Az egyre ölesebb főcímekkel és intenzívebb jelzőkkel dolgozó kultúrrovatoknak legalább olyan nagy szükségük van a ropogós szenzációra, mint a produkciókat gyártóknak. A hype-gépezet már önjáróan zakatol, és ha épp nincs a terítéken feldolgozni való, azonnal új célpontot szippant be magába. A televíziós sorozatok egyébként is sokat emlegetett frontján idén nyáron érezhető hype-űr keletkezett. A Better Call Saul túl finom műalkotás volt a gőzhengerhez, a Mad Man zseniálisan ugyan, de lezárult, míg a True Detective második évada inkább csalódást keltett. Az “elképesztő”, “őrületes”, “hihetetlen” szócskák egy röpke pillanatig a levegőben lógtak, aztán a semmiből előbukkant a Mr. Robot és magához gravitálta a hangzatos jelzőket. Sam Esmail sorozatát nem egy helyen egyenesen televíziós forradalomként aposztrofálták, olyan magasra srófolva az elvárásokat, melynek egy nyitó évad törvényszerűen nem tud megfelelni. Nem, ez a tíz epizód nem nyitott új fejezetet a médium történetében, ahogyan a néző fejét sem fogja leszakítani. Egy kimondottan aktuális és hibáival együtt is addiktív széria született, ami bőven elég a dicsőséghez.
A szerelem üstökösével debütált Esmail saját forgatókönyvét dolgozta tovább sorozattá, és írt egy egyszerre ismerős, mégis frissnek ható sztorit. A New York-i író-rendező látványosan fordul a kedvenc könyv- és filmélményei felé. Párhuzamosan merít Easton Ellis és Palahniuk, Lynch és Fincher világából, míg a vaskosabb-vékonyabb idézőjelek száma is igen magas. Egy-egy megoldásával hol Kubrick vagy Hitchcock előtt tiszteleg, hol Terry Gilliam látomásai előtt hajt fejet vagy épp különféle műfajokkal játszik. E masszív stíluskavalkád önmagában is izgalmas lenne, ám Esmail mindezt igen céltudatosan használja. A sorozat alaptémáinak eddig felszínesen vagy egész egyszerűen rosszul feldolgozott motívumokat választ.
Főszereplőnk korunk ikonikus figurája, az álarcos hacker, a sztori fókuszába pedig az ő különös elméje kerül. A Mr. Robot legnagyobb dobása éppen az, hogy az ellentmondásos karakterén keresztül képes becsatornázni és artikulálni azt a csendben halmozódó dühöt, amit a szép lassan egyeduralkodóvá váló új kapitalista modell indukál. A Facebook-Google-Apple logóival fémjelzett, passzív-agresszíven szövögetett nagyvállalati háló egyre érezhetőbben szorongatja a ma emberét és ezzel a kérdéssel mozgóképen eddig csak igen kevesen foglalkoztak érdemben. Esmail erről a generációs, sőt ma már talán jóval szélesebb frusztrációról beszél, és e gesztusával automatikusan el is nyerte a célközönség rajongását. Hősei tökéletesen magukba sűrítenek egy bizonyos attitűdöt, és érdekfeszítő dolgokról beszélnek a képernyőn. Innen már nem is igazán érdekes, hogy a felvázolt megoldási javaslatok nem kimondottan cizelláltak és számos ellentmondástól terhesek - és akkor még finoman fogalmaztunk.
Éjjel taxizó inszomniás veterán helyett magányos, gyaníthatóan asperger-szindrómás hacker merül alá a nagyvárosi dzsungelbe. 2015-ben New York tiszta és rendezett, nincs fülledt éjszaka és a bűnök is láthatatlanok. E szép új világban látszólag minden flottul megy, ám a társadalomnak nevezett programot számos bug gyengíti. Elliot nevű hősünk ezeket keresi, azaz Edward Snowden szinte minden állítását demonstrálva embereket hackel. Feltöri a látszólagos személyiségeket, és fekete kapucnis igazságosztóként buktatja le az arra érdemeseket. Dermesztően könnyedén és hitelesen fér hozzá a privát titkokhoz: a felütésben nagyon is komolyan vehető szuperhősként lép elénk, és ha az illető rosszat tett, Elliot helyre teszi a dolgokat. Nem vércseppeket őriz a lakásában, mint Dexter Morgan, hanem CD-ken őrzi a profilokat, miközben pont olyan magányos szociopata, mint a Miamiban élő sorstársa. A néző a látottak után kétszer is átgondolja, mit is tesz közzé magáról a világhálón, és arra is rádöbbenhet, a már csak virtuálisan létező pénze bizony igen törékeny tulajdon. Ha másért nem is, a Mr. Robot önmagában e fontos meglátásai miatt is méltó lehetne a figyelmünkre.
