T-Rexen lovagló Hitlerek és formás tinilányokra vadászó zombihódok idején filmes legyen a talpán, aki valami forradalmi műfaji koktéllal szeretné elkápráztatni a közönséget. Egy jó zsánerparódia ma már nem elégedhet meg az ismerős klisék és meghatározó elődök szimpla kifigurázásával, a high concept  és a folyamatos önreflexió mellett a különböző popkulturális motívumok meghökkentő keverése is alapkövetelmény. A What We Do in the Shadows új-zélandi alkotói kitűnő alapötletből építkeznek és kreatívan vegyítik a választott műfajok és típuskarakterek jellemzőit, de a nyolcvan perces játékidőt sajnos így sem sikerül maradéktalanul kitölteniük. A vámpír-mítosz provinciális, kertvárosi realizmussal kevert továbbgondolása ígéretes, a kultikus ál-dokumentumfilmek képzeletbeli panteonjában mégsem sikerül bekerülni vele.

A leginkább sorozatokon (Slágermájerek) edződött komikus-gárda az Addams-család módszerét követve a vérszívó-hősöket átlagos hétköznapi problémákkal szembesítik. A legendás lények wellingtoni életét egy képzeletbeli stáb követi, megfigyelő dokumentumfilmként tálalva a bizarr kalandokat. Ezzel a kombinációval sikerül friss vért pumpálni az Alkonyat-szériával rózsaszín koporsóba küldött vámpír-mítoszba és a leharcolt found footage formulába is, az önmagukban erős jelenetekből viszont nem áll össze egy egységes mockumentary. A What We Do in the Shadows  hosszabb-rövidebb szkeccsek laza füzére, ami a film legfontosabb erénye és legnagyobb hátránya is egyben. A téma variációs lehetőségei korlátozottak és a kreativitás sem tart ki a film végéig. A vámpír-legendárium számos vetülete terítékre kerül és változatos poénokat kapunk, csak kissé ingadozó színvonalon. Egy-két karakter vagy helyzet gyengébbre sikerül és hiányzik a részeket egységbe rendező elbeszélés.

Maga az alapötlet zseniális, a film úgy viszonyul a vérszívó-léthez, mintha az egy egzotikus szubkultúra lenne. Az új-zélandi, ráadásul őslakos-felmenőkkel is büszkélkedő alkotók számára nyilván nem ismeretlen a téma. A mintaadó többség a saját értékeit védő kisebbség törvényszerű súrlódásai, az identitás megőrzésének stratégiái, ha áttételesen is, de megjelennek a viccekben. A legjobb pillanatokban a tolerancia és a sokszínűség fontosságára is sikerül felhívni a figyelmet, sőt, még a másság kérdéséből is találó viccek születnek. Az egyik szereplő nagy nehezen vallja csak be az emberként élő barátjának, hogy vámpír, de a coming out jól sül el. Az élőhalottak éves jelmezbálján együtt mulatnak a zombik és vámpírok, míg végül a macsó farkasemberekkel is sikerül megtalálni a közös hangot. A Wellington környékén élő aprócska közösség ha nehezen is, de sikeresen beilleszkedett és nem adja fel a szokásait.

Az elképzelt  vámpír-szokások és hagyományok ütköztetése a szürke hétköznapokkal és a többségi, azaz emberi viszonyokkal remek humorforrásnak bizonyul. Ki gondolta volna, hogy a tükörkép hiánya mennyire megnehezíti a péntek esti bulizás előkészületeit?! A napfény káros hatásai miatt hőseink csak videómegosztókon nézhetik meg a hajnal csodálatos színeit, míg a hipnózis képessége kimondottan jól jön, ha rendőrök toppannak be a házba. Az együttélés mindennapos vitái, a szemét és a mosatlan kérdése hasonlóan hálás téma, mint a Nosferatu, Alkonyat vagy Az elveszett fiúk emlegetése. A színészek komikus magánszámai jók, a szóviccek rendben vannak és a klisék kifordítása is találó, mégis hiányérzete támad a nézőnek, mert nincs igazi íve a történetnek, a komédia nem tart sehová. Egy-egy téma köré írt epizódból összeálló sorozatként ezek a szkeccsek sokkal hatásosabbak lehettek volna.