"Eltűntnek nyilvánítva" rovatunkban minden pénteken egy-egy olyan filmet mutatunk be, amelyet méltatlanul kevesen ismernek. Többségük semmiben sem marad el a nagyra becsült, kanonizált klasszikusoktól, de a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt soha nem kapták meg azt a figyelmet, amelyet megérdemeltek volna. A rovat célja, hogy meggyőzzük az olvasót arról, érdemes egy esélyt adnia ezeknek az elfelejtett gyöngyszemeknek.

Ha tényleg olyan jó ez a film, miért nem hallottam eddig róla?

A megfejtés ezúttal sem túl bonyolult: a francia új hullám egyik legkevésbé (el)ismert rendezőjének anyagi és kritikai bukást hozó első és egyetlen amerikai filmjéről van szó, amely – egészen a DVD kiadás megjelenéséig – gyakorlatilag hozzáférhetetlen volt. Ahhoz sem kell különösebben elmélyülnünk Jacques Demy életművében, hogy rájöjjünk, miért szorult háttérbe az olyan új hullámos rendezők mögött, mint Truffaut vagy Godard. Mert könnyedebb, műfaji jellegű filmeket – melodrámákat, musicaleket (is) – készített. Pályafutása legnagyobb sikerét is egy olyan filmnek köszönheti, amelyben minden egyes mondatot énekelve adnak elő a szereplők. A Cherbourgi esernyők híre Hollywoodba is eljutott, a Columbia Pictures fejesei pedig úgy döntöttek, Amerikába invitálják a rendezőt. Nyilván abban reménykedtek, hogy Demy, aki előző filmjével, A rochefort-i kisasszonyokkal az MGM musicalek előtt tisztelgett, egy könnyed zenés produkcióval lepi meg őket. A saját forgatókönyvéből dolgozó rendezőt azonban nem izgatták az elvárások, és romantikus hangvételű film helyett egy vérbeli szerzői művet készített, amely nem a musicalek, hanem inkább Antonioni világához áll közelebb.

Oké, de miről is szól pontosan a film?

Los Angeles kevésbé festői részén járunk, itt, közvetlenül egy olajkút melletti bérleményben él George Matthews, egy 26 éves, munkanélküli építész – a Model Shop az ő életének egy napját mutatja be. A reggel egy kiadós veszekedéssel indul, színészi álmokat dédelgető barátnője a szemére veti – joggal – hogy a férfinek nincsenek ambíciói, céltalanul sodródik. Nem sokkal később bekopognak a bank végrehajtói: George hitelre vásárolt kabrióját akarják lefoglalni. A férfi meggyőzi őket, hogy adjanak estig haladékot, majd elindul a városba, hogy a hiányzó 100 dollárt valahonnan összeszedje. Útközben megpillant egy gyönyörű nőt egy autó volánja mögött. Hirtelen ötlettől vezérelve egészen hazáig követi. Később újra megpillantja; kiderül, hogy Cecile (művésznevén Lola) egy Model Shop nevű speciális peep showban dolgozik, ahol a betérő férfivendégek a katalógusból kiválasztott, lengén öltözött nőket kedvükre fotózhatják. George maga is igénybe veszi a szolgáltatást, majd úgy dönt, megpróbálja behatóbban is megismerni Lolát. Közben, nem mellékesen, megérkezik a behívója a vietnámi háborúba.

A poént azért ne lőjük le… Szerepel benne valaki, akit érdemes kiemelni?

A film abszolút főszerepét az előző évben bemutatott 2001: Űrodüsszeiának köszönhetően ismertté vált Gary Lockwood alakítja, tulajdonképpen meggyőzően, mégsem biztos, hogy ő volt a megfelelő választás. A forgatás idején 32 éves színész egy kissé túlkoros a huszonéves karakterhez – vannak olyan babaarcú színészek, akik a harmincas éveik közepén is képesek tinédzsereket játszani; Lockwood nem ilyen. (Érdekesség: Demy a szerepet Harrison Fordnak szánta [casting video: itt], a Columbia azonban megvétózta a döntést.)

A film igazi sztárja valójában a Cecile-t alakító Anouk Aimée, aki elsőként Az édes életben okozott jelentős feltűnést, majd Demy debütáló rendezésében, a Lolában kapott címszerepet. A Model Shop igazi különlegessége, hogy Demy nem csak egyik kedvenc színésznőjét importálta Amerikába, de az általa alakított karaktert is. Aimée színpadias(abb) játékstílusa ugyan némileg kilóg a meglehetősen realista hangvételű filmből, de éppen ez az „idegenség” adja a figura báját.

Érdekes adalék: a pszichedelikus soundtracket biztosító, helyi illetőségű Spirit rockzenekar tagjai egy cameo erejéig maguk is feltűnnek a filmben.

Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Valami egyéb érv?

A Model Shop több szempontból is figyelemre méltó film. Nem sűrűn fordul elő, hogy egy Amerikába rándult európai alkotó lehetőséget kap rá, hogy sajátos szerzői világát kompromisszumok nélkül érvényesítse az Újvilágban. A Model Shop mégsem klasszikus Demy-film, hanem egy sajátos hibrid, amely egy messziről jött ember szemén keresztül, európai érzékenységgel mutatja be a 60-as évek végének Amerikáját, az ellenkultúrát és a korszellemet. A Model Shop akár kordokumentumnak is beillik: ha lehet hinni a DVD kiadás kapcsán megjelent amerikai kritikáknak, Demy úgy ábrázolta Los Angeles városát, mintha nem is fikciós-, hanem dokumentumfilmet forgatott volna. Ha a története miatt talán nem is, atmoszféráját illetően a Model Shopnak ott a helye a legnagyobb klasszikusok közt.

Tegyük fel, hogy megnéztem, és tetszett. Következő lépésnek mit ajánlasz?

Demy említett első - és sokak szerit a legjobb - rendezését mindenképpen érdemes pótolni, már csak azért is, hogy Cecile / Lola előtörténetét megismerjük. A Lola látszólag egy tipikus, a Marcel Carné-féle lírai realizmus által ihletett melodráma – a Nantes-ban játszódó történet szinte minden szereplője reménytelenül szerelmes és/vagy elvágyódik –, valójában egy olyan édes-bús musicalről van szó, amelyben történetesen nem énekelnek. És mint ilyen, minden ízében kuriózum.