Valamikor az ötvenes évek elején egy ismeretlen, markáns arcú fiatalember sétált be a nagyhatalmú hollywoodi producer, Hal B. Wallis irodájába. „Filmszínész szeretnék lenni” – jelentette ki határozottan. A híres filmcézár csodálkozva nézett végig rajta: „Ilyen fizimiskával legfeljebb gengsztereket vagy indiánokat játszhatna.” „Azt is elvállalom”- válaszolta csendesen a jelentkező. „Hogy hívják?” „Charles Buchinsky…”
Hát, valahogy így kezdődött a hallgatag, erős színész karrierje. Az ismeretlen statisztából 20 év múlva világsztár lett, akinek mindenki előre köszönt az Álomgyárban. Igaz, akkor már úgy hívták: Charles Bronson.
A közkedvelt mozicsillag 1921. november 3-án, Ehrenfieldben, Pennsylvániában született. A litván származású színész gyermekkora 14 testvére társaságában borzasztó szegénységben telt el. Apja szénbányász volt, Charlie 16 éves korától követte a pályán. A helyi szénbányában kezdett dolgozni, rövidesen vezető vájár lett. 1943-tól 1945-ig katonai szolgálatot teljesített, 24 évesen szerelt le. Változatos foglalkozások (kazánfűtő, bokszoló, rakodómunkás, takarító, ügynök) után végül, álmait követve, színészetet tanult a Pasadena Playhouse színiiskolában. 1951-ben, mindössze két éves színészi gyakorlattal indult az Álomgyár meghódítására.
A producerek azonban nem kapkodtak túlságosan a gyűrött arcú, darabos, szépnek még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető kezdőért. Akkoriban még a Gregory Peck, Burt Lancaster-féle jóképű, ragyogó megjelenésű színészek uralták a mozivásznat, mert a producerek szemében első a külső volt, a színészi tehetség csak másodlagos szempont.
Buchinsky a Most a flottánál vagy! (1951) című filmben kapott először szerepet. Ezután közel 20 éven keresztül játszott rosszfiúkat, cowboyokat és indiánokat az akkori nagy sztárok – Burt Lancaster, Elvis Presley – árnyékában. Robert Aldrich rendező fedezte fel, hogy az erős, csendes fickóban született színészi tehetség is rejtőzik. Több westernjében szerepeltette (Apacs, 1954, Vera Cruz, 1954), amelyeknek köszönhetően 1958-ban már főszerepet játszhatott a Géppisztolyos Kelly című filmben. A siker hatására került be A hét mesterlövész (1960) nagy csapatába, Yul Brynner és Steve McQueen partnerének. A világsikerű, klasszikus western egy csapásra reflektorfénybe állította az addig ismeretlen színészt. Ekkoriban már Charles Bronsonként írta alá a nevét, és sikeres filmek sokaságában játszott. Persze, egyelőre még másodfőszereplőként, Frank Sinatra, Dean Martin és más hírességek oldalán.
Jellemszínészként elsőként A halál 50 órája (1965) című szuperprodukcióban bizonyíthatott. Wolenski őrnagya nemcsak a közönség, de a kritikusok elismerését is kivívta. 1967-ben világsikert aratott A piszkos tizenkettő egyik főszereplőjeként, Lee Marvin partnereként. Ekkoriban már minden produceri irodában jegyezték a nevét, mégis, a sors különös fintoraként, először nem Amerikában, hanem Európában vált világsztárrá.
1968-ban Alain Delon meghívására repült az öreg kontinensre, az Isten veled, barátom! című krimi forgatására. A felvételek alatt a két sztár életre szóló barátságot kötött, majd a közös munka befejezése után Bronson azonnal továbbutazott a Cinecittába, ahol a Volt egyszer egy Vadnyugat (1968) stábja várta. Ebben a filmben már abszolút főszereplő volt: Henry Fonda és Claudia Cardinale egyenrangú partnere. Harmonikás alakítása bevonult a filmtörténetbe, maga az elkészült western pedig a műfaj örökzöld klasszikusává vált. Az eget-földet rengető világsiker a legnagyobb sztárok közé emelte Bronsont. Ekkoriban nősült meg másodszor: szép, szőke kolléganőjét, Jill Irelandet vezette az oltár elé.
A „maradi” amerikaiak azonban még mindig nem lelkesedtek egyértelműen érte. Nem volt hagyományos sztártípus, nem voltak botrányai, visszavonultan élt családjával. Ekkoriban már szinte minden filmjében bajuszt viselt, és így játszotta el a Chato földje (1972) című western indián főszereplőjét. A nagy siker egy életre összekovácsolta a rendező Michael Winnerrel. A továbbiakban szinte csak együtt forgattak, barátságuk sikeres mozidarabok sorát eredményezte.
Közben időről-időre Európában is forgatott, legtöbbször francia-olasz koprodukciókban volt látható. Ilyen volt a nálunk is vetített Valaki az ajtó mögött (1971) című thriller és A vörös nap (1971) című western is, ez utóbbiban ismét Alain Delonnal játszott együtt.
A nagy áttörést az 1974-es Bosszúvágy című film hozta meg Bronson számára, a rendező természetesen Michael Winner volt. Nagyszerű alakítása egy csapásra Amerika kedvencévé tette: elhalmozták filmajánlatokkal, ezerszámra kapta a rajongói leveleket. Férfiideál lett, szexszimbólum, az amerikai hős mintaképe. A továbbiakban is hű maradt „erős férfi” imázsához, és kalandos történetek tucatjait vitte világsikerre. Mindig pozitív hősöket játszott, a moziközönség a világ minden részén rajongott érte. 1982-ben hosszú távú szerződést kötött az Izraelből áttelepült Golan-Globus producerpárossal, és a Cannon cég állandó sztárja lett. Első filmjük, a Bosszúvágy 2. (1982) nagy sikert aratott és 3 folytatást eredményezett.
1990-ben élete tragikus fordulópontjához érkezett imádott felesége korai, tragikus halálával. Az elkeseredett színész, szerződése lejártával, minden további filmajánlatot visszautasított és visszavonult a nyilvánosságtól. Limuzinjait kalapáccsal összetörte és bánatában inni kezdett.
1993-ban, gyermekeinek és új szerelmének köszönhetően, mégis talpra állt. Még 70 éves kora felett is játszott, csak 1997-ben A zsaru családja (1995-1997) című mozisorozat harmadik, utolsó részével búcsúzott szeretett közönségétől.
Utolsó éveiben súlyos betegség döntötte le a lábáról: Alzheimer-kórban szenvedve, tolókocsiban töltötte utolsó hónapjait. 2003-ban, 82 éves korában hunyt el.
