Lenyűgöző, hogy Ridley Scott és Matt Damon mi mindent valóra váltottak Andy Weir Mentőakció című regényéből, de az író által kitalált és kidolgozott scifi-robinzonád koncepció mégiscsak a próza médiumában működik igazán olajozottan.

Hogy miért jobb a Mentőakció olvasmánynak, mint filmélményként? Például a naplóregényes stílusa miatt, a könyvnek ugyanis - becslésem szerint - több mint fele részét a Marson ragadt asztronauta naplóbejegyzései töltik ki. Amit filmként legfeljebb a found footage áldokumentumfilm zsánerével lehetne hitelesen rekonstruálni. A naplóformátum ezúttal is a főhős érzéseit, gondolatait, színeváltozását közvetíti hűen, ezért is illik ez a történet inkább a próza ágazatába. Egy regény épp a főhős lelki, belső folyamatait képes minden más művészeti médiumnál pontosabban, közvetlenebbül átadni, ellentétben a képpel és hanggal mesélő filmmel.

Noha a mozi hatásosabban képes megmutatni a drámai külső változásokat, a regény viszont az idő múlását képes sokkal inkább hűen érzékeltetni. A filmmel ellentétben a regénynek nem kell véget érnie másfél óra után, csak mert addig bírja a befogadó hólyagja. Mark Whatney még a filmben sem megy át radikális változásokon: sokat fogy és szakállat növeszt, de ennek a látványa korántsem olyan megrázó, mint az, hogy éveket kell eltöltenie egyedül a Marson lehetetlen körülmények között. Az idő múlásának hatásosabb érzékeltetése okán ez a regény ráadásul pont nem unalmasabb, mint a film, ellenkezőleg. A könyvben több idő telik el aközött, hogy a főhős egy idegborzoló problémába ütközik, és hogy megoldja azt. Egy film viszont akkor intenzív igazán, ha real time, az adaptálók pedig általában sűrítik a regény cselekményét. A Mentőakció filmverziójában mire a néző megérti, hogy mivel jár az épp felmerült komplikáció, a főhős már ki is talált valami megoldást. Ez a történet azért is izgalmasabb regényben, mert ebben a médiumban szinte bármi megtörténhet a cselekményben, míg jó pár dolgot el lehet gondolni, amit egy alacsony korhatáros, nagy büdzséjű hollywoodi film alkotói semmi pénzért nem vállalnának be.

Weir munkája egyszerre mentőakció és robinzonád. Nem is volt olyan rossz döntés Mentőakcióra keresztelni a filmet (eredetileg The Martian, azaz A marsi), hisz az adaptációban valóban inkább a szöktetés mozgalmasabb cselekményszála a domináns, nem a lelkizős túlélőtörténet műfaja. Ellentétben a regénnyel, mely főleg robinzonádként érdekes és egyedi, mivel főleg azzal keltett figyelmet, hogy tudományosan is megalapozott. A részletes tudományos magyarázatok és fejtegetések adják a könyv különlegességét (bármennyire is szerettem volna átugrani ezen részeket), és ezt a már-már szőrszálhasogató pontosságot nem lehet ugyanolyan érzékletesen visszaadni mozifilmen, hisz abban a médiumban alapkövetelmény, hogy valósághű és hiteles legyen a megalkotott audiovizuális világ.

Ugyancsak nem lehet a maga teljességében filmre adaptálni a regény geek stílusát. Matt Damon ugyan dicséretesen sokat közvetít a karakter kocka személyiségéből, de a szerző, Weir hasonló modorát csak ő képviseli a filmben. Megvan az a rész a Shop-stopból, amikor a boltosok arról beszélgetnek, hogy hány ártatlan melóst ölhetett meg Luke Skywalker, amikor felrobbantotta a Halálcsillagot? Weir nagyjából ugyanilyen komolysággal fantáziált arról, hogyan festene az élete egy marsi hajótöröttnek, egy marsi kalóznak.

Jelen esetben a próza stílus-orientáltabb ágazatnak mutatkozik, hisz az író fantáziájának csak a nyelv szab határt. A szerző alteregóján keresztül, de akár nélküle is lehengerelheti az olvasót egyedi stílusával. A regényíró isten, aki azt csinál a karaktereivel, amit nem szégyell, a film viszont demokratikusabb és drágább csapatjáték. Eme adaptáció azt bizonyítja, hogy a tudományosan releváns és hiteles sci-fi is olajozottabban működik papíron, mint filmen. A mozi elődei közt nem csak az irodalom, de a színház is megtalálható, így a néző drámához és azonosulásra alkalmas, földhözragadt karakterekhez van szokva. Egy könyv esetében kevésbé bánom, ha a tudós főhős álmából felkeltve is kitalálja a megoldást a legsúlyosabb bonyodalomra is (miközben az olvasó jó eséllyel se a tervet, se a problémát nem érti egészen). És míg egy regényben az olvasó visszalapozhat vagy szünetet tarthat, ha nem ért valamit, a multiplex moziban a közönség örül, ha tudja követni a filmet a nachos tunkolása közben.

Scott és Damon ráadásul nem javították ki Weir történetének gyengeségeit sem, nem dramatizálták kellően a szöveget: precízen ábrázolták ugyan a cselekmény mozgalmas, képileg dinamikus részeit, de nem adtak markánsabb személyiséget és jellemfejlődést a főhősnek, akivel azonosulni is nehéz, hisz minden felmerülő komplikációra támad egy olyan ötlete, amire a néző sosem jött volna rá, ha csak nem űrhajós. Üdvös viszont, hogy Weir remek és roppant eredeti könyve méltó magyar fordításban jelent meg, melyet a Geekz főszerkesztője, Rusznyák Csaba készített. Stílusos gesztus a Fumax kiadótól, annyi szent.