„Amennyiben a humort valami elől való menekülésként fogjuk fel, akkor ez a tévhitek előli menekülést jelenti. A humorista az Értelem Hangjával emlékeztet minket az egyetlen, Igazi Valóságra, és akkor, abban a pillanatban nevetünk, mert sikerült rávilágítania a mindennapi mókuskerék illuzórius, vicc voltára. A rettenthetetlen, fineszes humorista egész egyszerűen átlép azon a falon, ami addig félelmetesnek és frusztrálónak tűnt, bizonyítva a hétköznapi élet totális abszurditását. A közönség tagjai megkönnyebbülnek, hogy nincsenek egyedül azzal a gondolattal, miszerint  >>semmi értelme annak a sok hülyeségnek, amit nap, mint nap látok és hallok.  Biztos nemcsak én vagyok így ezzel. Kell lennie valami válasznak...<< A jó humor emlékezteti a nézőket arra, hogy nincsenek egyedül. Az igazán kiemelkedő humor pedig válasszal is szolgál. [...] A világ csak egy nagy tréfa; mindig is az volt és az is marad. Az Igazi Valóság el van fátyolozva a szemünk elől, de a Művész felemeli ezt a fátylat önmaga, tehát valamennyiünk számára, hiszen mindannyian Egyek vagyunk.” (Bill Hicks: Love All the People – The Essential Bill Hicks)

Bill Hicks a XX. század egyetlen, valódi humorista-prófétája volt, aki az élete utolsó szakaszában már nem is különösebben foglalkozott azzal, hogy vicces-e az, amit prédikál. Kristálytiszta és torzítatlan tanítása középpontjában olyan gondolatok álltak, mint például az értelem a tudatlanság ellenében, a béke a háború ellenében, a megbocsátás az ítélkezés ellenében, illetve a szeretet a félelem ellenében. Ádi Sankaracsárja, Ibn Arabi, Csuang-ce és Eckhart mester amerikai édestestvére akkor is hangoztatta a szeretet alapú, pozitív programját, amikor történetesen kíméletlen kritikával illette kora politikai kultúráját vagy a keresztény egyház ténykedését. A fenti definíció értelmében ő az igazán kiemelkedő humort képviselte, mert konkrét válaszokkal is szolgált. Vele szemben áll a műfaj másik amerikai kolosszusa, George Carlin, aki csupán a jó humor reprezentánsa volt, ugyanis ő elmaradt a válaszadással: mindennemű hazugságot, tévhitet, hibás tudást, normálisnak beállított abszurditást és a téboly jegyében fogant gondolkozási sémát a lehető legkönyörtelenebb módon szétzúzott, ugyanakkor a látszattal ellentétben nem a via negativát képviselte (a via negativa értelmében ha felismerjük az összes olyan tényezőt, amely nem valóságos, akkor nem marad más, csak a Valóság). Carlin, ez a mizantróp és nihilista humorista, egész életében csak rombolt, de soha nem határozta meg pozitíve, hogy miért teszi mindezt. Álljon itt erről a mélyreható különbözőségről egy-egy demonstratív videó: Hicks vs. Carlin.

E hosszúra nyúlt bevezető után rögvest Bill Hicks szellemi testvéreként üdvözölném az idén 39 esztendős brit Russell Brandet, aki az utóbbi egy évben spirituális alapokra helyezte a stand-upos munkásságát és ezzel belépett a lényegi kérdésekről értekező, kortárs stand-uposok egészen kicsiny körébe. De ne szaladjunk ennyire előre.

Brand a Messiah Complex előtt egy volt a számtalan exhibicionista, extrém módon egoista és halmozottan nárcisztikus humorista közül, aki bármiféle önirónia nélkül hablatyolt végeláthatatlanul a saját zűrös múltjáról (drog- és alkoholfüggősége közismert). Az egoizmusáról legyen elég annyi, hogy 32 éves korában szerényen megjelentette a saját memoárját (My Booky Wook), amelyet három évvel később egy újabb önéletrajzi kötet követett (My Booky Wook 2.). A teljes munkásságát figyelembe véve portrét semmiképp sem érdemel, hiszen fényévek választják el a stand-up igazi nagyágyúitól, de a Messiah Complex egy nagyon határozott cezúrát jelöl Brand életművében. Ha ebben az új irányban hozza a recenzió tárgyát képező special színvonalát az elkövetkező években/évtizedekben, akkor könnyen elképzelhető, hogy a legnagyobbakkal lesz majd egy lapon említve.

