„Terence Hill? A kedvencem. Ő a legjobb. Jóképű, szimpatikus, mindig vidám. Egy bámulatos fickó…” - így foglalta össze a színész rajongóinak véleményét a közelmúltban egy magyar filmszakíró.

Terence Hill és Bud Spencer. Három évtizeden át voltak az európai szórakoztatófilm királyai – filmjeik nézettsége messze lekörözte a nagy hollywoodi produkciókét. Szinte valamennyit láthattuk a hazai mozikban, telt házak nevették végig megunhatatlan kalandjaikat.

A szakállas, morgó óriás és világító kék szemű, csibészes mosolyú barátja ma is minden mozirajongó legnagyobb kedvencei közé tartozik. 

Terence Hill (eredeti nevén: Mario Girotti) Velencében, 1939 március 29-én született. Német-olasz szülők gyermekeként mindkét nyelvet anyanyelvi szinten beszélte. Már 13 éves korától filmezett: Dino Risi, a neves olasz filmrendező fedezte fel, és kis szerepet adott a Vakáció a gengszterrel (1951) című produkcióban. A római egyetemen tanult, de 3 év után abbahagyta tanulmányait, és végleg a kamerák világát választotta. Néhány kisebb szerep után Luchino Visconti, a világhírű rendező őt választotta ki A párduc (1962) című Lampedusa-regényből készült szuperprodukciójába, nem kisebb sztárok, mint Burt Lancaster és Alain Delon árnyékában. A film óriási kritikai,- és közönségsikert aratott, elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál fődíját, az Arany Pálmát.

A világhírű alkotás után az akkori NSZK-ba szerződött: a hihetetlenül sikeres May Károly-filmek állandó szereplőjének. A főszerepeket Lex Barker és Pierre Brice játszották, ők voltak akkoriban az európai moziközönség legnagyobb kedvencei.

A Cinecittába visszatérve, Rita Pavone énekesnő partnere lett a Rita, a vadnyugat réme (1967) című zenés western-paródiában. Ekkor szerepelt először művésznevén, Terence Hill-ként, feleségétől, Lori Hill-től kölcsönözve a vezetéknevét.

A Rita, a vadnyugat réme óriási sikere egycsapásra sztárrá varázsolta. Az akkoriban fénykorát élő makaróni-westernek jóképű, hallgatag hőse lett, aki keveset beszélt, de annál gyorsabban rántotta elő a pisztolyát.

1968-ban az Isten megbocsát…én nem! westernjében szerepelt először együtt az akkor még teljesen ismeretlen, pályakezdő Bud Spencerrel. A közös munka életre szóló barátságot eredményezett a két férfi között. A nagysikerű western további közös szerepléseket hozott: összesen 17 világsikerben játszottak együtt.

Az örökké morcos, nagydarab, szakállas óriás és mindig vidám, csibészes mosolyú testvére eleinte westernekben püfölte kékre-zöldre a rosszfiúkat. Később, a műfaj eltűnésével, akcióvígjátékokban halmoztak sikert sikerre. Ők voltak a Cinecittá legjobban fizetett, legnagyobb csillagai, filmjeik ma ugyanolyan élvezetesek, mint annak idején, a 70-es-80-as években. Legsikerültebb vígjátékaik: Az ördög jobb és bal keze (1970), Különben dühbe jövünk (1973), Kincs, ami nincs (1981), Nyomás utána! (1982), Nincs kettő négy nélkül (1983).

A két színész ugyanakkor külön-külön is bizonyított: Bud Spencer a Piedone-sorozattal, Terence Hill pedig a Nevem: Senki (1973)-vel írta be a nevét a mozi aranykönyvébe.

Mindketten hihetetlenül sikeres, töretlen karriert futottak be: Bud Spencer a filmezés mellett ragyogó üzletembernek bizonyult, Terence Hill viszont sokoldalú filmesként vált ismertté. Rendezett, játszott, producerként működött: a Don Camillo (1983), a Lucky Luke (1990) és a Bunyó karácsonyig (1985) rendezői hírnevét öregbítette.

Bármilyen megdöbbentő is: ennek a mindig vidám, örökké mosolygós, bámulatosan könnyed fickónak a magánéletét sötét tragédia árnyékolta be. 1991-ben tragikus autóbalesetben elvesztette Ross fiát. A kétségbeesett apa évekig nem vállalt szerepeket. Másik fia, Jess és felesége kitartásának köszönhetően állt csak talpra: a Bunyó karácsonyig című utolsó közös filmjét Bud Spencerrel, közös családi vállalkozásban készítették el.

Terence Hill a közelmúltban így nyilatkozott: „ Három évtizeden át voltunk a közönség kedvencei, Bud Spencer és én. Őt a férfiak kedvelték jobban, értem viszont, mit tagadjam, a hölgyek rajongtak… Mindent elértünk, amire színész csak vágyhat, számunkra mégis a közönség ma sem szűnő szeretete a legfontosabb.”

Lányi János