A The Following (Gyilkos hajsza) sorban a hetedik sorozat, mely Kevin Williamson szorgos-dolgos kezei alól kikerült. A meseszám teljes joggal tűnhet túl nagynak, hisz Williamson neve leginkább csak a Dawson és a haverok, valamint a Vámpírnaplók sikerével fonódik össze. Williamson e két – leginkább tinédzsereknek szóló, és változó minőségű – nagyobb dobása közben-, és után is próbálkozott a sorozatformátum lehetőségeinek kihasználásával, de sem a Dawson-utánérzéssel bukdácsoló Wasteland (1999), sem a Glory Days (2002) kilúgozott misztikummal vegyes tini-horrora, sem a nevetségesen gazdag kaliforniai tinédzserek kétes érvényességű létválságait bemutató Hidden Palms, valamint a The Secret Circle (2011) – L. J. Smith könyvsorozatából készült – természetfelettivel kacérkodó tini-drámája sem állta a kritikusok és a nézők által egyöntetűen dobált sarat. A Gyilkos hajsza – mivel már megújították egy következő évadra – egyértelműen jobban teljesít, mint a fentiekben sorolt bukták. A sorozat – ha valaki nagyon el szeretné helyezni Williamson munkásságában – inkább áll közel az író játékfilmes munkáihoz. Ugyan az életmű egyértelmű csúcspontjaként megnevezhető Sikoly-széria, a kultfilmmé nemesedő Tudom mit tettél tavaly nyáron, vagy az olyan félsikerek és szomorú elhasalások, mint a Bosszúból jeles, vagy a Vérfarkas nem igazán lógnak ki a túlpörgetett fiatal felnőttek bonyodalmait taglaló sorozatok világából, a The Following mégis jobban húz Williamson reflexív thriller- és horror-elemeket használó alkotásai felé. A Gyilkos hajsza azonban egyedülálló az író munkásságában, mégpedig abban a tekintetben, hogy kíméletlenül komolyan veszi önmagát. Ez pedig – a legtöbb esetben – nem feltétlenül jelent jót.
A Gyilkos hajsza történet-kerete – nagyon röviden – egy kiégett ex-FBI nyomozó, Ryan Hardy (Kevin Bacon) és egy általa egyszer már leültetett, brutális sorozatgyilkossá vedlett egyetemi irodalomtanár és bukott író (James Purefoy, a Rómából) archetipikus jó-rossz viadalát fedi le. A patologikus Edgar Allan Poe-fixációban szenvedő Joe Carroll leginkább fiatal nőket gyilkolt le rendkívül kreatív módokon – szemüket pedig haláluk után kimetszette – de Hardy megfékezte, nem kis áron. Ez történt 2003 környékén, azóta Hardy masszív alkoholistává képezte magát, írt egy könyvet a Carroll-ügyről, s próbálta nem kiakasztani a nemezisétől emlékbe kapott pacemakert. Aztán jött a hívás, Carroll megszökött a halálsorról, és – természetesen – nincs más, aki el tudná kapni, csak Hardy. Annak ellenére, hogy a fentiekben – kissé cinikusan – vázolt egetverően tipikus sorozatgyilkos-thriller toposzoktól tömött cselekmény nem tűnik eredetinek, a Gyilkos hajsza tartogat minimum egy-két újdonságot a sorozatnézők számára. Sajnos pontosan ezek az alapvető konceptuális fordulatok – egyelőre kár lenne lelőni őket – azok, amik miatt a sorozat nem feltétlenül fog minden nézőt megérinteni.
Adott tehát egy alapvetően teljesen tipikus nyomozó-sorozatgyilkos párharc, ahol a két főszerep közül talán a Kevin Bacon által megformált Hardy a kevésbé érdekes; szokott ez így lenni a hasonló nyomozó-gyilkos felállások során. Bacon megteszi, amit megkövetel tőle a haza, de sajnálatos módon a klisékből összegyúrt karakter az íróasztalon már kivérzett, így a színész csupán szimpatikusabbá tudja tenni a figura üres vázát. A testileg-lelkileg sebzett, kiégett, megkeseredett és önpusztító nyomozó-fenotípus gyökerének eléréséhez sokáig kellene ásni a thriller zsánertörténetében, de Hardy karakterének felskicceléséhez bőven elég, ha Clarice Starling és Jack Bauer szerelemgyerekét képzeljük magunk elé, aki feltehetően sokat játszott a Max Payne játékokkal, és egy párszor látta a Hetediket is. A sorozat előrehaladtával azonban Hardy figurája – pont az évad végére – ellaposodni látszik. A Bacon visszafogott alakítása során nehezen, de sikeresen kialakított szimpátia kezd unalomba fordulni. Az egyre nyújtottabb tempó és a gyarapodó logikai- és dialógbeli nonszenszek során pedig pontosan Hardy egyetlen – alapvetően formabontó – karakterjegye mismásolódik el. Hardy ugyanis nem kezdi imitálni a sorozatgyilkos gondolatmeneteit, nem válik Carroll replikájává. A többek között Thomas Harris által bejáratott karakter-moduláció a Gyilkos hajsza esetében üdítően változik meg. Hardy elméjét ugyanis nem Carroll vonzása emészti fel, hanem az a túlzott, szinte beteges empátia, és feltétel nélküli odaadás, amivel Carroll áldozatai iránt érez. Azokban a ritka esetekben pedig, mikor Hardy e személyiségjegye felszínre kerül, a Gyilkos hajsza már-már meggyőzővé képes válni. Ugyanakkor Williamson bátortalanul, és suta arányérzékkel kezeli főszereplőjének e sajátos vonását, s így a minden egyes meg nem akadályozott gyilkossággal egyre jobban széteső Hardy olybá tűnik, mintha nem is létezne.
