TOP 10 FILM
10. Black Coal, Thin Ice (Diao Yi’nan)
Diao Yi’nan finomművű art-noirja (ami tavaly megkapta a Berlinale fődíját) egy lecsúszott ex-zsaru és egy lesütött tekintetű mosodai vamp reménytelen románcáról mesél a neonfényű télben – pazar képekbe sűrítve kötelesség és vágy, szerep és ösztön vagy éppen a jég és a gőz oldhatatlan konfliktusát.
9. Lavina (Ruben Östlund)
Ruben Östlund szatírája alighanem a legjobb telelős családfilm a Ragyogás óta, amely Hanekét idéző ridegséggel és fenyegető erővel emlékeztet a komfortos polgári élet törékenységére. Az önhazug családfő lehengerlően szánalmas vinnyogása pedig Keitel vagy Pacino világverő bömböléseivel is egy napon említhető.
8. Transformers: The Premake (Kevin B. Lee)
A videóesszé újdonatúj kritikai műfajának lankadatlan élharcosa (akinek a nevéhez fűződik többek között a Spielberg-arcról szóló nevezetes darab is) ebben a kísérleti doksijában 355 YouTube videóból komplilálta össze a legutóbbi Transformers (elő)történetét, ami egy laptopján szörfölő felhasználó online kalandtúrájaként bontakozik ki a szemünk előtt – és nem csupán a hollywoodi blockbuster-készítés üzemét világítja be, de zavarba ejtően komplex és önreflektív módon tudósít a kortárs képkészítés politikájáról. (Vajon a forgatások mellett a telefonjukkal hadonászók a Transformers metafilmjét forgatják, vagy esetleg magát a Transformers-t?)
7. The Duke of Burgundy (Peter Strickland)
Egy meditatív bosszúdráma és egy olasz horror felé kacsintó, szatirikus tébolyfilm után az angol kultrendező Jesus Franco és Jean Rollin leszbikus eroto-horrorjait gondolta újra, de olyan komolysággal, hogy minden szájbavizelés és szadomazo szerepjáték ellenére a rokonszenvesen régivágású (és meglepően szívfacsaró!) végeredmény inkább emlékeztet a Personára vagy Petra von Kant keserű könnyeire, mint bármilyen leszbi-ponyvára.
6. Babadook (Jennifer Kent)
A több mint egy évtizede inaktív (és fénykorában is harmadrangú!) színésznő, Jennifer Kent első rendezői próbálkozása egy szép és komplex lélektani kísértetfilm egy olyan elképesztő alakítással (Essie Davis) a középpontban, amely hidat ver a Rosemary gyermekének Mia Farrowja és a Suttogások és sikolyok Harriet Andersonja közé. A legfőbb truváj azonban a végig bravúrosan fenntartott kétértelműség és az egyszerre szívszorító és felforgató zárlat.
5. brouillard – passage #14 (Alexandre Larose)
A kanadai Alexandre Larose 120-szor vette fel ugyanazt a sétát a kamerával, majd nagy gonddal egymásra fényképezte őket – amivel pedig kivételesen kába és hipnotikus hatást tud kelteni ebben a tíz perces kísérleti filmjében. Mozgókép talán még Stan Brakhagenél sem jutott ennyire közel Cezannehoz.
4. John Wick (Chad Stahelski, David Leitch)
Briliánsan buta sztori (melyben John Wick a kutyája miatt elpusztítja az egész szindikátust), lenyűgözően gazdaságos elbeszélés (mire valók az érmék? És miért nem öli meg Dafoe végre Reeves-t?), és meghökkentően hatékony vígjátéki elemek (udvarias recepcióstól a kutyás monológig) tüntetik ki a kaszkadőrök rendezte John Wicket, amely mindezeken túl sosem látott erővel (tehát A játéknak végénél és a Collateralnál is meggyőzőbben) bizonyítja, hogy a diszkóban az ökölcsapások és a közeli fejlövések a tánc egyik különösen látványos formáját jelentik.
