Legyenek tudósok, művészek, próféták vagy vezetők, a meghatározó személyiségek másképp gondolkodnak a világról és máshogyan viszonyulnak a normákhoz. Tehetségük automatikusan kívülállóvá avatja őket, az átlagember az egzotikus különcöknek kijáró kíváncsisággal tekint rájuk. Különlegességük izgatja a fantáziát és egyúttal magyarázatért kiált, mintha lenne valamiféle kulcs, mely segítségével bepillanthatunk a kiváló elmék működésébe és egy csapásra megérthetjük azt. A mozi sötétjében felfedezőútra indulunk, de a kamerával nem kukucskálhatunk be a célszemély fejébe úgy, mint azon a bizonyos képzeletbeli rejtekajtón John Malkovich agyába. Jobb híján az alany életének meghatározó fordulópontjai elevenednek meg előttünk, legyen akár egy képlet vagy a nagy mű a pályafutás csúcspontja, a hangsúly az odáig vezető útra kerül.

A saját univerzumukba zárkózó teremtők és az őket körülölelő szürke valóság ellentmondásos kapcsolatrendszere hálás téma, mely különféle módszerekkel számtalan irányba kibontható. A kreativitás forrását, a felfedezés és alkotás megismételhetetlen folyamatát mozgóképen rögzíteni örök kihívás: az egyik oldalról a túlzott önreflexió, a másikról a semmitmondó illusztráció csapdái fenyegetik az ilyen vállalkozásokat. Nem véletlen, hogy az efféle filmek az Oscarral végződő díjszezonok kedvencei, hisz a filmes metaforák és színészi kihívások mellett az inspiráló, pozitív példa lehetőségét rejtik magukban. Az elmúlt hetekben a hazai mozikban is egymást érték az ilyen bemutatók. Nick Cave, Steven Hawking, Michael Keaton vagy Alan Turing – bár e markáns személyiségek egészen másfénytörésben bukkantak fel a vásznon, az eltérő megközelítésmódok célja mégis közös. Megfejteni a titkot, megmutatni az invenció forrását, tetten érni a külső-belső akadályok legyőzésének lehetséges módozatait.

Az ausztrál ikon egyetlen napját rekonstruáló 20000 nap a Földön első pillantásra kilóg a sorból, hiszen a hivatalos megjelölés szerint dokumentumfilmről van szó. Ne dőljünk be a látszatnak, a fenti címke szándékosan félrevezető és fontos része a rendezői koncepciónak. Egy „átlagos” hétköznapjában is ott csillog az életmű, Cave korántsem mutatja meg magát, hanem önmaga sztár-imázsát alakítja, tökéletesen. A valóságos és fiktív elemek folyamatos keverése éppen azt a célt szolgálja, hogy a határok bizonytalanná váljanak. Az énekes-dalszerző egy napja valójában elszigetelt eseményekből áll össze, amit látunk, tudatosan megformált illúzió csupán. Hősünket férjként, apaként barátként, kollégaként, páciensként, íróként és előadóként látjuk, de a valódi személyiség fel sem villan. Egyetlen dolog bizonyos, maga a dal, amely az elénk tárt pillanatokban formálódik, majd a stúdióban testet ölt és végül a koncert színpadán önálló életre kel. Cave magánemberként nem mutatkozik, mert teljességgel érdektelen. A dal a fontos, abban van minden válasz. A tudatosan felépített alteregó a művek folytatása csupán – ahogyan ez a portréfilm is. A kör bezárul.

A Kódjátszma különböző vallomásokból épül fel, a Turing-portré gerincét egy rendőrségi kihallgatás adja. Ahogyan a sztár mögötti hétköznapi emberhez, úgy Turing valódi személyiségéhez sem jutunk közelebb. Most akkor ő valójában szuperkém, excentrikus zseni vagy magányos alak: a filmbeli Turing a rendőrnek címzett kérdése az utókornak szól, mi úgyis csak címkézni tudunk, de ha már így van, válasszunk okosan. A Kódjátszma eredeti címe (The Imitation Game) rendkívül találó, az angol matematikus túlélési technikája, hogy utánozni próbálja a tőle elvárt szerepeket, azaz különböző álarcok mögé bújik, és azoknak megfelelően viselkedik. Cave sikerének titka, hogy markáns világát képes megmutatni és átadni az embereknek, Turing tragédiája, hogy a külső körülmények és saját korlátai miatt erre képtelen.

A Birdman színész-rendezője e két végpont között egyensúlyozik és a bizonytalanság szinte teljesen felőrli az idegeit. Iñárritu a lehető legközelebb merészkedik a hőseihez, folyamatosan követi őket, a hátuk mögül, a válluk felett leskelődik, vagy épp leül közéjük. A film gondosan elrejti a vágásokat, hiszen a folyamatot akarja megragadni és végig akar ráncigálni a művész mentális útvesztőin. Cave esetében a realizmus volt az álca, itt a groteszk, szürreális megoldások mossák össze a fikció és a valóság birodalmát. Edward Norton figurája arról panaszkodik, hogy ő csak színpadon létezik, valódi személyisége nincsen és paradox módon ekkor igazat mond: mi nézők valóban csak Norton szerepeit ismerjük. A fantasztikus elemek fokozott használata, a sajátos tér- és időkezelés mentális utazássá avatja a filmet: a 20000 nap a Földön és a Birdman ellentétes irányokból, de a megszülető alkotáson keresztül rajzolja meg az alkotóját.

