Rémült tekintetű kínai verekszi át magát a piaci árusok tömegén. Megragadja egy fiatal lány kezét és odasúgja: érted küldtek. Hangja aggodalommal teli. A lány sietve adja át a karjában tartott gyermeket egy másik nőnek, majd rohanni kezd a férfi után. Mindeközben egy múlt századforduló korabeli munkásnegyed lepusztult házakkal és mocsokkal teli utcájában fejvesztve menekülnek a helyiek a lakásnak csak jóindulattal nevezhető otthonaikba, az addig fel-alá rohangászó gyerekek az út menti szemét és fatörmelék mögött keresnek búvóhelyet. Ekkor lassan, méltóságteljesen besétál az utcába egy fekete ló, hátán egy szemellenzős kalapot és elegáns öltönyt viselő férfival. A pattanásig feszült csendet csak a ló patáinak egyenletes dobogása töri meg. Az utca túloldalán feltűnik a két kínai, óvatosan megközelítik a lovast, majd a lány egy varázsige alig hallható elmormolása után vörös port fúj az éjfekete mén pofája felé. Az állat egy pillanatra hátrahőköl, gazdája egy bankót nyom a nő kezébe. A titokzatos férfi emelt hangon mondja ki a ló nevét, valamint a verseny helyét és időpontját, ahol az imént megbabonázott (...) jószág is rajthoz áll majd. Fogadhatnak rá, de senkinek ne beszéljenek arról, amit itt láttak – szól oda a láthatatlan közönségnek, majd az érkezéséhez hasonló higgadtsággal távozik a helyszínről. Ekkor felcsendül a Nick Cave szerezte zseniális főcímdal, és a lefestett korba és miliőbe, annak jellegzetes figuráiba, illetve a kosztümős mob-filmekbe szerelmes nézőt máris elkapja a gépszíj.
A BBC-n eddig két évadot megélt, méltán nagy sikert arató késő őszi sorozat az a Peaky Blinders volt, amelyről itthon még a folytatásos televíziós műsorok fanatikusai közül is kevesen hallottak. Jóllehet, a Cillian Murphyt, Sam Neillt, vagy a második évadban már Tom Hardyt is felvonultató széria az elmúlt két év egyik legerősebb európai készítésű darabjaként írta be magát a sorozat-revival jelenleg is folyamatosan bővülő történetébe. A 2013-ban indult, hatrészes minisorozatnak azóta a második évada is lefutott, a finálé után néhány héttel pedig megtörtént a hivatalos bejelentés az idei folytatásról.
A történet egy birminghami, eleinte csupán egyetlen illegális, és kisstílű fogadóirodát üzemeltető család felemelkedéséről szól, közvetlenül az első világháború után. A gengszterdráma és az ábrázolt korszak okán sokan a britek Gengszterkorzójaként aposztrofálták Steven Knight munkáját, ami azonban igen felületes és számos ponton megkérdőjelezhető elképzelés. Egyfelől az Atlanti-óceán nyugati partján csillogó-villogó Atlantic City parti sétánya köszönőviszonyban sincs az ipari forradalom egyik „fellegváraként” füstölő Birmingham külvárosainak koromtól fekete arcú, a sört és a gint esténként literszámra vedelő munkásainak pokoli világával. Másrészt a Peaky Blinders Shelby-famíliája gyakorlatilag a nulláról próbál meg felkapaszkodni, szöges ellentétben a Gengszterkorzó Nucky Thompsonjának már a kezdetekben kiépült, velejéig korrupt városvezetésével.
Az Egyesült Államokban meghirdetett szesztilalom maga volt az amerikai álom a kialakuló metropoliszokat uraló nagymenőknek, akiknek a szeszcsempészet az extránál is extrább profitot termelt a hagyományos iparágakból, így a prostitúcióból vagy a szerencsejátékból származó bevételeik mellé. A brit háborús hősöket is soraiban tudó családi bűnszövetkezet tagjainak viszont a lövészárkok borzalma után szilánkokra tört pszichéjüket, az ebből is fakadó totális erkölcsi züllöttséget, valamint a konkurens bandák folyamatos atrocitásait is kezelniük kell valahogy, nem beszélve a Sam Neill játszotta Campbell nyomozó agyafúrtságáról és vérebeket megszégyenítő kegyetlenségéről.
A forgatókönyvírásban már több ízben jeleskedő (Gyönyörű mocsokságok; Gyilkos ígéretek), és egy ideje a rendezésbe (Locke) is belekóstoló Steven Knight felmenői között szép számmal akadtak illegális fogadásokat kötő bukmékerek, márpedig az alkotónak a feldolgozott témához fűződő, minél személyesebb viszonya rendszerint a precíz és jól sikerült megvalósítás egyik záloga. (Gondoljunk csak a New York-i Kis Itáliában felcseperedő Martin Scorsese olasz-amerikai maffiatörténeteire, melyekből süt a környezet hajszálpontos ismerete és az ebből adódó tapasztalat.)