A Purefoy által alakított Carroll hasonló ambivalenciáktól széttördelt karakter, mint üldözője. Egyrészt az ő esetében is lenyűgöző a tömbösített sémák és modulok mennyisége, melyből Williamson gólemmé gyúrta. Mintha Hannibal Lecter, Francis Dolarhyde (A vörös sárkány), John Doe (Hetedik), és mondjuk Al Swearengen (Deadwood) próbálna egy karakteren belül békére lelni. Purefoy az a totálisan tipikus, atavisztikus intellektussal és térdeket megremegtető sármmal megáldott – a tényleges sorozatgyilkosok személyiségjegyeitől mentes – borzalmasan sátáni gonosztevő, akiből az életben egy sincs, ellenben a vászonról és a képernyőről úgy kell levakarni őket. Félreértés ne essék, Purefoy karizmatikusan hozza Carroll karakterét, de a random sorozatgyilkos-generátorral összedobott figura ugyanúgy szétesik, mint Hardy figurája. Egyrészt Carroll nem olyan vonzó és szimpatikus antagonista, mint amilyennek Williamson – a Dexter, a Deadwood, a Breaking Bad, vagy a Kemény motorosok nyomán – azt elképzelte. Ijesztőnek csupán a forgatókönyvbe számolatlanul írott brutális gyilkosság-jelenetek miatt tűnhet, ugyanakkor a fokozatosan tompuló és döcögő évad végére olyan vonásai kerülnek felszínre, melyektől a magabiztosság és a számítás szobraként tündöklő figura kifejezetten taszítóvá és ostobává válik – ez pedig nem tesz jót a sorozat folytathatóságának.
Az érdekesség az, hogy a Gyilkos hajsza – korábban említett – két sajátossága is Carroll karakteréhez kapcsolódik. Elsőként Williamson összekapcsolja antagonista karakterét a sorozat alapvető koncepciójával. Az első epizód végén – miután Hardy másodszor is bilincset csattint csuklójára – Carroll lerántja a leplet mesteri tervéről. Ebben – az amúgy nagyon erős – jelenetben derül fény a Carroll bűvkörében hosszú évek alatt szerveződő gyilkos szekta létére. Carroll követői – innen a sorozat címe – pedig az ő Poe-megszállottságát („a halál szépsége” és a „művészet őrülete”) emelik vallásos szintre. Nagyszerű és félelmetes ötlet ez, melyet Williamson a kifejezetten erős felütés után hagy szétmállani. A szekta az ő olvasatában közönséges ürüggyé válik, mellyel kiszolgálja a sorozatelvet. Az „egy epizód, egy szekta-tag” epizodikus forma vegyül itt a folytatásos sorozatok linearitásával, mely alapvetően egy olyan olcsó, végeláthatatlanságot feltételező nyitott szerkezetet takar, amivel a Pokémon rajzfilm-sorozat is dolgozik („Hardy semlegesítette az összes szektatagot? Kitalálunk gyorsan újakat.”)