3. Jauja (Lisandro Alonso)
Lisandro Alonso harsogó színekben pompázó diakép-westernje az elrabolt lányát kereső apáról (Viggo Mortensen) mesél, aki a nyomokat követve egyre inkább elvész a patagóniai pusztában és a hosszan kitartott, szikár totálokban, miközben a zajosan lélegző természet közönyösen figyeli. Hipnotikus elbeszélés, szolid, farszikus humor és egy enigmatikus, buñueli zárlat fémjelzi az év legjobb lassú filmjét.
2. Amour Fou (Jessica Hausner)
Jessica Hausner szatirikus tragikomédiájában Heinrich von Kleist keresi a megfelelő társat az öngyilkosságához, és ennek során a késő-romantikus halálkultusz és a korabeli társadalom egyaránt röhejes fényben mutatkozik. Az Amour Fou egyszerre bizarr társasági vígjáték és szívszorító „szerelmi” tragédia, amely akkurátusan precíz formanyelven és lényegében egyetlen fals hang nélkül mesél a merev formalitások uralta világról és a benne senyvedő légszomjas lélekről.
1. Under the Skin (Jonathan Glazer)
Ha a filmkészítés egy (al)kémiai folyamat, tehát képek, hangok és testek vegyítésének tisztátalan kísérlete (miként ezt Serge Daney hangsúlyozta Alain Resnais, a legnagyobb filmkémikus kapcsán), akkor az Under the Skin kivételesen filmszerű film: radikálisan különböző filmkészítői gyakorlatok és esztétikák ötvözete, inváziós sci-fi és absztrakt művészfilm, gerilladoku és avantgárd, Kiarostami és Kubrick eretnek fúziója, ami ráadásul nagyban arról a sötét, ősi anyagról (az alkimisták prima matériájáról, a Nigredoról) szól, amelybe a csábítás (és Scarlett Johansson) áldozatai alámerülnek, és amely „a halált éppúgy felülmúlja, mint az életet”.
Többi: P’tit Quintin, Vakon, Dumb és Dumber kettyó, Journey to the West, Két nap, egy éjszaka, Éjjeli féreg, Boyhood, Térkép a csillagokhoz, Calvary.
TOP 5 tavalyi film, amit nem láttam
5. A Girl Walks Home Alone at Night (Ana Lily Amirpour)
4. Censors must die (Ing Kanjanavanit)
3. Kommunisten (Jean-Marie Straub)
2. Horse Money (Pedro Costa)
1. The Smell of Us (Larry Clark)
TOP 5 DVD
5. Zsákmány (Max Ophüls)
Habár Max Ophüls amerikai korszakából a Levél egy ismeretlen asszonytól-t és a Vakmerő pillanatot illeti a feledhetetlen remekmű címkéje, a Zsákmány talán csak egy hajszállal gyengébb ezeknél, viszont már Barbara Bel Geddes és Robert Ryan neurotikus duettje miatt is érdemes a figyelemre, nem beszélve a lefegyverzően perverz forgatókönyv és a szédítően fluid, de mégsem tolakodó rendezés összjátékáról.
4. A lápvidék harcosai (Walter Hill)
Szokatlanul teátrális, de végig fojtogató thriller egy csapatnyi katonáról, akiket egy délvidéki gyakorlat során elkezdenek levadászni a helyi redneckek. A táncházi mészárlás nagyjelenete jobb, mint amit Peckinpah vagy Hitchcock valaha is művelt a témában. Ahogy Bikácsy Gergely írta a filmről, „Walter Hill már mindent tud, amit a filmkészítésben meg lehet tanulni, amit viszont nemigen lehet, arról fogalma sincs. De másfélórás tiszta, csalás nélküli „primer” izgalmat nyújt.”