Esmail sorozata aktuálisabb nem is nagyon lehetne. Főhősünk mindent hozzáférendő adatok hálózataként, algoritmusokon keresztül szemlél. A digitális tükörvilágban van igazán otthon és a valódiban informatikai analógiákkal próbál boldogulni. A hétköznapi életben, az emberek között idegenül mozog és az életét, a különféle eseményeket kívülálló rendszergazdaként próbálja irányítani. Különleges képességeire egy rejtélyes anarchista hacker-csapat, az fsociety is felfigyel. A csoport egy gigászi mammutvállalat, az Evil Corp ellen tervez egy megsemmisítő akciót, melyben Elliotra kulcsfontosságú szerep hárul. A történet innen aztán gyorsan kacskaringózni kezd. Feltárul a főhős terhes múltja, a drogfüggőség és identitásválság mellett különös figurákkal kerül kapcsolatba. Sőt, alkotóink még azt is meglépik, hogy egy-egy epizódra teljes takarékra állítják a fő szálat és inkább a mellékszereplőkkel foglalkoznak.
Az Esmail vezette stáb írói módszere abszolút passzol a választott témához, azaz tökéletesen egybevág azzal, ahogyan az érintőképernyőt simogatók viszonyulnak az információhoz, a másikhoz vagy épp a külvilághoz. A Mr. Robot különféle összetevőket és hatásokat olvaszt magába és gyorsan csapong köztük. Folyamatosan utal létező cégekre, helyszínekre vagy valódi eseményekre, miközben a fikció terében is alternatív realitásokat hoz létre. A finálé kiváló nagymonológjában a címszereplő nem véletlenül emlékezteti Elliotot arra, hogy az ezredforduló embere szinte minden kapcsolatát elveszítette a valósággal és virtuális áttételeken keresztül éli az életét. A sorozat mind a sztorival, az elbeszélői és audiovizuális megoldásaival ezt a tételt szeretné minél markánsabban bizonyítani.
A kívánt érzéki-esztétikai hatás érdekében a Mr. Robot rendkívül erőteljes zenei és képi hatásokra törekszik. Legutóbb az angol Utopia dolgozott efféle megoldásokkal, annyi különbséggel, hogy a felhúzott színek helyett itt aprólékosan kidolgozott kompozíciókat kapunk. Elliot a saját képzeletbeli barátjaként kezeli a nézőt és aktívan kiszólogat hozzánk. A képek gyakran a modorosság határán egyensúlyozó kimértsége, a nagy odafigyeléssel összeválogatott, igen hangsúlyos kísérőzene lennének azok a filmnyelvi eszközök, melyek áttörik a negyedik falat és Elliot mellé rántanak, egyenesen bele a történetbe. A sorozat megkísérli fizikailag is megdolgozni a nézőt, ám a médium eltérő tulajdonságai miatt ez gyakran inkább zavart okoz. Ami a mozi sötétjében abszolút működik, az egy kisebb képernyőn, teljesen eltérő befogadó környezetben nem mindig jön össze. A katartikusnak szánt eszközök könnyen önmaguk ellen fordulnak, melyet egy-két ponton sajnos a Mr. Robot sem tudott kivédeni.
