Az első kettő masszív kultépítése után a harmadik évad komoly felzúdulást keltő vérfürdője a narratív káosz lehetőségét villantotta fel, elbizonytalanítva a nézőt a tudatos írói koncepció létezését illetően. Az alkotói önkény markáns megnyilvánulásai a széria szerkezete mellett a lefektetett és hallgatólagosan elfogadott szabályokat is rombolták. George R.R. Martin szerzőként természetesen kénye-kedve szerint írhat ki vagy be figurákat és helyszíneket, illetve bármikor alapvetően megváltoztathatja az események menetét. Ha azonban a sztori belső logikája túlzottan sérül, odavész a mese illúziója és becsapva érzi magát a közönség, ami egy passzívabb nézői viszonyt jelentő televíziós produkciónál sokkal könnyebben bekövetkezhet, mint egy könyv esetében. A negyedik felvonás szerencsére elegánsan kiküszöböli a korábbi csorbát, sőt, ezúttal a karakterek elmélyítésére, a látványos összecsapásokra is több idő jut. Az alkotók láthatóan nagy figyelmet fordítottak a megfelelő arányok kidolgozására, és a tévésorozatok klasszikus elbeszélői formáit is komolyabban tiszteletben tartották. Az erőfeszítéseket maximális siker koronázta, a finálé után a Trónok harca ismét egy nagyívű fantáziaeposz ígéretét hordozza.

Az íróstáb ezúttal hibátlan ütemérzékkel szövögeti a történet szálait. A fontosabb szereplők egy-egy helyszín köré csoportosulnak, az egymástól nagyrészt független, párhuzamos történések teljesen eltérő, külön-külön is értelmezhető célok felé mutatnak. A karakterek gyakorlatilag folyamatosan úton vannak - akár a szó átvitt, akár konkrét értelmében. E tíz rész alatt sokat nem haladnak előre, ám a tetteikért felelős drámai erők átláthatóak és következetesek. A sorozat hálószerűen szétterülő struktúrája ismét remekül működik, az önmagukban nem túl eredeti részek egymást erősítve komplexnek tűnő egésszé állnak össze. A különböző szálak egymást megszakítva ügyesen késleltetik a fordulatokat, a feszültség a már ismert múltbeli kapcsolatok, illetve a lehetséges jövőbeli keresztezések lehetőségeiből születik.

A Trónok harca bevallottan a középkori történelem tükre kíván lenni - és nemcsak a megjelenő népcsoportok, földrajzi csomópontok és politikai stratégiák szintjén. A klasszikus, zárt, óramű-pontosságú drámai szerkezet elutasításával, a "végtelen sztori", a banális véletlenek és a korlátlan alakíthatóság beemelésével a mű olyan narratív sémákat használ, melyek a ma uralkodó történelemszemléletet jellemzik. Egy tudományos és fikciós elbeszélés egészen eltérő befogadói szituációt jelent, különösen akkor, ha egy epizódokra tagolt televíziós sorozatról van szó. Az előző évad tanulságait leszűrve az írók szépen lekerekítik az eseményeket. Kevés új szereplőt és helyszínt vezetnek be, illetve azokat mindig egy meghatározó figurához rendelik. A fordulatok megfelelő megalapozása érdekében a karakterek motivációi, a jellemfejlődésük hangsúlyosabb: a párbeszédekben fontos szerepet kap az emlékezés és a központi hősök kivétel nélkül kapnak egy-egy hatásos monológot is. A színészek élnek a felkínált lehetőségekkel, az átgondoltabb írói munkát kiváló játékkal hálálják meg.

Az alkotók mintaszerűen aknázzák ki az alapanyagban rejlő lehetőségeket és egyre magabiztosabban szolgálják ki a széria szépen gyarapodó rajongótáborát. A negyedik évad még jobban ráerősít a történet mélyén lappangó és az események menetét alapjaiban meghatározó kamaszfantáziákra, azaz tovább emelkedik a megerőszakolt/elrabolt/szexuálisan használt nők, a bevillanó keblek és levágott végtagok száma. A pirosabban buggyanó vér mellett az összecsapások nagyobbak, hosszabbak és látványosabbak. A magasabb produkciós költségvetés tetten érhető a helyszínek és a csaták aprólékosabb kidolgozásában, illetve a mívesebb snittek, a "mozisabb" kameramozgások és a lélegzetelállító panorámaképek használatában. Minden alkotóelem a helyére zökken tehát és a tetten érhető szerzői trükkök ellenére a néző könnyedén belefeledkezhet a mesébe. A Trónok harca ismét teljes fegyverzetében látható.