A 2000-es évek dél-koreai filmes forradalma számos rendező nevét dobta be a köztudatba, idén közülük hárman is bemutatkoznak a tengerentúlon. Míg Kim Jee-Woon Schwarzenegger visszatérését dirigálta, a várva várt Snowpiercer stáblistáján pedig Bong Joon-ho nevével találkozhatunk, a félsziget talán leghíresebb alkotója egy stílusos Hitchcock-parafrázissal debütált Hollywoodban. Park Chan-wook az Oldboy elsöprő nemzetközi sikere óta Dél-Korea legnevesebb filmes exportcikkének számít, első angol nyelvű moziját ezért gondosan választott alapanyagból készítette. Bár Park korábban mindig saját írásaiból forgatott, a Szökés főszereplőjeként ismert Wentworth Miller forgatókönyvét mintha direkt neki szánták volna. A horror, a pszichothriller és a családi dráma határain egyensúlyozó történet jótékonyan keveri a vámpírfilmek és a hagyományos noirok rejtélyes, sötét hangulatait és az egzisztencialista áthallásait. Az alkotóelemek és a stílus tekintetében a Vonzások tagadhatatlanul magán viseli Park kézjegyeit, a hazai csúcsművek színvonalát azonban nem sikerül megismételnie.

A film eseményei az 1943-as Hitchcock-klasszikus, A gyanú árnyékában alapszituációjából indulnak ki, azaz a családfő balesete után felbukkanó titokzatos nagybácsi figurája az elődhöz hasonlóan itt is meghatározó. Míg a legendás brit rendező a haláleset körülményeire és a figurák múltjára, a rejtett motivációkra koncentrál, Park a háttérben felsejlő bűntényt hol konkrét értelemben, hol csavaros metaforaként használja. Az ismeretlen rokon személye, a gyászáról gyorsan elfeledkező özvegy és a zárkózott árva egyre feszültebb viszonya számos meglepő fordulatot tartogat, ám a borzongató krimi helyett Park a tinilány nővé érésére koncentrál. A Vonzások folyamatosan e két értelmezési horizont között ingadozik, számos szép szimbólummal és ötletes filmnyelvi megoldással gazdagítva az öntudatra ébredés, a felnőtté válás ismerős meséjét - a meglepetés, a felkavaró, katartikus hatás a kedvező előjelek ellenére mégis elmarad.

A morbid, vészjósló atmoszféra, a finom sejtetések és a tökéletes látvány már az első pillanatban megteremti a feszültséget. Park aprólékosan kidolgozott vizuális stílusa Hitchcock (és az érte rajongó De Palma) világát idézi, az egymásra csúsztatott jelentésrétegek, a hangsúlyos metaforák pedig folyamatosan felülírják a nézői elvárásokat. E masszív rendezői eszközök sokáig jótékonyan szolgálják a forgatókönyvet és a karaktereket, egy idő után azonban önálló életre kelnek, majd egyre nehézkesebbé, sterilebbé változtatják a cselekményt. A meghökkentő plánozások, az erőteljes színhasználat, a különleges vágások és a váratlan hangsúlyváltások folyamatosan megtörik a befogadói illúziót, elszívják a levegőt a sztori elől, sőt, néhol már-már önparódiába fordulnak. A Vonzások nagyfokú tudatossággal megtervezett, míves elbeszélésmódja lehetetlenné teszo az izgalmas, nyitott kérdések felbukkanását, a történet teljes kibontakozását.

Park a bűn, a bosszú és a vérfertőzés szerzői motívumaiból egy bizarr szerelmi háromszöget építene, így villantva fel a felnőtté válás, az önmagunkra találás groteszk megpróbáltatásait, de mintha nem lenne komolyabb mondanivalója a témáról. A dél-koreai rendező számtalan, egymásnak némileg ellentmondó műfaji elemet illeszt össze, így egymás mellé kerülhet patinás thriller-alapképlet, fekete komédia, ébredező szexualitás, a megszilárduló énkép keserédes melodrámája. E rétegek működőképes és hatásos keverése nem könnyű feladat, különösen úgy, ha az alkotó megelégedve az ismerős panelekkel szinte teljesen a külcsínre koncentrál. A Vonzások kétségtelenül különleges és stílusos darab, remek színészi alakításokkal, szép képekkel és szerethető részeredményekkel, ám a film a kezdeti nagy ígéreteit sajnos képtelen teljesíteni.