Sötét utcák nyirkos járdáin csillan meg a halovány közvilágítás fénye. Sietős léptek kopogása visszhangzik a neonfényben derengő szűk utcákban. Kétes erkölcsű lokálok vékony falain át szűrődik az éjszaka zajába halk, finom jazz. Valahol a távolban fegyver dörren, ijedt sikolyok kísérik. Baltával faragott arcú férfiak beszélnek mély, reszelős hangon. Szájuk alig mozog, jól megrágják a szavakat. Lassú, lakonikus bölcsességeiket körbelengi a bűnben edzett pátosz, mely a cigarettájukból felszálló sűrű füsttel együtt illan el egy szempillantás alatt. Ellenállhatatlan, végzetes szépségű nők lobbantják lángra a vágyakat, s törik össze a szíveket. A város a bűn pókhálója, mindenki beleragadva vergődik, de kijutni belőle senki nem képes.
Milyen szépen is hangzik ez. Olyan klasszikusok derengenek fel egyből, mint A máltai sólyom, A nagy álom, A sebhelyes arcú, és éjt nappallá téve lehetne folytatni olyan kevésbé muzeális noir-filmekig, mint A halál keresztútján, a Szigorúan bizalmas, a Sin City, vagy a Visszavágó. Frank Darabont új produkciójáról első ránézésre nehezen lehet megállapítani, hogy melyik irányba tekintget. A sorozatnak John Buntin L.A. Noir című dokumentumregénye adja a kiindulópontot, ugyanakkor Darabont lazán, egyfajta ugródeszkaként kezeli a forrásművet, annak szikár történetvezetésébe fikciós elemeket beleszőve vállalkozik modern mítoszteremtésre. Míg azonban Darabont a The Walking Dead esetében majdhogynem megreformálta a zombi-horror alműfaját, addig a Mob City saját formájának és stílusának áldozatává válik. Félreértés ne essék, a Mob City nem vészesen rossz sorozat. A Darabont által jegyzett dupla nyitóepizód példának okáért kifejezetten erős felütést ad. A tudatosan használt vissza-visszatérő motívumai, kameraszögei, a hangulatfestő monológokat remekül árnyaló sokatmondó zenei betétek, Simon Pegg kitűnő vendégszereplése, s a Kemény zsarukat idéző meglepő befejezés is egyértelműen egy remek, Mickey Cohen gaztettei köré szerveződő noir krimi-thrillert ígért. A Mob City azonban – mint oly sok sorozat – nem tudta tartani első epizódjának minőségi koherenciáját. Ha valaki kezdetben James Ellroy, Elmore Leonard, Dashiell Hammett, esetleg Raymond Chandler klasszikusainak hatását érezte, az nem tévedett nagyot – csak ha úgy vélte, hogy ez így is marad.
Darabont ugyanis nem képes megfelelően egyensúlyozni saját kreatív beavatkozásuk és Buntin könyveredetijének tényanyaga között. Épp ezért a felütés információadagolásának szimpatikusan szemtelen visszatartottsága, a megannyi – valós vagy kitalált – szereplő mögött rejlő ködös motivációk, a szépen kuszálódó bűnök üdítő múlt- és műfajidézése gyorsan elhalványodni látszik. Ahogy ugyanis letisztázódnak a viszonyok, ahogy megindul az információ kellő áramlása, úgy válik a Mob City közönséges, sokat látott, tisztelettudó főhajtássá a fenti szerzők felé. Szórakoztató ujjgyakorlattá vedlik, mely nem tud többé válni saját műfajának stilisztikai és formai elemeinél. Épp ezért történetének és szereplőinek bemutatása feleslegessé is válik. Míg az első epizódok egy kellemesen széttartó, paranoid, frusztrált, de kemény neo-noirt idéztek, addig a későbbi fordulatok úthengerként egyenesítették ki a karakterek relációit, a történet görbéit, s a rövidke évad kimenetelét is. A Mob City meglepetésereje így a harmadik-negyedik epizód környékén eléri a nullpontot. Mintha csak egy film noir szócikk lenne, egy idézőjel, egy stílustréning filmtanoncoknak. Tökéletesen érthetővé válik akár teljesen lenémítva is.
Ugyanakkor alapvető üressége ellenére is képes kellemesen elringatni a bűnben rohadó negyvenes évek atmoszférája iránt érdeklődő nézőket. A korszellem zenei- és vizuális kulcsmotívumai, történet-toposzai, tipikus férfi- és nőalakjai árasztják magukból a filmtörténet noir remekeinek esszenciáját. Mindezt pedig el lehet nézegetni egy darabig, be lehet inni a morózus monológokat, a cigifüstöt, a mérgező parfümillatot, a puskaporszagot, és a rettentően sok rajzfilmszerű művért. A Mob City azonban egy percig sem több a hangulatánál. Ellaposodó története és kiüresedő szereplői néha csupán ürügynek tűnnek az atmoszférafétis kiaknázásához.
A Bugsy Siegel, majd Mickey Cohen által uralt bűnmonstrum utáni elkeseredett nyomozástörténet ugyanakkor még Darabont kissé remegő kezei között is jobban működik, mint Ruben Fleischer Cohen-legendáriumot feldolgozó Gengszterosztag című álarcosbálja. Darabont a megkívánt stíluselemekkel nem bohóckodik, stilizáltsága moderált, hangvétele kevésbé harsány – és épp ezért vagányabb is. Ebből ugyanakkor valamiféle komolykodás is ered, valami félresikerül és félre is érthető macsóság, ami viszont már nem tesz jót a sorozatnak. Nem feltétlenül kihagyott ziccer tehát a Mob City, mivel felületessége és steril tankönyvszerűsége ellenére is képes egyfajta bűnös, egyszerű élvezet nyújtani. Maradandó alkotásnak viszont nem nevezhető – a Gengszterkorzóval pedig összehasonlítani sem érdemes.
