Szűk másfél évvel ezelőtt, amikor lefutott a képernyőn A törvény nevében első szezonját záró epizód stáblistája, a sorozattal kapcsolatos sajtómegjelenéseket figyelő rajongók már dörzsölhették is a tenyerüket a hír hallatán, mely szerint az HBO még a premier-évad vetítése közben leszerződött az alkotókkal a következő etapra. „Alkotók” alatt ez esetben nem túlzás egyetlen embert, az író/kreátor/showrunner pozíciókat egy személyben betöltő Nic Pizzolattot érteni. Nem csak a sorozatnak, de a louisanai születésű egykori irodalomtanárnak is akkora kultusza lett a nyolc epizódot számláló széria végére, amiről a legújabb aranykorát élő televíziós iparágban dolgozó nagymenők közül is csak kevesen álmodhatnak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Pizzolatto villámrajtot vett karrierjének ennyire meredeken felfelé haladó ívéhez a két főszerepben brillírozó Matthew McConaughey és Woody Harrelson is jócskán hozzájárult, és arról a Cary Fukunagáról se feledkezzünk meg, aki a rendezői székben ülve zseniálisan vezényelte le az évadot.
A keményvonalas rajongóknak az sem vette el a kedvét, hogy az ötletgazda bejelentette: a második évad (leszámítva, hogy szintén egy sötét tónusú detektív-sztori lesz) nagyjából mindenben különbözni fog az elsőtől. Új szereplők alakította új karakterek, természetszerűleg új történet, a korábbitól eltérő dramaturgia, és egy egészen más környezet. Túl azon, hogy megsirattuk a McConaughey-Harrelson párost, a környezet lecserélése adhatott okot némi aggodalomra. Maga Pizzolatto erősítette meg a hírt, hogy a számára hazai pályát jelentő Lousiana és a mocsárbűzös bayou torkolatvidéke után Kalifornia, azon belül Los Angeles és egy szomszédos kisváros ad majd otthont az eseményeknek. Akik a civilizációtól távoli zárványvilág, az alumíniumkohók füstjétől hamuszürke ég, és mindenekelőtt Rust Cohle (McConaughey) végtelenül nihilista és mizantróp karakterén edződtek, azoknak nehéz volt elképzelni, hogy ha nem is ugyanaz a hangulat, de legalábbis valami hasonló reményvesztettség és a létezés értelmébe vetett hit teljes hiánya köszön majd vissza a napfényes nyugati partvidék pálmafái alól.
Az utóbbi egy-két hónapban beindult marketing néhány eleme vagy Pizzolatto szűkszavú, mégis sokat sejtető nyilatkozatai azonban rávilágítottak, hogy Hollywoodban sem mindig süt a nap és a pálmák gyökerei is könnyen rothadásnak indulhatnak. A környezetet kitöltő emberanyagot illetően pedig legyen elég annyi, hogy egy mélynyomorban élő, az okkultizmus legprimitívebb formáiban és a rutinszerű vérfertőzésben tocsogó déli white trash alkalmasint elsőéves kiscserkésznek tűnhet a los angeles-i éjszakák aberrált, drogoktól, pénztől és hatalomtól megrészegült fenevadjához képest. Aggodalomra tehát semmi ok: Pizzolatto nem a Californication noir-változatát hozta össze, hanem egy olyan, a tavalyihoz képest számos tekintetben eltérő második évadot, ami az író zsenialitásának, illetve személyességének köszönhetően mégis ugyanazokat a kérdéseket boncolgatja. Van-e értelme ennek az egésznek, képesek vagyunk-e rá, hogy megbirkózzunk a bennünk rejlő szörnyeteggel, tudunk-e kezdeni valamit a sorssal, vagy eleve arra rendeltettünk, hogy együtt ússzunk az árral, miután bedobtuk a törülközőt.
A törvény nevében újabb nyolc része mindezt négy, azonos hangsúllyal ábrázolt karakter kálváriáján keresztül feszegeti. A rendőri szerveket képviselő hármas rangidőse a távolról sem makulátlan múltú egykori seriff-helyettes, Ray Velcoro (Colin Farrell), aki a cselekmény kezdetekor a Los Angeles tőszomszédságában lévő, korrupcióra épülő kisváros, Vinci nyomozójaként éli a kiégett zsaruk magánéleti problémáktól hemzsegő életét. Paul Woodrugh (Taylor Kitsch) országúti motoros járőr, korábbi iraki háborús veterán, látszólag a csoport legtapasztalatlanabb, múltját tekintve viszont legizgalmasabb tagja, míg az egység megbízott vezetője és a közeli Ventura megyei seriff-hivatal nyomozója, Ami Bezzerides (Rachel McAdams), az igazi self-made woman, aki mintha a családi traumák okozta lelki sérülések ellenpontozásaként próbálná fenntartani a vérprofi, érzelemmentes detektív figurájának látszatát. A rendőri hivatást igen eltérő módon értelmező és gyakorló szereplők alkotta csapattal szemben ott van még az a Frank Semyon (Vince Vaughn), aki éppen a nagystílű gengszterlétből próbálna végérvényesen átugrani a még nagyobb stíllel és hatalommal járó, legitim üzletemberek világába. Ehhez már csak egyetlen bizniszt kellene nyélbe ütni, amit keresztülhúz az egyik résztvevő rejtélyes eltűnése.
A karakterépítés aprólékosságában Pizzolattot ismerve semmi meglepő nincsen, a szereplőket motiváló tényezőkre rendre megkapjuk a választ, akár egy nagymonológon, akár egy elejtett félmondaton keresztül. Ami valódi újdonságot jelent, az az egyes résztvevők egymás közti, összekuszálódott viszonyainak szabályos pókhálóvá szövése. Az első évad két domináns karaktere még nem jelentett ekkora feladatot, most viszont duplájára nőtt az alapanyag, nem is beszélve az olyan mellékszereplőkről (Frank számító felesége, Vinci pszichopata polgármestere, vagy a nyomozást a háttérből figyelemmel kísérő, magas rangú rendőri vezetők), akik nagyobb figyelmet, ez által jóval kidolgozottabb személyiséget igényelnek más sorozatok töltelékfiguráiénál. Mindez persze nem okoz különösebb gondot a sorozat írójának, akiről köztudott, hogy elsősorban egyébként is a karakterekben gondolkodik, a sztorit pedig a kész szereplők köré építi fel.
A törvény nevében második évadja első látásra a fentebb említett különbségek mellett a korábbihoz képest feszített tempó miatt is kisebb zavart kelthet a nézőben, de említhetnék olyan, magát a cselekményt abszolút nem befolyásoló tényezőt is, mint a korábbival megegyező stílusban készült, a zene, a színek és a formák miatt mégis teljesen más érzelmi hatást kiváltó főcím. Ezek a zavarok azonban pusztán átmenetiek, és ahogy a néző a tökéletesen felépített szerkezetnek (is) köszönhetően egyre mélyebbre merül a sötétségbe, máris otthon érezheti magát, függetlenül attól, hogy Pizzolatto átrendezte a lakást és lecserélte a tapétát.