Knight azon felül, hogy egy csavarokkal teli, lendületes, belbecs és külcsín tekintetében egyaránt profi munkát tett le az asztalra, zseniális karaktereket is alkotott, akikhez a megfelelő arcokat is sikerült megtalálnia. A bűnbanda vezetőjét, Thomas Shelbyt alakító Cillian Murphyt azért is kell külön kiemelni, mert az egyébként átlagon felüli tehetséggel megáldott színész nagyjátékfilmes pályafutásában nincsenek igazán kiemelkedő alakítások, hacsak Danny Boyle 28 nappal későbbjét nem soroljuk ide. A Christopher Nolan rendezte Sötét lovag-trilógiában és az Eredetben pusztán mellékszereplőként feltűnt Murphy a Peaky Blinders eddig elkészült tizenkét epizódjában az elejétől a végéig olyan súllyal és magabiztossággal van jelen, amivel kissé be is árnyékolja a szintén első vonalas Sam Neill játékát, és még az évről évre egyre jobb teljesítményt nyújtó Tom Hardy is csak nehezen tudja felvenni vele a versenyt.
A színészek és a karakterek hibátlan párosításán túl az összes elkészült epizód szkriptjét jegyző Knight munkája azért is rendkívül fontos és hiánypótló alkotás, mert a brit történelem ezúton bemutatott korszakát, vagyis az 1920-as évek első felét korábban legfeljebb abszurd vígjátékokból vagy néhányszereplős kamaradrámákból ismerhette meg a közönség. A gengsztereposz eleddig kimaradt a repertoárból, pláne a televíziós sorozatok terén. Knight ráadásul a történelmi alaposságot és ismeretterjesztést is szem előtt tartja, amikor a történet szempontjából igen jelentős Ír Köztársasági Hadsereget nem pusztán egy itt-ott robbantgató csoportként jeleníti meg, hanem nem egyszer a korona képviselőivel is titkos paktumokat kötő, bonyolult összetételű szervezetként, ahol a belharcok jóval szövevényesebbek annál, mint hogy a mérsékelt szárny vitázik a radikálissal.
A bandák közt dúló csatákat megelőző Nagy Háború emléke és hordaléka legalább ennyire fontos összetevője a sorozatnak. Az esztelen vérontás, amire a tengerentúlon a helyüket otthon nem találó önkéntesek (így a Gengszterkorzó James Darmody-ja is) jelentkeztek, a brit és a többi európai nemzet számára nem pusztán választható opció, hanem a fennmaradásért folytatott élet-halál küzdelem volt, amelynek a lenyomata az utolsó kenetig kísértett minden egyes szerencsés (vagy éppen szerencsétlen) túlélőt. A Shelby-fivérek vagy a bolsevik agitátor Freddie Thorne karakterrajzaiból egy pillanatra sem tűnnek el a Franciaországban szerzett sebek okozta vonások, legyen szó nihilizmusról, megszállottságról, vagy kontrollálhatatlan agresszióról. A háború témájának masszív jelenléte Campbell nyomozófiguráját sem kíméli, akinél a többiekkel ellentétben épp a harctéri emlékek hiánya jelenti a fájó és feldolgozhatatlan pontot. A magas rangú nyomozó ugyanis soha nem került át a csatorna túlpartjára, ez pedig minden könyörtelensége dacára nem csak az általa üldözöttek szemében teszi őt gyengévé és hiteltelenné, de a sajátjai között is komoly hendikepet jelent. A háborús (hős)tettekből kimaradt Campbellt az egyszerű járőr ugyanazzal a kissé lenéző távolságtartással kezeli, mint felettese, az akkoriban a nemzetbiztonságért felelős Winston Churchill.
Külön bekezdést érdemel a sorozatban felhasznált zenék összeállítása is. A fentebb említett főcímdal (amely időről-időre különböző hangszerelésekben tér vissza) Nick Cave zenekarának munkája, ahogy a soundtrack több felvétele is. Az ausztrál énekes és zeneszerző Cave jellegzetes, drámai baritonján megszólaló szerzeményei, vagy az alig hallható csilingelésekből álló, a jeleneteket aláfestő hangmintái mellett a korai Guy Ritchie-filmek zenehasználatának mintájára Tom Waits, Johnny Cash, a White Stripes, az Arctic Monkeys, vagy akár John Legend egy-egy száma is felcsendül. A rendezésen vagy a gyönyörűen kivitelezett kameramunkán túl – amellyel kapcsolatban kulcsfontosságú a szürkés-barnás alaptónus és az élénk színek dramaturgiai jelentőségű váltakozása – a zenei sokoldalúságnak is köszönhető a már szóba hozott lendület fenntartása. Bizonyos jelenetek pedig, mint egy kocsmai verekedés vagy egy leszámolásra való felkészülés képsorai, egyenesen megkövetelik a kemény, pörgős zenék bejátszását. A Peaky Blinders tehát a történet összetettsége, a képi feldolgozás, és a hangkulissza tekintetében is hű marad a BBC-n futó minisorozatok hagyományosan magas színvonalához, a maga nemében és műfajában egyedülálló élménnyel ajándékozva meg közönségét.
