Wes Anderson immár két évtizede tökéletesíti markáns szerzői univerzumát és eközben a kultikus hipszter-zseniből a kortárs midcult egyik ünnepelt sztárrendezője lett. Míg korábban egy viszonylag szűk, kimondottan fanatikus rajongótábor imádta, A fantasztikus Róka úr és a Holdfény királyság sikereit követően Andersont a mozilátogatók egyre szélesebb tömegei fedezték fel maguknak. A fokozott érdeklődés természetesen érhető, hisz a védjegyszerű látványvilág kidolgozottsága mellett a vásznon felbukkanó világsztárok száma is exponenciálisan nőtt az elmúlt időben. A Grand Budapest Hotel érkezését már gondosan tervezett reklámkampány és már-már a komolyabb blockbustereket idéző hype előzte meg. Az amolyan alternatív sikerfilmként fogadott mű szépen teljesít a kasszáknál és az a különös helyzet állt elő, hogy a gyakran még ma is öntörvényű kívülállóként emlegetett Anderson vonzó márkanév lett. A végletekig csiszolt munkamódszer hibátlanul működik, hisz az alkotó kezében bármilyen zsáner, bármilyen korszak vagy helyszín összetéveszthetetlenül “andersonossá” változik. A kérdés csak az, a stílus mögött vajon ott dobog-e még a szív is?
Az író-rendező hihetetlen tudatossággal és aprólékos műgonddal viszi vászonra a fantáziáit, a művek technikai megoldásaira rácsodálkozó mémek nem véletlenül terjednek a neten. Anderson világában minden színárnyalat, forma és minta a helyén van, a filmek akár egyetlen jellegzetes tárgy vagy ruhadarab alapján beazonosíthatóak. A makettek és a valóság között végleg elmosódik a határ, a képkompozíciók szigorúak, a kameramozgások milliméterre ki vannak számolva. A sztárok sem véletlenül állnak sorba a szerepekért, itt ugyanis mindenki kézzel festett marionett-babává, irigyelt akciófigurává változhat. A létrejövő, gondosan megtervezett típuskarakterek az esetek túlnyomó többségében igen dinamikus viszonyba kerülnek az adott színész imázsával, tovább öregbítve az illető hírnevét. A rendező munkáival kapcsolatban igen találóan a babaház fogalmát szokták emlegetni, de talán pontosabb lenne kézműves bábszínházként hivatkozni rájuk. Anderson megálmodja, megtervezi és berendezi a fantáziavilágait, majd animációszerűen, centiről-centire beállítva a vászonra viszi az ott játszódó történeteit. Az előadás filmről-filmre tökéletesebb, az alkotói vízió és a filmszalagra kerülő végeredmény között fokozatosan csökken a szakadék.
A Grand Budapest Hotel kulisszái egy sosem létezett kort idéznek meg. A Porosz Királyság és a századfordulós Osztrák-Magyar Monarchia uralkodó stílusjegyei, a békebeli nagypolgárság ízléséből és a tízes-húszas évek nosztalgikus atmoszférájából összeálló elegy valahol a képzelet és a valóság között lebeg. Egyszerre ismerős és meseszerű minden, Anderson egy minden eddiginél összetettebb és aprólékosabb univerzumot épített. A referenciák, idézőjelek és hivatkozási pontok mennyisége, a jelenetek részletgazdagsága szinte émelyítő, a lehengerlően tömény díszletek között ráadásul egy klasszikus hollywoodi kaland elevenedik meg előttünk. Nőcsábász mentor, feltörekvő fiatal hős, gyilkosság, árulás, szerelem, háború, szökés - mintha az író-rendező a régi plakátok hangzatos címszavait dobálná egymás után.
Az itt látható történet báját ugyanaz adja, ami Anderson világait is ellenállhatatlanná teszi. A Grand Budapest Hotel már nyomokban sem tartalmaz realisztikus elemeket, a mesére nem vetül rá a történelem sötét árnya, az önfeledt játékot nem rontja el semmi. Mese ez a javából, sziporkázóan száraz humorral, burleszkes hajszával és vértelen lövöldözésekkel, egy olyan párhuzamos univerzumban, ahová jó kirándulni. A rendező nem Középföldére vagy egy réges régi, messzi-messzi galaxisba, hanem egy képeslapszerűen megfestett papírmasé-színházba kalauzol minket, ahol a tulajdonképpeni sztori nem is lényeges. Anderson ezzel újabb komoly lépést tesz a közönség felé, hiszen itt minden sokkal hatásosabb, látványosabb és érthetőbb. A színek tarkábbak, az érzelmek egyszerűbbek, az elbeszélői fogások az attrakciót szolgálják.
Annyira pontos és letisztult a képlet, hogy a produkció akár mechanikusnak, önműködőnek tűnhet. Erről természetesen szó sincsen, hisz a kifogástalan ízléssel összeállított tablót gondos mérlegelés és tervezés előzte meg. A könnyedség mögött láthatóan komoly munka lakozik, ám a bonyolult óraműveket idéző tökéletesség paradox módon problémássá válik. Anderson mestere a saját alkotói módszerének, de mintha már nem a stílus szolgálná a történeteit és figuráit, hanem fordítva. Igaz, a rá jellemző motívumok ezúttal is megjelennek, a különc, magányos figurák a zord valóság ellenében felhúzzák a saját falaikat, de ezek is csak az elvárt szerzői fogásokat gyarapítják. A család, a közösség és a szerelem problémái teljesen elrajzoltak, az elvágyódás és a nosztalgia érzései kiüresednek, a szereplők alternatív valóságai kimódoltabbá válnak. Anderson továbbra is elkényezteti a szemünket és kiválóan szórakoztat, de a szívünket mintha nem sikerülne megérintenie.
Wes Andersonról bővebben a blogon: rendezői portré + a 7 legjobb Anderson-paródia