A sok emlékezetes fordulat és okos húzás mellett a széria néhol túlrendezettnek hat. Hasonló problémák gyengítik magát a történetet is, amely az évad vége felé egyértelműen nyúlni kezd. Alkotóink kezdetben alapvető informatikai fogalmak mentén építik fel az egyes részeket. Elliot gondolkodását modellezve a bug, a daemon vagy a forráskód definíciói tökéletes metaforaként vezetik az elbeszélést, ami keretet ad az epizódoknak és teret nyit a lehetséges értelmezések számára is. E módszerüket az írók az utolsó harmadban sajnos elhagyják. A nyilvánvaló cliffhanger-kényszer miatt a nézőt bedobják a nyúl üregébe és rendre adósok maradnak a lezárásokkal. Igaz, Esmail egy helyen úgy nyilatkozott, a Mr. Robot első évada valójában csak a nyitány (a tervezett film első harmada), úgyhogy az igazán érdekes dolgok még csak most következnek. Ha így is lenne, az utolsó néhány rész szándékolt elnyújtását ez nem feltétlenül indokolja, különösen azért, mert néhány ponton az alkotói blöff gyanúja is felmerül. A különféle kitérők (mint a dealer-szál) még rendben vannak és a kissé összecsapott mellékszereplők (a barátnő, a főnök) sem zavaróak, ám a finálé már csalhatatlanul megmutatta, Esmail az új évadra játszott.
Innentől SPOILER!
Az első évad tíz epizódjának fő vonala azt követi végig, ahogyan Elliot rádöbben a saját téveszméire és megpróbálja kézben tartani őket. Alkotóink ezzel rendkívül kényes írói helyzetbe lavírozták magukat, elvégre ha a főhős hallucinál és mi az ő szemén keresztül látunk mindent, akkor bármit bármikor felül lehet írni. A létrejövő elbeszélői bizonytalanság nemcsak az eddig látottakat relativizálja, de rögtön kétélű fegyverré válik. Amíg Esmail csupán lebegtette Elliot mentális problémáit, minden bizarr fordulat és esemény feszültséggel telt meg. Most, hogy ismerni véljük a felállást, semmiben nem lehetünk bizonyosak és ez a helyzet akár fordítva is elsülhet. Nagy kérdés, komolyan vehetőek-e ezek után az olyan hihetetlen fordulatok, mint Tyler eltűnése vagy az Evil Coprot gyűlölő barátnő fura karrierista lépése.
A legnagyobb kérdőjelet mégis a hackerek akciójával kirobbantott forradalom hagyja maga után. Az anarchista, rendszerellenes felhangok kulcsfontosságúak a sorozat sikerében, de a hangzatos jelszavak mögött nincsenek komolyan vehető érvek. A nagy hack hatása úgy jelenik meg a fináléban, mint a gonosz öltönyösök legyőzése és a szabadság pillanata, ami követi ugyan a koncepciót, de fájóan egyszerűsítő sarkítás. Esmail később talán tényleg árnyalja a képet, mert amit most elénk tár a vágyott forradalomról, az bizony üres lózung. Ahogyan az arab tavasz tovagyűrűző hatásait és brutális káoszát épp csak elkezdtük a saját bőrünkön érezni, úgy fordulna ünneplésből veszélyes zűrzavarba a Mr. Robot látomása. Vajon az utca embere tényleg örülne, ha egyik pillanatról a másikra képtelen lenne bankkártyát használni? Mi lenne, ha az adóssággal együtt nemcsak a megtakarítások tűnnének el, de kényelmes nyugati életszínvonal fenntartásához szükséges globális kereskedelem is napok alatt befuccsolna. A divatos antikapitalista-antigloblista utópia ábrázolása az első évadban nem lép túl a sztereotípiákon, ami a sorozat élvezeti értékéből sokat ugyan nem vesz le, de a forradalmi hevület egyelőre nem vehető komolyan. Nagy kérdés, a folytatásban Esmail képes lesz-e mélyebbre ásni.
SPOILER VÉGE
A döccenők és kérdőjelek ellenére a következő évad komoly reményekkel kecsegtet. A Mr. Robot alternatív szuperhős-történetként, provokatív látleletként, feszes összeesküvés-thrillerként és finom karakterdrámaként is hibátlanul működik. A remek alakítások, a szokásostól eltérő megvalósítás és történetvezetés kiemelik a szériát az egyre népesebb mezőnyből. Ha nem is ülünk fel a hype-vonatra és a valódi forradalom is elmarad, fontos és izgalmas sorozat született.
A Mr. Robotról a Filmvilág októberi számában is írtunk, de már online is olvasható a szöveg.
