Sokáig nem értettem, miért áll ki az ötszörös Oscar-díjas Francis Ford Coppola egykori protezsáltja, Victor Salva mellett azt követően is, hogy utóbbit szexuális bűnözőként rács mögé juttatták, ráadásul éppen egy filmforgatáson elkövetett, utólag beismert cselekményért. Magyarázatból sokféle akad (őszinte baráti érzések, keresztényi megbocsátás stb.), de egyiket sem éreztem elég meggyőzőnek, egész egyszerűen mert Salva ügyes vizualitású B-filmjei mögött nem láttam azt a tehetséget, ami indokolná egy Coppola szintű nagyágyú részéről az ő felvállalását, visszatérése és szakmai érvényesülése akármilyen szintű egyengetését. (Salva múltjába és tettének erkölcsi megítélésébe most ne menjünk bele, éppen elég bonyolult és kényes ez a kérdés akkor is, ha csak filmes oldalról vizsgáljuk.)
Röviden: mit tud ez a Salva, hogy Coppola ennyire ragaszkodik hozzá? Más botrányhősök, pl. Roman Polanski esetén ez a kérdés szinte fel se merülhetne, csakhogy Salva nem ez a kategória. Már három filmjét – méghozzá bizonyos fokig elismert, adott esetben kultikusnak mondott filmjét – láttam, de még mindig nem értettem igazán a dolgot: a képi világa mindegyiknek fantáziadús volt, de a Halálosztó bohócok összességében nem működik igazán, A békés harcos útja a bennem nem túl szép emlékeket hagyó Coelho-bölcsességeket juttatta eszembe, az Aki bújt, aki nem pedig minden érdeme ellenére nem több egy kreatív, hangulatos tinihorrornál „Spielberg Párbaja Szörnyfalvára megy” jeligére. Ha a hasonló műfajokat kultiváló Larry Cohen, vagy éppen maga Coppola írna egy ütős forgatókönyvet Salva számára, akár még remekmű is lehetne a végeredmény, csakhogy Salva többnyire maga írja a történeteit, tehát igazán esély sincs rá, hogy jelentősen nőjön (legalábbis az én szememben) a renoméja – gondoltam akkor.
Aztán egészen véletlenül elém került A vadak útján című VHS, a borítón Salva, valamint Lance Henriksen és Eric Roberts nevével, amit kíváncsiságból meg is vettem, és miután (eleinte nem túl nagy lelkesedéssel) megtekintettem, már jobban értettem a börtönviselt barát mellett kiálló új-hollywoodi legenda mozgatórugóit. Arról szó sincs persze, hogy tökéletesen összeállt volna a kép (akkor inkább az Eltűntnek nyilvánítva rovatunkban találkozna e sorokkal a Kedves Olvasó), vagy éppen Salva emberileg is rokonszenvessé vált volna a szememben (már az is szép teljesítmény az ő esetében, ha valaki külön tudja választani a tehetséges filmest és a börtönviselt szexuális bűnözőt). Azt viszont nehéz lenne tagadni, hogy Victor Salva a direct-to-video, azaz egyből videotékás forgalmazásra szánt filléres filmek lenézett – méghozzá többnyire okkal lenézett – kategóriájában emlékezeteset alkotott e művel.
Sokkoló eredetiségről nem (illetve ezúttal sem) beszélhetünk: a bevallottan horrorrajongó író-rendező elsősorban és nyilvánvalóan Robert Harmon rendező és Eric Red forgatókönyvíró szűk 10 évvel korábban bemutatott kultmoziját, Az országút fantomját használta sorvezetőként, miközben ott kísért filmjében a Psycho és a Párbaj is, de akkor sem járunk messze az igazságtól, ha a Letterboxd kritikusának meghatározását fogadjuk el, miszerint A vadak útján „közel áll ahhoz, hogy a Repülők, vonatok, autók horror remake-je legyen”. John Hughes népszerű vígjátékában Steve Martin alakította Henriksen karakterének megfelelőjét, a frusztrált átlagembert, aki csak békére és az otthon nyugalmára vágyik, John Candy idegesítő figurájának pandanja pedig természetesen Roberts. A különbségek persze nem csekélyek: Roberts kábszeres stopposa nem egyszerűen csak bosszantó, és nem is pusztán Henriksen bajba keverése a célja, ennél sokkal rafináltabb játékot játszik. Eleinte úgy tűnik, csak azért nem száll le Henriksenről, mert az korábban nem vette fel, de hamar kiderül, hogy ennél többről van szó: úgy gondolja, tud valamit a rosszkedvű úrvezetőről (a táskájához feltűnően ragaszkodó férfi kétségbeesetten próbál eltűnni a környékről, márpedig a rádió szerint valaki nagyobb összeget lovasított meg egy kaszinóból), ahogy Henriksen is úgy gondolja, tud valamit a gyanús stopposról (a környéket a Szekercés Ember nevű sorozatgyilkos tartja rettegésben, aki mintha mindig azokat ölné meg, akikkel Roberts kapcsolatba kerül).
