Filmvilág blog

Jugendstíl - A Grand Budapest Hotel

A mozikban

2014. március 27. - Huber Zoltán

Wes Anderson immár két évtizede tökéletesíti markáns szerzői univerzumát és eközben a kultikus hipszter-zseniből a kortárs midcult egyik ünnepelt sztárrendezője lett. Míg korábban egy viszonylag szűk, kimondottan fanatikus rajongótábor imádta, A fantasztikus Róka úr és a Holdfény királyság sikereit követően Andersont a mozilátogatók egyre szélesebb tömegei fedezték fel maguknak. A fokozott érdeklődés természetesen érhető, hisz a védjegyszerű látványvilág kidolgozottsága mellett a vásznon felbukkanó világsztárok száma is exponenciálisan nőtt az elmúlt időben. A Grand Budapest Hotel érkezését már gondosan tervezett reklámkampány és már-már a komolyabb blockbustereket idéző hype előzte meg. Az amolyan alternatív sikerfilmként fogadott mű szépen teljesít a kasszáknál és az a különös helyzet állt elő, hogy a gyakran még ma is öntörvényű kívülállóként emlegetett Anderson vonzó márkanév lett. A végletekig csiszolt munkamódszer hibátlanul működik, hisz az alkotó kezében bármilyen zsáner, bármilyen korszak vagy helyszín összetéveszthetetlenül “andersonossá” változik. A kérdés csak az, a stílus mögött vajon ott dobog-e még a szív is?

grand-budapest-hotel1.jpg

Az író-rendező hihetetlen tudatossággal és aprólékos műgonddal viszi vászonra a fantáziáit, a művek technikai megoldásaira rácsodálkozó mémek nem véletlenül terjednek a neten. Anderson világában minden színárnyalat, forma és minta a helyén van, a filmek akár egyetlen jellegzetes tárgy vagy ruhadarab alapján beazonosíthatóak. A makettek és a valóság között végleg elmosódik a határ, a képkompozíciók szigorúak, a kameramozgások milliméterre ki vannak számolva. A sztárok sem véletlenül állnak sorba a szerepekért, itt ugyanis mindenki kézzel festett marionett-babává, irigyelt akciófigurává változhat. A létrejövő, gondosan megtervezett típuskarakterek az esetek túlnyomó többségében igen dinamikus viszonyba kerülnek az adott színész imázsával, tovább öregbítve az illető hírnevét. A rendező munkáival kapcsolatban igen találóan a babaház fogalmát szokták emlegetni, de talán pontosabb lenne kézműves bábszínházként hivatkozni rájuk. Anderson megálmodja, megtervezi és berendezi a fantáziavilágait, majd animációszerűen, centiről-centire beállítva a vászonra viszi az ott játszódó történeteit. Az előadás filmről-filmre tökéletesebb, az alkotói vízió és a filmszalagra kerülő végeredmény között fokozatosan csökken a szakadék.

A Grand Budapest Hotel kulisszái egy sosem létezett kort idéznek meg. A Porosz Királyság és a századfordulós Osztrák-Magyar Monarchia uralkodó stílusjegyei, a békebeli nagypolgárság ízléséből és a tízes-húszas évek nosztalgikus atmoszférájából összeálló elegy valahol a képzelet és a valóság között lebeg. Egyszerre ismerős és meseszerű minden, Anderson egy minden eddiginél összetettebb és aprólékosabb univerzumot épített. A referenciák, idézőjelek és hivatkozási pontok mennyisége, a jelenetek részletgazdagsága szinte émelyítő, a lehengerlően tömény díszletek között ráadásul egy klasszikus hollywoodi kaland elevenedik meg előttünk. Nőcsábász mentor, feltörekvő fiatal hős, gyilkosság, árulás, szerelem, háború, szökés - mintha az író-rendező a régi plakátok hangzatos címszavait dobálná egymás után.

grand-budapest-hotel.jpg

Az itt látható történet báját ugyanaz adja, ami Anderson világait is ellenállhatatlanná teszi. A Grand Budapest Hotel már nyomokban sem tartalmaz realisztikus elemeket, a mesére nem vetül rá a történelem sötét árnya, az önfeledt játékot nem rontja el semmi. Mese ez a javából, sziporkázóan száraz humorral, burleszkes hajszával és vértelen lövöldözésekkel, egy olyan párhuzamos univerzumban, ahová jó kirándulni. A rendező nem Középföldére vagy egy réges régi, messzi-messzi galaxisba, hanem egy képeslapszerűen megfestett papírmasé-színházba kalauzol minket, ahol a tulajdonképpeni sztori nem is lényeges. Anderson ezzel újabb komoly lépést tesz a közönség felé, hiszen itt minden sokkal hatásosabb, látványosabb és érthetőbb. A színek tarkábbak, az érzelmek egyszerűbbek, az elbeszélői fogások az attrakciót szolgálják.

