Patrick - ausztrál, 1978. Rendezte: Richard Franklin. Írta: Everett De Roche. Producer: William Fayman, Richard Franklin, Antony I. Ginnane. Operatőr: Donald McAlpine. Vágó: Edward McQueen-Mason. Zene: Brian May (Goblin az európai változatban). Szereplők: Susan Penhaligon (Kathy Jacquard), Robert Thompson (Patrick), Robert Helpmann (Doctor Roget), Rod Mullinar (Ed Jacquard), Bruce Barry (Brian Wright), Julia Blake (Cassidy főnővér), Helen Hemingway (Williams nővér), María Mercedes (Panicale nővér). 112 perc.
Utazók útra fel! – Mit kell tudni róla?
A Hitchcock-mániás ausztrál, Richard Franklin (aki hasonszőrű kollégáival ellentétben össze is barátkozott az idoljával) két igényesen megoldott szexvígjáték után készítette el ezt a maga nemében klasszikusnak mondható fantasztikus thrillert, mely nemzetközi szinten is sikeres mainstream rendezővé tette. Franklin a Psycho-idézetekkel teli, de saját jogán emlékezetes Patricknek köszönhetően előbb amerikai színészeket importált Ausztráliába a saját projektjeihez (Vágóhíd négy keréken, pontosabban „A Hátsó ablak egy kamionban”), majd maga is Amerikába költözött, hogy leforgassa legkedvencebb filmjének folytatását, a meglepően erős Psycho 2-t, amit kevésbé meggyőző, de többnyire szerethető hollywoodi bérmunkák követtek (pl. a Trükkös halál 2.). Bár a film a hazájában nem volt különösebben sikeres, világszerte már igen, olyannyira, hogy – a begyűjtött díjakon-jelöléseken és a komoly anyagi hasznon túl – néhány európai produkció még ihletet is merített belőle, főleg a mindenlébenkanál olaszok (Patrick vive ancora címen 1980-ban nem hivatalos folytatása készült, Lucio Fulci pedig az Aenigma című filmjéhez fel a kómában fekvő antagonista figuráját).
Egy táska rejtélyes fényei – Miről szól?
A címszereplő előbb megöli anyját és annak szeretőjét, majd kómába kerül: tágra nyílt szemekkel, de teljesen mozdulatlanul éli mindennapjait egy kórházban. Egy nap új ápolónőt vesznek fel az intézménybe, akinek fő feladata Patrick gondozása. A csinos lány empátiával fordul a beteghez, aki hamarosan kommunikálni kezd vele, sőt, telekinetikus képességei segítségével be is avatkozik a nővér – immár a szerelme – életébe.
Apró különbségek – Hol jön QT a képbe?
Tarantino nagy barátja az ún. ozploitationnek, vagyis az ausztrál exploitation filmeknek, Brian Trenchard-Smith mellett Richard Franklin a kedvence (tiniként még meg is akarta interjúvolni egy tervezett könyvhöz, amely a műfaji filmesekről szólt volna). A Vágóhíd négy kerékent a kedvenc ausztrált filmjeként szereti emlegetni, a Psycho 2-t a filmfesztiválján vetítette, a Patrickből viszont konkrétan át is vett elemeket egy művébe, méghozzá a Kill Bill első etapjába. Utóbbi mozi jelentős része egy kórházban játszódik, és egy kómába esett személy a főszereplője. Tarantino ezen epizódok forgatásakor a Patricket és annak címszereplőjét ajánlotta Uma Thurman figyelmébe, aki azonban nem volt hajlandó tágra nyílt szemekkel alakítani az ágyhoz kötött Beatrix Kiddót (úgy érezte, nevetséges hatást keltene vele), így végül egyértelműen csak a kómába esett szereplő meglepő köpködési hajlamának motívuma került át QT filmjébe a nagy elődből.
Megmondom én nektek, miről szól a Like a Virgin! – Verdikt
Franklin első „igazi”, saját filmje szerényebb ambíciók mellett ugyan, de hasonlóan viszonyul egy rajongott idol munkájához, mint Tarantinóé a saját imádott műfajaihoz és alkotóihoz. A Patrick egyértelműen Hitchcock bűvöletében készült, de a nyilvánvaló hommage-ok ellenére nem másolat, hanem egy egyéni rendezői világ és fantázia terméke, amely a számtalan párhuzam mellett legalább ugyanannyiban különbözik is a nagy angol rendező műveitől (pl. a telekinézis alkalmazása idegen Hitchcocktól, ilyen jellegű fantasztikus elemeket mutatóba se nagyon találunk a műveiben, ahogy a meztelenség nyílt ábrázolásától is tartózkodott).
Különösen szimpatikussá teszi Franklin hozzáállását, hogy nem pusztán az epigonság vádjának elkerülése a célja, annál jóval magasabbra tör: hasonló filmkészítési paradoxonok vet fel (és old meg!), mint amilyenek Hitch-et is foglalkoztatták (a passzivitásra ítélt szereplő gonoszságának érzékeltetése, illetve feszültség keltése ezzel a mozdulatlan figurával éppen olyan kihívás, mint a Sir Alfredet foglalkoztató „kemény dió”, a telefonfülkében forgatott film koncepciója).
Végül, de nem utolsó sorban érdemes kiemelni ezzel összefüggésben, hogy ugyan a Patricket hagyományosan (és okkal) az exploitation kategóriába sorolják, valójában mélyebb és igényesebb a hasonszőrű produkcióknál. Egyrészt nem megy el szó nélkül az eutanázia értelemszerűen felvetődő témaköre mellett, másrészt az alacsony költségvetés dacára a forgatókönyv (Everett De Roche műve) ugyanúgy gondosan kidolgozott, mint a fényképezés (az Oscar-jelölt, utóbb híres hollywoodi mozik tömegén dolgozó Don McAlpine munkája). Furcsamód a szkripttel kapcsolatos erény egyben a film egyetlen komolyabb hibája is. A cselekményben hangsúlyos szerepet kap az egyes karakterek bemutatása, még a kevésbé fontos szereplők motivációjáról is pontos fogalmat alkothatunk, ami ugyan átélhetőbbé teszi az eseményeket, de vissza is fogja a film lendületét. Franklinnek a forgatás idején még vagy a rutinja, vagy a megfelelő anyagi háttere hiányzott ahhoz, hogy a feszültebb részek között is igazán izgalmassá tegye a művét (pedig jó helyen kapizsgált, lásd: liftben ragadás mellékszála), így a Patrick időről időre belassul – igaz, unalmassá sosem válik. Tarantinónak mindenesetre ezúttal is helyén volt az ízlése, olyan filmből merített, amely saját jogán is érdemes a figyelemre.
Bónusz: Tarantino és az alkotók a Not Quite Hollywood: The Wild, Untold Story of Ozploitation című dokumentumfilmben a Patrickről beszélnek: itt.