A történetről többet bűn lenne leírni, a lényeg amúgy is a protagonista és antagonista közötti feszült – eleinte főleg verbális – küzdelem, amit Salva stílusosan, kellő feszültséget tartva vezet elő. A feszültség fenntartásának az is fontos részét képezi, hogy már eleve az sem teljesen egyértelmű, ki a protagonista és ki az antagonista. Salva forgatókönyve távolról sem rossz, de mély karakterrajzokról azért nem beszélhetünk (a rendező sokat bíz a színészeire), „gondosan kitalált ellentmondásokról” már annál inkább. Az áldozat ugyan egyértelműen Henriksen figurája, egyben ő testesíti meg a közönség rokonszenvére okkal apelláló átlagembert is, csakhogy közben csúnya, pocakos (legalábbis néha, a nyilvánvalóan mű sörhas eleve rossz ötlet volt), sunyi és potenciális tolvaj is. Roberts ezzel szemben jóképű és szellemes – valamint erőszakos, ijesztő, és akkor a droghasználatáról vagy lehetséges sorozatgyilkosi mivoltáról még egy szót sem szóltunk. A furcsa pár között elkerülhetetlen lesz a leszámolás, ezt már a találkozásuk pillanatában sejteni lehet, de ahhoz, hogy az még a játékidő vége felé is érdekelje a nézőt, nagyon ügyesen kell keverni a kártyát.
És Victor Salva jó zsugás, ezt már kijelenthetjük. Nem egy Charlie Firpo-szint, az igaz, de amiben az alacsony költségvetés és a saját, „jó, de nem elég jó” szkriptje akadályozza, azt behozza rendezőként. A kamerakezelésével korábban sem volt gond, ezúttal viszont a szereplői is érdekesek, és annak ellenére képes mozgalmassá tenni a cselekményt, hogy az alaphelyzet tulajdonképpen szinte végig változatlan: két férfi együtt utazik, aminek egyikük nagyon nem örül. Ha nem direct-to-video alkotásról beszélnénk, aminek fő célja egy csúnyán leszerepelt ex-fegyenc visszajuttatása Hollywood(-alsó)ba, kaphatnánk többet és jobbat is ennél (gondoljunk csak a már említett Polanski némileg hasonló Kés a vízbenjére), Salva azonban ezeket a lehetőségeket éppen csak megpendíti. Felmerül ugyan, hogy Roberts esetleg túlvilági lény (maga az Ördög), ahogy pár jelenet alapján azon is érdemes elgondolkodni, nem ugyanannak a személyiségnek a két oldalát testesítik-e meg a szereplők, ám ezekhez az értelmezésekhez a rendezés és forgatókönyv túl földhözragadt, tényleg csak lehetőségként jöhetnek szóba. Némileg személyessé teszi azonban a művet, hogy érezhetők rajta az író-rendező „sötét oldalon” (bűn elkövetőjeként és – főleg – börtönben szerzett) tapasztalatai, valamint az egyéb alkotásain is nyomot hagyó homoszexualitása (minden ellenségeskedés dacára jelen van valamiféle szexuális feszültség a főszereplők között, ami nyilván nem véletlen).
SPOILER-szerűség A befejezésre tartogatott csavar ugyan nem érheti nagy meglepetésként a rutinos nézőt, de egyrészt nem csak rutinos nézők vannak a világon, másrészt még nekik is imponálhat az a gondosság és igyekezet, amivel Salva a már elcsépelt „nagy meglepetés az utolsó percben” problémához hozzáállt. SPOILER-szerűség VÉGE
Összességében tehát A vadak útján nem annyira gazdag alkotás, mint a nagy elődök, pl. Samuel Fuller vagy Andre De Toth B-kategóriás műfaji filmnek álcázott társadalomkritikái és karaktertanulmányai, ám a maga nemében így is kifejezetten erős darab. Alacsony költségvetését stílusos képi világgal, jó ötletekkel, hatásos jelenetekkel és biztos színészvezetéssel ellensúlyozza (tegyük hozzá, a már akkor is megkopott renoméjú Roberts és a nevét olcsó produkciók tömegéhez adó Henriksen, valamint a kisebb szerepben feltűnő néhai Brion James egyébként sem tartoznak a közepes képességű játékosok közé, bár sok lehetőséget a 90-es években már nem kaptak rá, hogy az ellenkezőjét bizonyítsák). Ráadásul A vadak útján izgalmas párdarabja lehet az olyan sorozatgyilkosos road movie-knak, mint pl. a szintén amerikai Kalifornia – A halál nem utazik egyedül, az ausztrál Vágóhíd négy keréken, vagy akár a dél-afrikai Porördög (alias Porforgatag).
És bármit is gondoljunk Victor Salváról mint emberről, filmesként ezzel az aprópénzből forgatott, de ügyes mozival sikerült bizonyítania, amit az Álomgyár is elismert azzal, hogy hagyták létezni, azaz dolgozni (ami persze nem maradt visszhang nélkül, ld. a következő, Arc című Salva-film botrányokkal övezett bemutatását). Hogy ehhez egyáltalán joga van-e a múltja alapján, nem tudom, de ahogy említettem, Coppolát már legalább kicsit jobban megértem. Valahol azért nem teljesen mindegy, hogy az egyik legünnepeltebb és legsikeresebb rendező egy kontár vagy tehetséges kollégája mellett áll ki, ha már a szörnyrajongó pártfogoltat sokan a való életben is szörnynek tartják. És nem minden alap nélkül.