3. A vadászat / Lovasok a forgószélben (Monte Hellman)
Monte Hellman két egzisztencialista westernje rablóknak nézett cowboyokról és zavartan tévelygő aranyásókról, abszurd humorral, túlvilági hangulatban. Ihletett mondatok róluk itt.
2. Félelemben élni (Ted Kotcheff)
A régenvolt ausztrál újhullám elfeledett csúcsdarabja a Rambo későbbi rendezőjétől. Van benne izzatag kisvárosi atmoszféra, hányás a csókolózás után, és egy megdöbbentően brutális kenguruvadászat. Nem nagyon készült jobb film a züllés kreativitásáról és a rohadás testvériségéről – arról az intim szeretetről, amit az állattá aljasult férfiak éreznek egymás iránt.
1. Walerian Borowczyk kollekció
A lengyel film bővérű szürrealistája, a „puha szexfilm esztétája” (Varga Zoltán), az animációban ünnepelt, játékfilmben gyűlölt Walerian Borowczkyk tavaly míves kiállítású (és számos extrával, köztük egy szakkönyvvel megpakolt) díszdobozt kapott, amelyben nagyjából minden érdekfeszítő munkája szerepel a Goto-tól az Erkölcstelen meséken át Az állat kultuszdarabjáig.
TOP 3 FILMES KÖNYV
+1. Orosdy Dániel-Schreiber András: A horror mesterei. Lucio Fulci és George A. Romero.
Habár tavaly több hazai szakíró is fajsúlyos könyvvel jelentkezett (lásd Gelencsér Gábor és Stőhr Lóránt köteteit), ez a jóval kevésbé ambiciózus vállalkozás számomra azért kiemelkedő, mert minden állami segítség nélkül és szimplán a rajongói akaratból szökkent szárba. A legjobb értelemben amatőr könyvben két homlokegyenest eltérő karakterű horrorrendező és két hasonlóan különböző filmkritikus szemlélete gerjed össze, és pont ez a (jobbára termékeny) feszültség adja az ódivatú film guide és a releváns szakkönyv között ingadozó munka legfőbb vonzerejét.
3. James Naremore: An Invention Without A Future
A nagytekintélyű akadémikus esszékötete ugyan korántsem olyan szellemi mutatvány, mint az egykori noir-könyve volt, viszont jóval sokszínűbb: imponálóan széles fesztávot fog be a kortárs világfilmtől klasszikus Hollywoodig, Orson Welles színészi alakításainak elemzésétől a mozgóképes retorika feltámadásáról tudósító szövegig. Ráadásul pedig négy legendás filmkritikusról is kapunk egy-egy pályaképet, és az is kiderül, hogy van-e a filmnézésnek autentikus formája. (Nincs.)
2. David Walsh: The Sky Between the Leaves
Egy forrovérű Trockij-idézettel kezdődik és Az amerikai filmkészítés és kulturális élet krízise című esszével végződik David Walsh (2013-as, de mindegy) kötete, és a kettő között is nagyobbára hasonló a hangulat. A marxista filmkritika egyik legnagyobb becsű és talán legkonokabb figurája (aki az itt szereplő írásai javát a progresszív újbaloldal és Tamás Gáspár Miklós kedvenc weboldalán, a World Socialist Web Site-on publikálta) a társadalmi kontextusról és az osztályharcról sosem feledkezve írta végig az utóbbi évtizedeket, és ennek a munkának a legszebb gyümölcsei mind szerepelnek ebben a könyben – legyen szó felettébb szórakoztó kirohanásról Scorsese ellen („A New York bandái borzalmas film, rosszul kitalált, hiteltelen és mélyen mizantróp”), inspiráló futamról a kortárs mozi „új komolysága” kapcsán, vagy éppen egy súlyosan terhelt Elia Kazan portréról („Konklúzió: van, amit nem lehet megbocsátani”).