Nick Cave harminc éve csiszolja már az írógépét mániákusan püfölő rocksztár-próféta szerepét. Michael Keaton vajon mennyiben alakítja önmagát? Ő tényleg az a sztár, aki egykor nemet mondott a Batman harmadik részére, és akinek a színészi mesterművét épp ez a produkció jelentheti. A színész-rendező Riggan Thomson azonban ugyanúgy lehet Alejandro Iñárritu alteregója is, hiszen ő is megújulni próbál és szabadulni végre a korábbi sikerek szűkös skatulyájából. Az egykori Madárember kétesélyes kötéltáncos mutatványát folyamatos dobpergés kíséri. Ebben a színpompás labirintusban jól megfér egymás mellett pop és elit, irónia és tragédia, valóság és fikció. Ami a szemünk előtt zajlik, játék – ha úgy tetszik, ez maga a véresen komoly imitation game. A különböző minőségek csak a hosszan kacskaringózó folyosó végén, a nagy előadás fényében nyernek értelmet. Nick Cave az ideális nap megkoronázásaként energikus koncerten adja elő a dalát, Thomson vérontás árán bár, de előhozza magából a nagy alakítást. Katarzis, hisz legyőzték a kétkedést és az önbizalomhiányt, sikerrel vették az akadályokat. A közönség tapsol a vásznon és a vászon előtt is.

A 20000 nap a Földön rajongói dokumentumfilmként, a Birdman abszurd bohózatként, a Kódjátszma háborús kémmoziként csábítja a vetítőtermekbe a közönséget, de a műfaji kelléktár nem cél, csak eszköz az alkotók kezében. A mindenség elmélete legnagyobb problémája, hogy ebben az esetben megfordul a fenti képlet és az érdekfeszítő portré helyett egy profi kivitelezésű, de már sokszor látott romantikus melodrámát kapunk. James Marsh műve jól fésült imázsfilm, mely a szerelem és a küzdelem erejéről mesél, ám nem vizsgálja a Hawking-jelenség ellentmondásait. A tolószékes fizikus nemcsak sajátos pop-ikon, de a test fizikai korlátai felett aratott szellem győzelmének élő szimbóluma, a személye ezért számos síkon érdekes lehetne. Kár, hogy az ex-feleség Jane Hawking jegyezte történet csak a betegséggel való küzdelemre és a házasság működésére koncentrál és gyakran erősen a bulvár felé kacsingat.

Az elfogadás utáni vágy motiválja az ausztrál sztárt, a főművén dolgozó színészt és a megszállottan kutató matematikust is. A közönség energiája, a színpadi kritikus dicsérő szavai, az esetlegesen megszülető mesterséges intelligencia válaszai célként lebegnek. Cave mindent, még a kétségeit is a saját képére formálja, Turing és Thompson/Keaton esetében „a mellőzés meglepő ereje” működik és hajtja előre őket. Alejandro Iñárritu és Morten Tyldum igazságot szolgáltat a hőseinek. A Birdman alkotói a fikció és a valóság szintjén is élnek a lehetőséggel (lásd a díjesőt), míg Alan Turing posztumusz ugyan, de végre talán elfoglalhatja az őt megillető helyet a köztudatban. A mindenség elmélete nem tudja elmélyíteni, tágabb dimenzióba helyezni a hős küzdelmét. A tudós szervezetét megtámadó kór legyőzése valóban nagy tett, de inkább mint egy lehengerlő sportteljesítmény. Amikor a film egy pontján hősünk belép az előadóba, felállva tapsol mindenki, holott még egy szót sem szólt. Hawking ma valódi tudós-sztár, akit mindenki mellszélességgel támogat, de a többségnek fogalma sincs, pontosan miben is volt ő korszakalkotó.

Eddie Redmayne játéka technikai bravúr, de nincs lehetősége az elmélyült alakításra, a filmben Hawkings karaktere pont annyira árnyalt, mint egy tökéletesen pozícionált sztáré. Beneditch Cumberbatch ezzel szemben tudatosan építkezik a karrierjét meghatározó Sherlock-manírokból, így a kulcspillanatokban a látszatok mögé nyúlhat és a figura a hirtelen feltáruló komplexitásával lep meg. Michael Keaton feladata, ha lehet, még nehezebb, mániákus játékával ő húz minket végig a labirintuson és nagyrészt rajta múlik, létrejön-e a valóság és fikció közé ékelt alkotói metafora. „Átváltozom, vibrálok, ragyogok, repülök, nézz most rám” - énekli Nick Cave a róla készült portré végén. Ahogyan a színészek, illetve az általuk alakított karakterek átalakulásait szemléljük, azt a felemelő ígéretet kapjuk, hogy akár nekünk is sikerülhet célba érni. A mellőzés meglepő erejét bizony fegyverként is lehet használni.