A szekta-motívum még egy igen komoly gondot jelent. Tudniillik nem hihető. Úgy igazán nem. Carroll a halálsoron – mint azt megannyi flashback igazolja –nagyjából százötven fiatal, elhivatott, gyilkos hajlamú követőt toborzott, nem csak az interneten, hanem a beszélőn is. Ezeket a követőket pedig ellátta megannyi komplikált, időzített, és nem utolsósorban önfeláldozást igénylő feladatokkal. Évekre előre, percre pontosan kitervelt brutális gyilkosságokat és fondorlatokat, csak hogy lássa, miként szenved Hardy a halálok súlya alatt. További probléma, hogy a követők szinte egytől-egyig olyan fiatal egyetemista-külsejű fiúk és lányok, akikről – dacára minden erőfeszítésnek – nem lehet elhinni, hogy olyan fanatikus Poe-rajongók lennének, mint Carroll. Ezek a fiatalok nem lennének képesek magukat szembe szúrni egy jégvágóval, vagy felgyújtani valakit fényes nappal, esetleg végigmészárolni kollégiumi szobákat. Edgar Allan Poe pedig szinte biztos, hogy csak az Amazon hírleveleiből lehet ismerős számukra. Létezik ugyan a „hitetlenség felfüggesztése” [willing suspension of disbelief], mint a nézői fikcióbefogadás alappillére, de a Gyilkos hajsza esetében Williamson túl sokat kíván a publikumtól. A megannyi érthetetlen motivációval megvert, hihetetlen mellékszereplők – akikre egy idő után már nem is nevekkel, hanem jelzős szerkezetekkel hivatkoznak – a valóságtól elrugaszkodottá, továbbá fájdalmasan széttagolttá teszik a sorozatot. Mivel tehát a Gyilkos hajsza alapmotívuma válik a sorozat legkevésbé hiteles és emészthető elemévé, ezért maga a sorozat válik innentől kezdve egy vállrándítással letudhatóvá.
Egyik gondból következik a másik. A szekta-motívum sajnálatos elbukása magában hordozza a kihagyott ziccereken történő agyalást. Williamson a szekta és Carroll viszonyrendszerében egyszer, egy félmondat erejéig referál Charles Manson tetteire, és a köré szerveződő követőkre (érdekes, hogy a Ted Bundy tettei által ihletett gyilkosságjelenet során Bundy kimarad a diskurzusból). Így Carroll továbbra is távol marad a Williamson által érezhetően nagyon áhított – a Gyilkos elméket kerülgető – életszagúságtól. Továbbá a szekta szervezésének körülményei sem tisztázottak, pedig az internet, a közösségi hálózatok korában semmi sem lehetett volna ijesztőbb, mint egy linkekről linkekre terjedő gyilkos szekta szerveződésének gondolatébresztő – urambocsá’ metaforikus – bemutatása. Mindezt a hálós szerveződést pedig párhuzamba lehetett volna állítani a vírusok terjedésével, hisz abban, ahogy Carroll függ Poe munkásságától, és ahogy a követők függnek Carroll tanításaitól, ott lapul a gyilkolás addiktív és fertőző mivoltának konnotációja is. De nem, a Gyilkos hajsza esetében el kell fogadnunk a tényt, hogy Carroll olyan mesterelme, hogy mindezt valahogy megszervezte, és kész. Hasonló probléma a lappangó szektatagok által kialakított, üldözési mániával telített kontextus kiaknázatlansága. Carroll szektájának elviekben bárki tagja lehet, aki megjelenik a képernyőn, így tehát adott lett volna egy – a 24, a Battlestar Galactica, vagy éppen Szárnyas fejvadász és A dolog nyomdokain haladó – feszült, bizonytalan, paranoid környezet kialakítása. Williamson ellenben nem tesz ebben az irányban komolyabb lépéseket. Az illúziókat eloszlatandó érdemes megjegyezni, hogy a Gyilkos hajsza epizódjai során nem a tudatos suspense-használat miatt fogja minden néző a főhősnél jóval előbb megtudni, hogy ki lehet Carroll-követő. Épp ellenkezőleg. Ha Williamson törődött volna a lappangó terrorista-sejtekre rímelő fordulatok kidolgozásával, a sorozata egy horrorisztikus thriller köntösbe bújtatott metaforikus 9/11 trauma-referendummá válhatott volna. A Gyilkos hajsza egyszerűen túl sokszor és túl látványosan rúg elképesztő luftokat ahhoz, hogy az ilyen feltételes módban történő kritikai fejtegetések ne tűnjenek cinikus szőrszálhasogatásnak.