1. Adrian Martin: Mise en Scène and Film Style. From Classical Hollywood to New Media Art.
Néhány éve egy félamatőr cinefil társaságban nagyon meg akartam győzni valakit egy filmrendező (egyébként Brian De Palma) nagyszerűségéről, és érvek hiányában a mise en scène fogalmának használatával igyekeztem súlyt adni a szavaimnak. A nemzetközi filmkritika jelentős alakja, Adrian Martin ezt a homályos tartalmú, de jól csengő gumifogalmat veszi górcső alá a legújabb könyvében, méghozzá abból a célból, hogy újragondolja, illetve a filmstílus és az új típusú mozgóképfajták vizsgálatának hatékony eszközévé avassa, és ehhez pedig nem csupán a fogalom történetét és ezzel együtt a filmstílus-elemzés meghatározó irályát tekinti át, de a filmformák alakulásának párhuzamos történetéről sem feledkezik meg. Ez a kristálytiszta prózában írt szöveg legalábbis inspirálónak mutatkozhat minden filmnéző és gyakorló filmolvasó számára, már szimplán az elemzései révén is – legyen szó klasszikusokról (Hová lettél drága völgyünk?), tévésorozatokról (House of Cards), kortárs videóinstallációkról (Apichatpong Weerashethakul: Emerald), vagy éppen Brian De Palma rendezéseiről.
TOP 10 (online) FILMES PUBLIKÁCIÓ
10. Tony McKibbin szövege Noah Baumbachról és a „tétlenség mozijáról”.
9. Dennis Lim esszéje Todd Haynes talán legjobb filmjéről, a Safe-ről
8. Masha Tupitsyn személyes esszéje Bressonról, amiből kiderül, hogy A pénz vége az, ahol Haneke kezdődik
7. David Bordwell sorozata amerikai filmkritikusokról
6. Interjú Andrzej Zulawskival és Daniel Birddel, amiből kiderül, hogy ellenség nélkül nem lehet igaz művészetet csinálni
5. A kísérleti filmes Mike Hoolboom arról, hogy miként lehet lefilmezni az emberekből kiáradó fényt
4. Az orosz filmkritika lepényképű titánja, Boris Nelepo a nagy Alain Resnais utolsó filmjéről és a filmnézés orfikus kalandjáról.
3. Ki vette észre, hogy Norman Bates csak akkor használja a jobb kezét, ha gyilkol? David Thomson cikke a balkezesek filmművészetéről
2. Kerekasztalbeszélgetés Dudley Andrewval a frictionről, ami nélkül nincs értelme filmet csinálni
TOP 10 MAGYAR FILMES PUBLIKÁCIÓ
+1: A PRIZMA amerikai avantgárd filmről szóló száma
10. Virginás Andrea Bacall-portréja
9. Pápai Zsolt a „magyar film noirról”
8. Baski Sándor ihletett cikke az amerikai álom lezüllését elemzi a legfrissebb tengerentúli filmekben
7. Gelencsér Gábor a paternalizmus alakzatáról az újhullámos cseh filmekben
6. Deliria a hongkongi magyar vámpírról, a képességes Frank Juhas-ról (és lásd az egyéb magyar vonatkozású posztjait Zsigmond Vilmos egyik korai munkájáról vagy a Garas Dezsővel erősített Daughters of Darknessről)
5. Varga Zoltán fontos szövege az áthallásos, „ezópuszi beszédmódról” a magyar animációban
4. Sepsi László melankolikus esszéje a futóhomokról
3. Széles Vászon a rejtett remake-ekről
2. Pálos Máté méltán nagy sikerű cikke Shia LaBeouf bohóckodásairól
01. A fantasztikus Király Jenő interjú, amely ugyan 2013 decemberében jelent meg a Filmvilágban, de ez nem akadályozhatja meg, hogy egy 2014-es listát is megnyerjen. Elhangzik benne ez is: „Minél tovább hiszi az ember, vagy hiszik róla mások, hogy nem jó semmire, annál valószínűbb, hogy konkrétan meghatározott egyszeri, egyedi, sorsszerű feladata van.”