Míg Hicks a spirituális felismeréseit pszichoaktív szerek segítségével érte el, Brand esetében a meditáció és a jóga jelzi a pálfordulás origóját. Egy újabb demonstratív videó következik, amelyet érdemes összevetni a fentebb linkelt Hicks-letétemény mellett a legendás It’s Just a Ride bittel is: 

A Messiah Complex című egészestés előadására rátérve megállapítható, hogy minden adott Brandnek ahhoz, hogy beléphessen a humoristák legszűkebb elitjébe: karizmatikus egyéniség, a hiperaktivitás határát súroló energikusság, remekbeszabott improvizációs készség, pengeéles ész és egy olyan fokú nyelvi szofisztikáltság, amellyel talán még maga Carlin sem rendelkezett. Brand választékos szóhasználata és nyelvi cizelláltsága egyedülállónak mondható, ha hozzávesszük, hogy mindezt irtózatos sebességgel teszi: olyan, mintha irodalmi szintű szövegeket írna a géppuskaszájával (az önéletrajzi könyvei mellett egy időben rendszeresen írt a Guardiannak az angol fociról, alkalmanként még ma is publikál ott).

Brand radikális szemléletváltásának első bizonyítéka a Messiah Complex, amely egyrészről szembeszökően letompítja a brit humorista nárcisztikus kirohanásait (sokkal kevesebbet beszél önmagáról, ráadásul ezekben az esetekben jellemzően kigúnyolja magát), másrészről pedig behoz egy seregnyi olyan témát, amellyel eddig nem foglalkozott.  Teóriája szerint a vallás kiüresedése („Isten halott.”) után az emberek a celebvilág tagjai között találták meg a saját példaképeiket, „hőseik” azonban nem rendelkeznek semmiféle olyan inherens értékkel, amelyre fel lehetne nézni: az egyetlen mércét a népszerűség és a vagyon jelenti. Brand ezzel szemben bemutatja a saját hőseit (Gandhit, Che Guevarát, Malcolm X-et és Jézus Krisztust), akiket az általuk képviselt értékek miatt tisztel, és akikre hasonlítani akar. Feltérképezi, miként váltak ezek a történelmi személyiségek az eredeti nézeteikkel összeegyeztethetetlen, üres reklámfigurákká (Che Guevara  mint a Mercedes, Gandhi mint az Apple reklámarca) és felhívja a figyelmet arra, hogy addig válasszunk magunknak hősöket, mielőtt még azt az establishment megteszi helyettünk. A gondolatgazdag, fajsúlyos tematikumokat (társadalmi egyenlőtlenség, média természete, brit politikai kultúra stb.) és a filozófiai eszmefuttatásokat persze könnyed, általában szókimondó-vulgáris poénok szegélyezik, mert Russell Brand Bill Hicks-szel ellentétben ügyel arra, hogy ne veszítse el a közönségét és a publikum valamennyi tagja rekeszizomlázzal hagyja el a nézőteret.

Brand eddig is megosztó figura volt (egyesek szerint fárasztó és irritáló jelenség, mások imádják az over-the-top karakterét és a történetmesélési stílusát), a pálfordulása pedig még inkább felfokozta az iránta érzett érzelmeket. Brand markánsan establishment-ellenes, a jelenlegi hatalmi struktúra összeomlását kívánja és nyíltan a kommunizmus mellett érvel („A kommunizmus végül is azt jelenti, hogy osszuk meg azt, amink van. Mi is ezt tanítjuk a gyerekeinknek, nemdebár?”). Nem túl szerencsés választás, mert a kommunizmus a jelenlegi emberi tudatszintet reprezentáló társadalmi rendszerek egyike, amely, tudjuk, a gyakorlatban teljesen kivitelezhetetlennek bizonyult. Brand valóban egy forradalmár, de ő mindenekelőtt a tudat forradalmát hangsúlyozza: az emberiség tudati minőségének emelkedése (az Egy-ség felismerése, amelyről Brand és valamennyi világvallás képviselője beszél) természetszerűleg együtt fog járni az emberek teljes egyenlőségével. Aki megpillantja Én-Önmagát a másikban (vagyis Tenmagadban), az már most ezt a tudatszintet képviseli (vö. a keresztény aranyszabállyal). Ahogy a nagy hindu szent, Anandamayi Ma fogalmazott: „Igyekezz minden olyan embert egyformán szeretni, akivel kapcsolatba kerülsz. Így megszűnik majd a tátongó űr az >>én<< és a >>te<< között— és ez minden vallás célja.”

Hicks legnagyobb erénye ennek a felismerése és szakadatlan hangsúlyozása volt. Brand is ezért fontos hang, sőt, a népszerűségét figyelembe véve talán még fontosabb is, mert az üzenete így még több emberhez eljut. Erre tekintettel hajlok rá, hogy a Messiah Complex volt a tavalyi esztendő legjobb és leginkább releváns egészestés stand-up comedy előadása.

Bónusz: Idézetek Brandtől. Az elhíresült videó a pökhendi, beképzelt MSNBC-s riporterek könyörtelen kifigurázásáról. BBC-s interjú.