Szikrázó kék szeme valósággal átsüt a vásznon, egyenes tekintete, vele született méltósága, mindig hiteles játéka ma is megbabonázza nézőit. Ki ne ismerné Jean Gabint, a francia és európai mozirajongók nagy kedvencét, az öreg kontinens filmművészetének jó négy évtizeden keresztül egyik legmeghatározóbb egyéniségét? Filmjeinek nagy része ma már örökzöld klasszikus, felejthetetlen alakításai a világ minden részén például szolgálnak a színészek számára. Egyszerűsége, természetes játéka egészen hihetetlen őszinteséggel, nagylelkűséggel, becsületességgel párosult. Sohasem tanulta a színjátszást, ám mivel ösztönös tehetsége mellett kivételesen erős egyénisége volt, minden szerepében önmaga maradt. Látszólag mogorva, nehezen megközelíthető, konok, szófukar, zsémbes – valójában csupaszív, érzékeny, gyengéd, szakmaszerető, becsületes és komoly gondolkozású ember.
„Jean Gabin nem játszotta, hanem élte a szerepeit.” – mondta róla közeli barátja, háromszoros partnere, Alain Delon.
„Mindenki nehéz embernek tartotta, sokan féltek is tőle. Pedig nem igaz, hogy kibírhatatlan volt, undok, sértődékeny, összeférhetetlen. Ellenkezőleg! Nagyon kedves, kissé szomorú embernek ismertem meg, öreg bonvivánnak. Úgy emlékszem rá, mint egy igazán egyszerű emberre.” – nyilatkozta róla Jean-Paul Belmondo.
A legnagyobb francia színész 110 éve, 1904. május 17-én, Párizs egyik külső kerületében született. Művészcsaládban nőtt fel, szülei operett színészek voltak. A kis Jean-Alexis Moncorgé (ez volt az eredeti neve) 14 éves korában megszökött az iskolából és dolgozni kezdett. Kamaszkorát kőművesként és betonozóként töltötte, egészen 17 éves koráig, amikor végre engedett apja unszolásának és színésznek állt. Revükben és operettekben lépett fel, felvette apja művésznevét, a Gabint. A Folies Bergére színpada után, a Moulin Rouge legígéretesebb fiatal tehetségei között tündökölt. A remekül táncoló-éneklő, karcsú, kék szemű fiú feltűnt Mistinguette-nek, az akkori legnagyobb primadonnának. Védőszárnyai alá vette a vonzó fiatalembert, aki eleinte vele, később már önállóan is egyre kedveltebb operettcsillag lett. Tehetsége, szuggesztív kisugárzása felkeltette a filmesek figyelmét is: először német, majd hazai produkciókban kapott egyre jelentősebb szerepeket.
Jean Gabin 1930-ban végleg a kamerák világát választotta. Hat évvel később, már az akkori új hullám, a „költői realizmus” legnagyobb sztárja, aki zseniális rendezők irányításával kitűnő filmszínésszé érett.
Lenyűgöző alakításai már ezekben az években legendássá tették. Korszakalkotó filmjei: Az alvilág királya (1936), A nagy ábránd (1937), Ködös utak (1938), Mire megvirrad (1939) ma is a filmművészet legnagyobb kincsei közé tartoznak. Gabin nemcsak a filmvásznon, de a civil életben is szenvedélyes férfi volt: háromszor nősült, három gyermeke született. Fiatal korában csaknem valamennyi partnerét meghódította: két leghíresebb szerelme: Viviane Romance és Michéle Morgan voltak.
Amikor kitört a háború, Gabin a Gestapo elől Amerikába szökött. Hollywoodban azonban nem találta a helyét, és sohasem tanult meg igazán angolul. Viszont váratlanul újabb szenvedélyes szerelmest és odaadó pártfogót talált Marlene Dietrich személyében. 1940-től hat éven át tartott szerelmük, míg végük Gabin csatlakozott a szabad francia hadsereghez, és a felszabadító erőkkel tért vissza Párizsba.
