Új rovatunkban "Eltűntnek nyilvánítva" jeligével minden pénteken egy-egy olyan filmet mutatunk be, amelyet méltatlanul kevesen ismernek. Többségük semmiben sem marad el a nagyra becsült, kanonizált klasszikusoktól, de a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt soha nem kapták meg azt a figyelmet, amelyet megérdemeltek volna. A rovat célja, hogy meggyőzzük az olvasót arról, érdemes egy esélyt adnia ezeknek az elfelejtett gyöngyszemeknek.

Ha tényleg olyan jó ez a film, miért nem hallottam eddig róla?

A Drake-testvérpáros filmje, ahogyan az egy amerikai függetlenfilmtől elvárható, először fesztiválokon mutatkozott be – egy közönségdíjat leszámítva különösebb visszhang nélkül – széleskörű mozipremierre azonban nem került sor, így nem is volt sok lehetősége rá, hogy meggyőzze a publikumot. A Visioneers sikertelenségéhez ugyanakkor maguk az alkotók (vagy a producerek?) is hozzájárultak, azzal, hogy a promóciós anyagokban fekete komédiaként hirdették a filmet. Tekintve, hogy a főszerepet az a Zach Galifianakis alakítja, aki a Másnaposok sikerének köszönhetően épp ekkoriban vált szupersztárrá – a stand-up comedy műfaj rajongói persze már korábban is ismerhették –, logikus húzásnak tűnt az ő „viccesember”-reputációjára építeni a kampányt. A probléma mindössze annyi, hogy a Visioneers vígjátéknak csapnivaló, ami nem is meglepő, mert nem ez a műfaja. Akadnak ugyan benne bőven komikus szituációk, de nem térdcsapkodós a film humora. A Visioneers elsősorban a Brazil nyomdokain haladó szatíra, annak pedig kifejezetten figyelemreméltó.

Oké, de miről is szól pontosan a film?

A közeli jövőben, esetleg egy alternatív jelenben járunk, egy olyan Amerikában, ahol az emberek többsége a Jeffers Corporations nevű óriásvállalat alkalmazásában áll. Jónevű hősünk, George Washington Winsterhammerman - az egykori elnök leszármazottja – is itt dolgozik, a hármas szinten egy négyfős csoportot vezet. Hogy pontosan mi a feladatuk, az nem derül ki, George mindenesetre szorgalmasan végzi az irodai munkát, amit a háza méretéből ítélve elég jól megfizetnek. George mégsem boldog, mert körülötte sorra robbannak fel az emberek. Szó szerint. A „járványt” nem tudják megfékezni, és az okokat is csak sejteni lehet: minél frusztráltabb és depressziósabb valaki, annál nagyobb eséllyel végzi felkenődve a falon. George ráadásul „álmoktól szenved”, ami újabb baljós előjele a robbanásnak. Segítségért hiába is fordulna a feleségéhez: az asszony a nap nagy részét a TV előtt tölti és egy életmód-tanácsadó szavait issza. A férfit a közönyből egyedül a négyes szinten dolgozó nő, egy bizonyos Charisma tudja naponta pár percre kirángatni, vele azonban élőben nem is találkozott még, csak a hangját ismeri.

A poént azért ne lőjük le… Szerepel benne valaki, akit érdemes kiemelni?

A főszerepet alakító Zach Galifianakis-t már említettük, neki kellene a hátán vinnie a filmet. Nincs könnyű dolga, ugyanis a komikusi vénájából viszonylag keveset kell megcsillogtatnia; a játékidő nagy részében rezzenéstelen arccal, némán bámul a levegőbe. A becsavarodni készülő, neurotikus feleség szerepében Judy Greer szinte ellopja előle a show-t, de az argentin Mía Maestro is kiváló választás volt Charisma figurájára. Említést érdemel még D.W. Moffett, aki a különféle motivációs videókon Mr. Jefferst alakítja, kellően tenyérbemászó módon.

Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Valami egyéb érv?

Bizonyos szempontból a Visioneers tipikus elsőfilm, mert egyszerre akar mindent megmutatni – a külön birodalomként működő multik lélekgyilkos világát, a fogyasztói társadalom idiotizmusát, az egyén önként vállalt szellemi és lelki elnyomását, és egy lehetséges kiutat, miközben szatíraként, antiutópiaként, egzisztenciális drámaként és romantikus filmként is működni szeretne. Ha nem lenne a játékidő a kelleténél kicsivel hosszabb, és a főhős zavaros álmaiból is kevesebbet látnánk, akkor a film szinte maradéktalanul teljesítené minden vállalást. Fillérekből, barátok és rokonok közreműködésével összehozott elsőfilmhez képest azonban így is több mint kielégítő a végeredmény, leginkább azért, mert bár az ihletforrásokat tekintve a Braziltól a Donnie Darkón és a Hivatali patkányokon át az Idiokráciáig terjed a sor, a szellemes ötletekkel telezsúfolt Visioneers-nek határozottan önálló atmoszférája és karaktere van. Jared és Brandon Drake-ről (előbbi rendezett, utóbbi írt) egész biztosan fogunk még hallani – és nem az eltűnt filmek rovatában.