Míg John Michael McDonagh előző filmje, a szintén Brendan Gleeson főszereplésével készült (és szintén remek) A Guardista komikusan trágár nyelvezete, abszurd szituációi és politikailag következetesen inkorrekt humora okán első ránézésre könnyen rokoníthatónak tűnt a rendező testvére, Martin McDonagh (Erőszakik, A hét pszichopata és a si-cu) kiváló munkáival, a Kálvária már markáns, erőteljes gesztusokkal egyértelműsíti a két alkotói világ összehasonlítgatásának értelmetlenségét. 

James Lavelle atyát (Gleeson) egy gyóntatás során halálosan megfenyegetik, pontosabban: kíméletlenül közlik vele, hogy egyetlen hete van hátra földi életéből. A férfi a rendelkezésére álló idő alatt igyekszik továbbra is kialakult hitrendszere és tudatosan őrzött erkölcsisége szerint cselekedni, fejet hajt sorsa előtt, de egy pillanatra sem alázkodik meg - félelem nélkül, nyíltan szembenéz a mindenkori fenyegetéssel, melyet akár úgy is nevezhetünk: emberi természet. 

Az alapszituáció természetes feszültsége végigkíséri a filmet, annak ellenére, hogy a forgatókönyvet is jegyző McDonagh egy pillanatra sem próbálja krimiként kezelni a cselekményt. Bár nézőként óhatatlanul találgatásokba bocsátkozunk, a történések előrehaladtával (és az idő kérlelhetetlen múlásával) egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a gyilkos kiléte tulajdonképpen lényegtelen: eleven próbatétel, végletes esszenciája, elkerülhetetlen kisülése a romlottságnak, mellyel az atya nap, mint nap szembesülni kénytelen. Az aprócska közösség tagjai a legkülönfélébb bűnök tekintélyes lajstromát prezentálják, a bujaság, a kevélység, a restség, vagy a harag is felróható nekik, Lavelle azonban próbál humánusan, ítélkezés nélkül tekinteni rájuk, feloldozást és vigaszt kínálni akkor is, ha ők bőszen tiltakoznak a segítségnyújtás ellen. A papra önnön mihasznaságuk teljes tudatában, irigységgel vegyes gyűlölettel tekintenek, megvetik, amiért látszólag küszködés nélkül is több náluk, olyan bűnökért kárhoztatják, melyeket soha nem követett el. Ha kezet nyújt feléjük, azt sértésnek veszik, mikor szemükbe mondja vétkeiket, agresszív támadással leplezik szégyenüket. Bár sokáig igyekeznek eltitkolni indulataikat, a feszültségek nyilvánvalóak, a kisszerű, szánni való bűnösök között a reverenda puszta látványa is szorongást generál. 

Nézőként ritkán kell egyházi személlyel azonosulnunk, valljuk be, a papi hivatás legtöbbünk számára megfoghatatlan, nehezen értelmezhető motiváltságot igénylő feladat, a film azonban bravúrosan oldja a szituációt: Lavelle maga is esendő, az élet kegyetlenségeit közelről ismerő, sötét aspektusait folyamatosan értelmezni próbáló karakter, velünk együtt kérdez, pontosan tudja, hogy a válaszokat maga sem ismerheti hiánytalanul. Nem dorgál, nem bölcselkedik, a másik igényeihez minden körülmények között igazodni próbál, sorstragédiája pedig éppen a mérhetetlen empátia következménye: ő akaratlanul is látja, tökéletesen felfogja mindazokat a borzalmakat, melyektől saját érdekében óvnia kellene magát. A kannibál sorozatgyilkossal ugyanolyan természetességgel kommunikál, mint egy csapodár házasságtörővel, lelkiismeretes hozzáállása, intelligenciája pedig még paptársai között is kívülállásra kárhoztatják. Félreértés ne essék: a film egy pillanatra sem válik vallásos példabeszéddé, Lavelle erkölcsisége egyetemes értelmű, hitrendszertől függetlenül méltó a csodálatunkra.

Gleeson brillírozik a láthatóan egyenesen rá írt figura bőrében, személyisége delejes erővel sugárzik, tekintetében egyetlen pillanat alatt képes keserűséget, szeretetet, mérhetetlen fájdalmat és bölcs iróniát vegyíteni. A szereplőgárda további tagjai a tematika okán szinte csak asszisztálhatnak neki, de mindannyian példásan teljesítenek: Lavelle instabil, depresszióra hajlamos lányának, Fionának szerepében a gyönyörű Kelly Reilly, a cinikus író szerepében a ritkán, de mindig szívesen látott M. Emmet Walsh, vagy a tőle szokatlanul ellenszenves figurát hozó Chris O'Dowd egyaránt emlékezetesek. McDonagh rendezése puritán, minden felesleges artisztikusságtól mentes, a témát alázattal szolgálóan letisztult, ugyanakkor kellően erőteljes és szikár, a nyugvópontokon és a feszült pillanatoknál egyaránt remekel.

A Kálvária mélyen megrendítő, felemelő és brutálisan őszinte film. Alapvető emberi értékeink fontosságára hívja fel figyelmünket, melyeket mindennapjaink során bizony hajlamosak vagyunk ignorálni, és kíméletlenül felmutatja gyengeségeinket, amikről legszívesebben soha nem vennénk tudomást. Tanít, vezet, de semmit nem vár cserébe. Ritka kincs.