Második nagy korszaka a háború után, némi „csúszással” kezdődött. Az általa képviselt régimódi hőstípus ugyanis időközben kiment a divatból, és az újabb mozinéző generáció idegenül tekintett a korán őszülő, hízásnak indult egykori sztárra.
Noha 1948-ban René Clément rendező A feledés útján című filmje elnyerte a „Legjobb külföldi film” Oscar-díját, a főszereplő Gabinnek néhány éven keresztül közepes produkciók rutin-feladataival kellett megelégednie. Mégis, ebben az időben is felcsillant egyszer-egyszer a régi sikerek visszfénye, mint a Marcel Carné rendezte A kikötők Máriája (1949) című alkotásában. Azonban a közönség és a szakma újabb meghódítását csak az 1951-es Az éjszaka az én birodalmamban nyújtott nagyszerű alakításával sikerült elérnie. A velencei filmfesztivál legjobb férfialakítás-díja hatására ismét az érdeklődés középpontjába került, és szerepajánlatok özönével halmozták el. Az ötvenes évek közepétől azután kezdetét vette második nagy korszaka: változatos, korához illő szerepekben, csaknem minden műfajban, egymás után aratta nagy diadalait. A Mulató a Montmartre-on (1954) és az Átkelés Párizson (1956) nagy sikere után háromszor is eljátszotta a legnépszerűbb francia nyomozót, Maigret felügyelőt. Ismét régi fényében tündökölt: minden évben az ő nevével kezdődött a legkedveltebb francia színészek névsora, valamennyi filmje a toplisták vezető helyét foglalta el. Rövidesen saját filmgyártó céget alapított, Gafer néven. Egyik legkedvesebb kollégája-barátja, Fernandel társult be a vállalkozásba, amely összesen tíz sikeres filmet készített.
1957-ben Victor Hugo Nyomorultak című híres regényének új filmváltozatában Jean Valjeanként nyújtott lenyűgöző alakítást. Noha közben körülötte alaposan megváltozott a filmvilág, ő mégis a francia film örök sztárja, szépen öregedő, kultikus figurája maradt.
Gabin még ahhoz a – ma már igen ritka – színésztípushoz tartozott, akik szavak nélkül, csak érzéssel, egy-egy szemvillanással, „mozdulatlanul” is minden érzelmet ki tudtak fejezni. Minden új filmje eseményszámba ment, és minden szerepformálása újra és újra kivívta a közönség és a kritikusok elismerését. Noha csaknem minden új felfedezettel – Belmondótól Brigitte Bardot-ig – játszott, egyetlen fiatal színészt tartott méltónak közeli barátságra: Alain Delont, akit atyai szeretettel Kölyöknek nevezett. Delon háromszor is játszott nagy példaképével, „pótapjával”, akire később így emlékezett: „Gabinnek már a jelenléte is tiszteletet parancsolt, még akkor is, ha egy szót sem szólt… Mindig saját magát játszotta, csak annyi történt, hogy személyiségét az adott szerepnek megfelelően adaptálta. Inkább élte a szerepeit, mint játszotta. Két generáció volt köztem és Jean között. Barátságunk az ő részéről egyfajta atyai, részemről pedig fiúi érzés volt… Mogorva, kicsit agresszív, kicsit védekező stílusa rendkívüli érzékenységével magyarázható. Igyekezett leplezni azt a gyengédséget, amit azokkal szemben érzett, akiket szeretett.”
A Gabin-Delon páros mindhárom közös szereplése, az Alvilági melódia, a Szicíliaiak Klánja és a Két férfi a városban emlékezetes élmény mindazoknak, akik láthatták e nagyszerű filmeket.
A hetvenes években a nagy öreg egészsége megromlott, évente már csak egyszer állt a kamerák elé. 1976-ban – élete utolsó évében, 94 filmszereppel a háta mögött – életmű César-díjjal tüntették ki. Egy héttel a legmagasabb francia állami elismerés, a Becsületrend átvétele után, 1976 november 15-én hunyt el. A legnagyobb francia színész ma az Atlanti-óceán mélyén nyugszik – végakaratának megfelelően hamvait a tengerbe szórták.