Végezetül érdemes pár szót szólni a Gyilkos hajsza második, legérdekesebb sajátosságáról, mely a reflexivitás és a referencialitás használata lenne. Egyszerű és igen goromba dolog lenne Williamsont azzal vádolni, hogy a Gyilkos hajsza esetében lényegében a Sikoly-szériában remekül kamatoztatott önreflexív és dekonstruktív módszereket élesztené újra. Ez csak részben igaz. A Gyilkos hajsza számára Poe romantikus halálfelfogásának művei jelentik azt, amit a Sikoly számára a horror. Az egész sorozatot belengi az irodalom jelenléte. Carroll könyve egy csúnya Poe koppintás, mely ugyanakkor első – befejezetlen – gyilkosságaihoz is inspirációt szolgáltatott. A sorozatban látott gyilkosságok ekkor kezdenek összefonódni az irodalommal. A szorosabb kapcsolódási pontok a sorozat jelenétől kezdenek sűrűsödni. Az epika kelléktárából merítve megidézi a hőst egy végső küzdelemre, a seregszemle-eszközével élve pedig szembesíti őt a szektával. Carroll egetverő ötlete pedig nem más, mint hogy a végső csata kettejük közt a valóságban, és azzal párhuzamosan az írógépen is alakuljon. Carroll felkéri Hardy-t, hogy írják meg együtt új regényét, mégpedig a Carroll által megtervezett brutális kalandok alapján. Williamson így tehát egyszerre referál az irodalom és a sorozat-forma keretén belül a sorozatgyilkos-filmek és könyvek azon alapvető fordulatára, mely szerint a nyomozó és a gyilkos egyöntetűen, egymásra utalva formálják a történet menetét. Így a Gyilkos hajsza minden egyes epizódja elvileg nem más, mint egy fejezet Carroll könyvében. Nem a könyv fejezeteinek megelevenedése ez, hanem a könyv fejezeteinek alapjául szolgáló események szemlélése, így tehát Williamson – akarata ellenére – egy alacsonyabb szintű referenciális szerkezetet vázol fel.
Ugyanakkor a valóság és a dokumentum-regény közti párhuzam az évad végére semmissé lesz, ahogy Carroll egyre jobban veszti el uralmát a történtek felett. A valóság és a regény egymásra utaltságának kérdése így kibontatlan marad, s az évadzáró egy-két epizód során ez a médium-refelxivitás mintha csupán egy félresikerült kísérletnek tűnne Williamson részéről. Nagy kár továbbá, hogy a sorozat visszafelé már nem referál a regényforma megidézésére. Nincsenek fejezetcímek az epizódok elején, s semmi nem utal arra, hogy a Williamson a sorozat-forma diegetikus keretein túlról referálna Hardy és Carroll regény-formát öltő kalandjaira.
Érdekes emellett, hogy Carroll Poe szellemiségében írja új könyvét, és így a művészet megalkotásának őrületet feltételező mivolta, valamint a sorozatban túl sokszor hangoztatott halál-szépség megfeleltetés egyesül karakterében. Williamson ebben az esetben is csupán féloldalasan azonosít, mivel a Gyilkos hajsza példátlanul kegyetlen gyilkosságjelenetei során semmi nem utal arra, hogy a halálban bárki is meglátná a gyönyörűséget. Carroll is csak kaszabol, ahogy mindenki más is. Nincs mit túldimenzionálni ezen, Williamson Poe romantikus halálnézetét úgy fordítja a Gyilkos hajsza által megkívánt nyelvezetre, hogy azzal legitimálni tudja sorozata naturalista erőszakjeleneteit. Az esztétikai szép, az irodalmi szép, vagy akár a fenséges, kikerül a kontextusból, míg az alkotás őrülete túlreprezentálódik.
A Carroll által hagyott trükkös rejtvényeket mindig egy-egy Poe-részlet nyitja, s e megoldásokat általában Hardy és kompániája próbálja meg letolni a néző torkán, ami nagyon rövid ideig szórakoztató csupán. „Poe A hollóban a halál véglegességét szimbolizálja” kiált fel Kevin Bacon a vérrel falra írott „Sohamár” felirat láttán, a néző pedig már hajítja is ki a Poe-összest az ablakon. Olyan sufni-bölcsességek záporoznak Poe-témakörben, melyek az elégségeshez jöhetnek csak jól egy irodalom érettségi során.
Az egészben a legironikusabb, hogy a regény-sorozat reflexív kontextusa már rég semmis, mikor az utolsó epizódok egyikében Hardy úgy zökkenti ki a sebesült, de mégis higgadt Carrollt biztonságot nyújtó tudatállapotából – a hamis tudatból, miszerint ő egy Poe nyomdokaiba lépő tehetséges író – hogy szabályosan a sárga földig hordja le Carroll példaképét. Abban pedig, ahogy Bacon őszintén unalmasnak, túlértékeltnek, és fárasztónak titulálja Poe életművét, ott rejtezik egy döbbenetes nagy öngól. Hisz a The Following egy fanatikus Poe-rajongó Poe stílusában – vagy legalábbis Poe nyomdokán – írott regényeként szerveződik, és aki végignézi az első évad bármilyen meglepetéstől, váratlan fordulattól mentes, kíméletlen erőszakkal és elképesztő mennyiségű sematikus elemmel és formulákkal telített epizódjait, az valószínűleg össze fog kacsintani Kevin Baconnal.
A sorozatot Magyarországon az RTL-Klub fogja vetíteni június 7-től.