Annyira pontos és letisztult a képlet, hogy a produkció akár mechanikusnak, önműködőnek tűnhet. Erről természetesen szó sincsen, hisz a kifogástalan ízléssel összeállított tablót gondos mérlegelés és tervezés előzte meg. A könnyedség mögött láthatóan komoly munka lakozik, ám a bonyolult óraműveket idéző tökéletesség paradox módon problémássá válik. Anderson mestere a saját alkotói módszerének, de mintha már nem a stílus szolgálná a történeteit és figuráit, hanem fordítva. Igaz, a rá jellemző motívumok ezúttal is megjelennek, a különc, magányos figurák a zord valóság ellenében felhúzzák a saját falaikat, de ezek is csak az elvárt szerzői fogásokat gyarapítják. A család, a közösség és a szerelem problémái teljesen elrajzoltak, az elvágyódás és a nosztalgia érzései kiüresednek, a szereplők alternatív valóságai kimódoltabbá válnak. Anderson továbbra is elkényezteti a szemünket és kiválóan szórakoztat, de a szívünket mintha nem sikerülne megérintenie.

 

Wes Andersonról bővebben a blogon: rendezői portré + a 7 legjobb Anderson-paródia

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr435880751

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Deepblue Noir (törölt) 2014.03.27. 13:02:45

nem-kritikusként megtehetem, hogy azt mondjam: ez a film nem jó. nem rossz, közepes, de nem is jó, egyszerűen túl sokat akart fogni, márpedig anderson (szigorúan szvsz már dögunalmas) világa ilyen nagy léptékben működésképtelen. nem elég szórakoztató, sok helyen erőltetett, valódi értelme pedig nincs. egy régi lubitsch-filmet megtekinteni ezerszer szórakoztatóbb és tartalmasabb, mint ez.

a mesére nem vetül rá a történelem sötét árnya, az önfeledt játékot nem rontja el semmi."

hogyne vetülne, és én az önfeledtséget is csak néha éreztem.

Huber Zoltán 2014.03.27. 13:19:26

@Deepblue Noir: hiába ismerősek ezek a történelmi kulisszák, én nem éreztem olyasfajta reflexiót, mint mondjuk QT esetében. Andersont csak mint kulissza érdekli és az önfeledt játékot olyan értelemben mondom, mint amikor a gyerek játszik a játékkatonáival. Anderson világa szerintem működik, de nagyon nagy kérdés, tovább tudja-e vinni...

viszont egy dologban maximálisan egyetértünk: "egy régi lubitsch-filmet megtekinteni ezerszer szórakoztatóbb és tartalmasabb, mint ez" :)

johannus · http://janosnovics.blogspot.hu/ 2014.03.27. 14:29:05

Hát.. az én szívemet mégis sikerült megérintenie, sokkal inkább, mint bármely korábbi filmjével.

Mintha visszacsöppentem volna régi kedvenc olvasmányélményeim fikciós univerzumába, Thomas Mann Varázshegyére vagy Proust regénykatedrálisában Balbec hotelszobáiba. Irodalmi film, amely képzőművészeti remeklés is egyben, és bár valóban mesés "párhuzamos univerzum", mégis, egy letűnt európai kultúra stilizált eszenciája jelenik meg a képsoraiban. Igazi abszurd, briliáns sztárparádéval.

Benne lélegzik Bécs, Budapest, a Monarchia levegője, a diktatúrák és háborúk nyomasztó füstje, Krúdy, Proust, Mann, Hasek, Schiele és Schnitzler - és persze mindazok a művészek, akik valamilyen módon ezt a légkört, ennek az elöregedett világnak az atmoszféráját már egyszer újrateremtették. Akik ennek a sohasem létezett, ám örökkévaló kultúrának az örökösei.

A Grand Budapest Hotel csak egy név - ahogy Proust helynevei: azaz nem a valóságban, hanem bennünk, odabent, a mi képzeletünkben, a mi saját valóságteremtésünkben léteznek. Azt hiszem, pont ezért butaság bosszankodni amiatt, hogy a látható Budapestnek semmilyen szerepe sincs a filmben. Éppen a város neve az, amely egy egész univerzumot helyettesít, felidéz és elbeszél a nevével. És ebből a szempontból rohadtul büszkék lehetünk arra, hogy ezt a világot ebben a filmben ilyen módon Budapest neve testesíti meg.

Nehéz szaporítani a szót, mert a Grand Budapest Hotel komplex munka, amelyet muszáj, de talán mégsem szabad elemeire bontva élveboncolni, hiszen annyira kompakt, megbonthatatlan, fenomenális mozidarab, amelyet mellesleg, már csak lényéből eredően is, kötelező megnézni legalább egyszer filmszínházban.

Legfőképpen pedig határtalanul szórakoztató. Nem is tudom, mikor repült el velem utoljára ilyen gyorsan száz perc moziban.

Oktogon8 2014.03.27. 17:54:31

@Huber Zoltán:

Akkor miért nincs Lubitsch-filmekről cikk az oldalon? :)

Huber Zoltán 2014.03.27. 17:59:41

@Oktogon8: ha találunk rá apropót, biztos lesz :)
süti beállítások módosítása