A kilencvenes évekre a fősodorban is létjogosultságot nyertek a korábban lenézett filmtípusok, az exploitation szellemiségét követő alkotói fogások kimondottan divatosak lettek. A Quentin Tarantino és Robert Rodriguez nevével fémjelzett trend számos követőt és utánzót vonzott, a rossz ízlés esztétikája a mozi szinte minden területére beszivárgott. A közönség ingerküszöbe fokozatosan emelkedett, az egyszerű idézgetés a sikerekkel párhuzamosan üres pózzá, ötlettelen klisévé merevedett. Rodriguez újabb művei pontosan mutatják, miként fullad ki a régebben működőképes receptúra. Az elkerülendő példák mellett azért szerencsére akadnak olyan alkotók, akik sokkal okosabban és rafináltabban pakolják ki a műfaji és stiláris idézőjeleiket. A Cold in July e hasábokon is méltatott remek zsánerkombója után rögtön meg is érkezett az újabb gyöngyszem, a The Guest bizarr stíluskavalkádja még mélyebbre merül a nyolcvanas évek VHS-világában. A korábban elsősorban B-horrorokban utazó Adam Wingard filmje pontosan olyan, mintha 1988-ban készült volna, szigorúan otthoni forgalmazásra.

Frissen leszerelt katona csenget be az elesett fiukat gyászoló családhoz és azt állítja, jó barátja volt az elhunytnak. A traumatizált famíliák életébe betolakodó rejtélyes idegenek igen kedvelt alapmotívumai a háztáji thrillereknek (A kéz, amely a bölcsőt ringatja), de a kötelező elbeszélői toposzok végigzongorázása helyett a The Guest úgy jó harminc perc után hirtelen műfajt vált. Az egyre furcsább és ijesztőbb veterán annak rendje és módja szerint kiismeri a család problémáit és a tagok bizalmába férkőzik, a szépen felépített konfliktus viszont már egy B-kategóriás akciófilm keretei között robban ki. A kötelező színes bőrű ex-parancsnok feltűnése hihetetlen fordulatokat indukál, hogy a fináléra már egy klasszikus slasher röhejesen elrajzolt kulisszái között kerülhessen sor.

Wingard vaskos filmes közhelyekből építkezik és szemérmetlenül dobálja egymásra a markáns audiovizuális megoldásokat. A film legnagyobb érdeme, hogy szép fokozatosan szabadítja rá a nézőre a stiláris őrületet és az idézőjeleivel sem kérkedik lépten-nyomon. Kezdetben csak egy-két finom beállítás vagy váratlan vágás jelzi a készülő karnevált. Egy sokat sejtető tekintettől lépésről-lépésre jutunk el a gépfegyverek bevetéséig, vagy A sanghaji asszony (és a Sárkány közbelép) legendás tükrös leszámolásáig. Szürreális, abszurd és rendkívül intelligens a születő zsánerhibrid, mely épp azért lehet friss és szórakoztató, mert az utolsó percig képes kiszámíthatatlan maradni.

A The Guest folyamatosan a főhajtás és a paródia vékony határvonalán egyensúlyoz, úgy karikírozza a felhasznált formulákat, hogy közben hibátlanul demonstrálja a működőképességüket. Wingard nem riad vissza az öncélúságtól, nem erőlteti a humort, nem bonyolódik bele semmibe, ha megtetszik neki egy jellemző alkotóelem, egy beszólás vagy egy póz, egyszerűen beépíti, felhasználja őket. A napokat felölelő cselekmény alatt folyamatosan Halloween van, a végső okok homályban maradnak, a dögös szintizenék és a harsány neonszínek valahogyan mindig feltűnnek, az összecsapások elképesztően feszesre vannak vágva. Az alkotók filmtörténeti jártassága és kreativitása tiszteletet parancsoló, a szigorúan kilencven perces játékidő mentes az üresjáratoktól vagy komolyabb döccenőktől. Egy fanatikus filmőrült sem áshatott volna elő ennél autentikusabb csodát a tékák mélyéről, így a VHS-rajongók akár pezsgőt is bonthatnak.