Keserédes hangulatok, különc figurák, feldolgozatlan traumák. Egy tragédia vagy egy váratlan esemény zökkenti ki szimpatikus hőseinket az apátiából, akik végül kénytelenek sínre tenni az életüket. Az amerikai független filmesek az elmúlt években csúcsra járatták a fenti képletet, a hajdan friss formula egyre többször fárasztó manírrá, ötlettelen önismétléssé silányul. Szerencsére azért még bőven akadnak kivételek és vannak még olyan próbálkozások, melyek izgalmasan variálják az ismerős alkotóelemeket.

Problémás családi háttér, terhelt gyermekkor, rossz döntések, öngyilkos gondolatok és egy egymástól elhidegült ikerpár. A The Skeleton Twins első pillantásra tipikus Sundance-kompatibilis indie-drámának tűnhet, ám az alkotók a tragédia és a komédia olyan különleges elegyét keverték ki, mely egy kimondottan emlékezetes filmet eredményez. Bár maga a sztori nem tartogat sok újdonságot, a beszélgetésekből, veszekedésekből és apró életképekből összegyúrt számvetés karaktertanulmányként remekül működik. Milo, a meleg színész-aspiráns és Maggie, a nyughatatlan háziasszony fura testvérpárja hibátlan, sötét depressziójukkal és általános kiábrándultságukkal gyorsan belopják magukat a szívünkbe. Bill Hader és Kristen Wiig lehengerlőek, különösen akkor, ha egyszerre tűnnek fel a vásznon. Utánozhatatlan hangulatú mozi ez, ahol a mókás események valahogy szomorúak, a szörnyűségek pedig viccesek, de végén valahogy még ott maradnánk a szereplőinkkel.

Kisiklott sorsok, megszakadt testvéri kapcsolatok és szuicid hajlamok, a Before I Disappear a fentiekhez hasonló alapállásból indul, ám végül egészen más irányokba kalandozik. Elhunyt szerelmét és romba dőlt életét sirató hősünket katatón állapotából a jobb híján rábízott unokahúg rángatja ki. Bevett sztori, a férfi kénytelen vigyázni a lányra, akit New York-i drogbulikon és bárokon rángat végig, míg végül újra feltámad benne a felelősség érzése, először a családja, majd saját maga iránt. Shawn Christensen hamisítatlan elsőfilmet forgatott, vagyis az Odüsszeia-történetbe mindenfélét bepakol, ám az eklektikus halmozás itt egészen jól sül el. Az alaptónus természetesen tragikomédia, a klasszikus infantilis felnőtt-koravén gyerek felállását és a furcsa párok poénjait hallucinogén tripekkel, burleszkes betétekkel, krimis mellékszálakkal és musical-betétekkel szórja meg. Bár néhol kissé széttart a film és akadnak benne döccenők, az elsőrangú képi világgal, a meghökkentő hivatkozásokkal és zsánerkalandozásokkal összességében bőven pozitívba billen a mérleg nyelve. Otromba katyvasz helyett sikerül felfrissíteni a már jó néhányszor látott paneleket.

Egy léha, különc felnőtt és egy koravén gyerek elmélyülő kapcsolatára épül a St. Vincent is. Adott egy elvált anyuka, egy magányos, okos kisfiú és a mogorva szomszéd, akik minden nehézség és előítélet ellenére végül egymásra találnak, és valamiféle unortodox családként kezdenek funkcionálni. Láttuk már ezt is százszor, és bár Theodore Melfi kétségtelenül ügyes író-rendező, ha nem Bill Murray alakítaná a címszerepet, a közhelyek és a kiszámítható fordulatok lazán maguk alá temetnék a filmet. Murray hús-vér színészként mintha már nem is létezne, a legendás komikus az utóbbi években sajátos popkulturális jelenséggé, ikonszerű jelenéssé változott. Ha szerepet is vállal egy-egy filmben, többé már nem a megformált karaktert, hanem a "Murray-fenomén" újabb megtestesülését szemléljük. A színész bizarr jelenléte még ezt a kedves és jóindulatú, de erősen kiszámítható és didaktikus tanmesét is lazán érdekessé varázsolja. Vincent figurájához tökéletesen passzol Murray minimalista játéka és a védjegyszerű cinikus-nihilista aurája. Bár a színészgárdára nem lehet panaszunk, a legerősebb pillanatokat a címszereplő utánozhatatlan magánszámai jelentik. Ha Murray történetesen egyedül van a vásznon és nem csinál nagyon semmit, akkor is óriási élmény figyelni a mozdulatait.

Szintén a színészek miatt működik A szerelem útjai hagyományos kapcsolati drámája. Napos apartmanjuk kedves hálószobájában John Lithgow és Alfred Molina egymás mellett ébredeznek. Semmi különös, de a rendező ezzel az aprócska jelenettel tökéletesen megadja a film finom alaphangulatát, mely szerencsére a játékidő végéig kitart. New York, két szerelmes, családi problémák és érzékenyen ábrázolt figurák, mindebből akár generikus indie-mozi is születhetne, ha a főszereplő meleg házaspárt nem Lithgow és Molina alakítaná. Hiába a különböző mellékszálak, az unoka útkeresése és a felnőtt fiúgyermek házassági problémái, a néző napok múlva már csak a két veterán színész ihletett alakítására fog emlékezni. Lithgow és Molina kínos manírok nélkül, könnyed eszköztelenséggel hozza a két figurát és nagyrészt rajtuk múlik, hogy a film sikerrel veszi az akadályokat. Hála nekik, a melegházasság és a homoszexualitás kérdésköre szájbarágás nélkül, finom természetességgel kerül a felszínre. Egy hosszú évek óta együtt élő pár szerelméről van szó, melynek csak az egyik, nem is a legfontosabb aspektusa, hogy jelen esetben két férfiról van szó. Aktuális a téma, és ha másért nem is, Lithgow és Molina játéka miatt mindenképp érdemes megpróbálkozni a filmmel.