Ököl és mosoly… Így jellemezte egyik életrajzírója Jean-Paul Belmondo legsikeresebb szerepeit. Ki ne emlékezne, milyen hajmeresztő mutatványokat művelt földön- vízen-levegőben, személyesen, kaszkadőr nélkül, élete kockáztatásával? Vonat és metró tetején szaladgált, háztetőkről ugrott, helikopteren lógott, közben „százfogú”, ellenállhatatlan mosolyával elvarázsolta szebbnél-szebb partnernőit és rajongói millióit szerte a világon.
1933 április 9-én Neuilly-sur-Seine-ben született. Művészcsaládból származott: apja neves szobrász, anyja festőművész volt. A fiatal Jean-Paul sportolóként elsősorban az ökölvívásban jeleskedett – profi bokszolónak készült, végül azonban másik nagy hobbyja, a színház és a mozi mellett döntött. Elvégezte a Színművészeti Főiskolát, és 1956-tól elsősorban vígjátékokban lépett fel. Már kilencéves színházi pályafutás és húsz darab állt mögötte, amikor filmezni hívták. Első mozifilmje, a Vasárnapi haverok (1956) eldöntötte a sorsát: annyira megkedvelte a kamerák világát, hogy filmszínész maradt.
A nagy kiugrást Jean-Luc Godard Kifulladásig (1960) című korszakalkotó munkája hozta meg számára. A film a francia újhullám kezdetét jelentette: hatására tehetséges, fiatal alkotók sora kezdte ontani a modern hangvételű, társadalomkritikai remekműveket. Bébel – ahogy ország-világ ismeri a színészt - ennek első lovasaként emelkedett a magasba: a Kifulladásig óriási kritikai visszhangja filmszerződések tucatjait eredményezte. Mégis, egyik korai mozidarabja sem bizonyult kasszasikernek. Sem az Oscar-díj fényében tündöklő, Egy asszony meg a lánya (1960) Vittorio De Sica rendezésében, sem a nagy példaképével, Jean Gabinnel forgatott Majom a télben (1962), de még az ugyanebben az évben készült, látványos Cartouche (1962) sem töltötte meg a francia mozikat.
Az áttörést a Riói kaland (1964) jelentette. Ebben a mozgalmas, humoros izgalmas akciófilmben talált rá igazi formájára: a nők szemében ellenállhatatlan, kedves csibészre, aki minden életveszélyes kalandból ép bőrrel kerül ki. Ettől kezdve töretlen sikersorozatot mondhatott a magáénak: az öt legnagyobb francia filmsztár (Louis de Funés, Alain Delon, Brigitte Bardot, Jean Gabin) listavezetője lett, hihetetlen sztárgázsiját (5 millió frank filmenként!), csak Funés tudta olykor lekörözni. Az Aranycsempész (1964) után felváltva forgatott közönségfilmeket és művészi igényű produkciókat, ez utóbbiak közé tartozott az ismét Godard-ral készült Bolond Pierrot (1964), vagy Francois Truffaut rendezésében a Mississippi szirénje (1968), Claude Lelouch-tól az Egy férfi, aki tetszik nekem (1968), és az Alain Resnais nevével fémjelzett Stavisky (1973).
A hatvanas évek elejétől a francia gengszterfilm koronázatlan királyának Jean-Pierre Melville rendező számított, aki hamar felfigyelt a fiatal, pályakezdő Belmondóra. Első közös filmjük mégsem krimi, hanem egy irodalmi mű adaptációja volt (Léon Morin, a pap, 1961) A ma már klasszikusnak mondható szerelmi történet után egy „szabályos” melville-i gengszterfilm, A spicli (1962) következett, majd az Idősebb Ferchaux (1963).
Belmondo visszatért testhezálló, általa is legjobban kedvelt műfajához, a humoros akciófilmhez, és nagy sikert aratott az Egy kínai viszontagságai Kínában (1965) című, a már bevált „recept” alapján készült Verne- regény filmváltozatával. A produkció magánéletére is döntő hatást gyakorolt: elvált feleségétől, Renée Constanttól (akitől két lánya és egy fia született) és összeköltözött filmbeli partnernőjével, a svájci Ursula Andress-szel. Lángoló szerelmük évekig hálás témát szolgáltatott a francia bulvársajtónak.
1968-ban A nagy zsákmány bűnügyi vígjátéka – Belmondo, Bourvil és David Niven főszereplésével,- ismét kasszát robbantott, egyben jó barátságot eredményezett Gérard Oury rendezővel.
1970 slágere a Borsalino című hangulatos gengsztertörténet lett. A film producere, Belmondo akkori legnagyobb riválisa, Alain Delon volt, aki a másik főszerepet alakította. A harmincas évekbeli marseille-i alvilágban játszódó, férfibarátságról szóló történetben Delon szívdöglesztően jóképű, hűvös, visszafogott gengsztere mellett elemi erővel érvényesült Belmondo életvidám, dinamikus egyénisége. A forgatás keserűen ért véget: a két színész összeveszett a film plakátjainak kivitelezése miatt és kölcsönösen beperelték egymást. Csak bő tíz éves háborúskodás után csitultak el az indulatok, és 28 év (!) után került csak sor az újabb közös filmre. A Két apának mennyi a fele? (1998) nosztalgikus vígjátéka nagy sikert aratott, és az egykori riválisok ma már a legjobb barátok.
A Borsalino után Bébel még mindig tudott újabb meglepetést okozni: A betörés (1971), Omar Shariffal, majd a Félelem a város felett (1974) szintén örökzöld mozikedvenc lett. Cerito néven saját filmgyártó céget alapított, késői filmjeit szinte kizárólag ennek égisze alatt készítette. (Zsaru vagy csirkefogó?, 1978; A profi, 1981; Ászok ásza, 1982; A kitaszított, 1983).
A nyolcvanas évek közepétől filmjeinek nézettsége visszaesett: sem a Kellemes Húsvéti Ünnepeket! (1984), sem A magányos zsaru (1986) nem váltotta be a hozzáfűzött nagy reményeket. Ezt követően, apróbb visszatérésekkel, de búcsút mondotta kamerák világának, és ismét színpadra állt. Sikert sikerre halmozott, mígnem 2002-ben agyvérzést kapott, fél oldalára lebénult és visszavonulni kényszerült.
Az egykori nagy kedvenc ma egyedül, magányosan él. De a korábban káprázatos fizikumáról és szívből jövő, természetes humoráról híres sztár minden kétséget kizáróan az egyik legnagyobb európai színészként marad meg emlékezetünkben.
