskája miatt népes rajongótábornak örvend - ezért is különösen etikátlan húzás a film promóciós csapatától, hogy Lawrence és De Niro mellett őt tüntetik fel, mint harmadik főszereplőt. A Cooper játszotta karakter a történet szempontjából megkerülhetetlen, ugyanakkor relatív rövid feltűnései a vásznon csupán egy fontos mellékszereplő skiccét jelentik. A film plakátján még csak meg sem említett Isabella Rossellini tudatosan túljátszott szerepével például jóval markánsabb figurája a filmnek Cooper teleshop-producerénél.

joy_film_star_cast_actor_bradley_cooper_hd_wallpaper.jpg

A szereplőgárda doyenje Robert De Niro, akinek sokak szerint ideje volna lehúzni a rolót, mint főállású színész, és legfeljebb beszélgetős műsorokban sztorizgatni a régi forgatások emlékeiről vagy szaftos hollywoodi sztorikról. Tény, hogy az egykori Scorsese-kedvenc fölött egyre gyorsabban múlik az idő, és az is vitára adhat okot, hogy az egykori Don Corleone mennyire járatja le magát bugyuta, humorosnak szánt semmiségekben. Mindezek ellenére mégis sikerül neki időről időre emlékezetes produkciót nyújtani - gondoljunk harmadszor is a Napos oldalra, mint egy aránylag friss és pozitív példára. Ezúttal viszont Joy apjaként az első tíz percben csípőből hoz egy bámulatos belépőt, hogy aztán szép lassan ő is besüppedjen Russell munkájának ízléses formájú, a tartalmát illetően viszont a katartikus élménytől fényévekre bolyongó két órájába.

Utolsó szalmaszálként azt hihetnénk, hogy itt van nekünk az Amerikai botrányban zseniális alakítást nyújtó Jennifer Lawrence, és ha más nem is, az ő puszta jelenléte kihúzhatja a filmet a gödörből. A feltételezés sajnos tévesnek bizonyul. A film vége felé, amikor magára kapja a bőrdzsekit és istenigazából kitör belőle a magabiztos self made woman, már nincs is vele semmi gond, az odáig vezető út viszont keserves. Lawrence mintha bennragadt volna Az éhezők viadalának lebutított disztópiájában. Gyakran működésbe lépő könnycsatornáival és összeszorított szájával kísértetiesen emlékeztet az egyfolytában bizonytalan Katniss Everdeenre, és ugyanúgy veszi tudomásul a sorozatos csalódásokat, amit ezúttal nem a harcostársak halála, hanem a televíziós vásárlási műsor premierjében átélt sikertelenség generál.

joy_film_star_cast_jennifer_lawrence_hd_image.jpg

A másutt karácsonyi, nálunk szilveszteri ajándékként vetített Joy legfőbb hibája tehát a dramedy arányainak minimum sárga lapot érdemlő felrúgása. David O. Russell legújabb filmje drámának könnyed, laza felépítésű, ellenben vígjátéknak túlontúl komoly - témájában és kivitelezésében egyaránt. Ennek ellenére a Joyra valószínűleg díjeső vár, hiszen a nulláról birodalmat építő kisember évek óta biztos sikernek számító történetét meséli el. Ami ennél is aggasztóbb: Lawrence és Cooper is esélyesek lehetnek valamilyen rangos elismerésre Hollywood döntnökeinek a két sztár népszerűségére alapozott szimpátiájának köszönhetően.

Ugyanakkor egy átlagos nézőszám, vagy egy többségében negatív kritikai visszhang kellőképpen rávilágíthatna a tehetségét ezúttal kevéssé kihasználó, New York-i író-rendező hibáira, vagy arra az esetleges téveszméjére, hogy az Amerikai botrány pozitív fogadtatása nem garantálja a elkövetkező munkái halálbiztos sikerét. E mellett egy általános érvényű deklaráció is megjelenhetne az egyre inkább elfeledett műfaji tisztaságot megillető respekt méltatlan hiányáról, illetve arról a vitathatatlan tényről, hogy a különböző zsánerek fix keretek között, meghatározott szabályrendszereken belül helyezkednek el. Aki pedig kimondottan műfaji filmet szándékozik forgatni, az nem árt, ha be is tartja ezeket a szabályokat.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr488213638

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mészáros Laci 2016.01.06. 09:46:04

Tényleg képesek voltak filmet csinálni a felmosórongyról?
Ezzel a szereplőgárdával? Nincs már jobb ötletük?

Bradley Cooper egyébként szerintem elég jól játszottt a Napos oldalban.

vásároljon mosómedvét 2016.01.06. 18:56:52

@Mészáros Laci: A Napos oldalban tényleg nem volt rossz, de az egy baromi jó film volt, nem nagyon lehetett elcseszni semmivel. BC-t meg simán helyettesíthette volna más színész. Nincs kifejezetten hozzá illő karaktertípus, ami elég karcos egy ""sztár"" esetében...
süti beállítások módosítása