Új rovat indul a blogon: "Eltűntnek nyilvánítva" jeligével minden pénteken egy-egy olyan filmet mutatunk be, amelyet méltatlanul kevesen ismernek. Többségük semmiben sem marad el a nagyra becsült, kanonizált klasszikusoktól, de a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt soha nem kapták meg azt a figyelmet, amelyet megérdemeltek volna. A rovat célja, hogy meggyőzzük az olvasót arról, érdemes egy esélyt adnia ezeknek az elfelejtett gyöngyszemeknek.

Ha tényleg olyan jó ez a film, miért nem hallottam eddig róla?

A Repo Man csak felénk számít szinte teljességgel ismeretlen műnek, az angolszász országokban az elmúlt évtizedekben már masszív kultusz épült köréje. A filmet rendező Alex Cox a honi közönség számára elsősorban a születő brit punk-szcénának emléket állító, kissé felemásra sikeredett Sid és Nancy kapcsán lehet ismerős, ám az öntörvényű függetlenfilmes igen gazdag és változatos munkássággal büszkélkedhet. Cox készített már Las Vegas-i krimit, groteszk akció-vígjátékot, többször dolgozott a televízió számára és társíróként a Félelem és reszketés megfilmesítésében is részt vett. Az alkotó pályafutása tulajdonképp Hollywoodban indult, de egy abszurd vadnyugati mozi (Walker) csúfos pénzügyi fiaskója után Cox végleg kikerült a tulajdonképpeni fősodorból. Az angol direktor ezután többször forgatott Latin-Amerikában, majd próbálkozott ultra-alacsony költségvetésű mozikkal (microfeatures), sőt, elkötelezett spagettiwestern-rajongóként még könyvet is írt az alműfajról (10000 Ways To Die - a kézirat legálisan hozzáférhető a rendező honlapján!)

Az első nagyjátékfilm, a rejtélyes okokból nálunk Segítő kezekre ferdített Repo Man (ami nem keverendő össze a 2012-es Repo Men/Végrehajtókkal) esszenciális tisztaságban tartalmazza azokat a markáns alkotói módszereket, melyek végigkísérik Cox színes pályafutását. Az alacsony költségvetésből (1,5 millió dollár) összehozott sci-fi annak idején valósággal sokkolta az Universal döntéshozóit. Annyira utálták a végeredményt, hogy végül a limitált forgalmazás mellett döntöttek, és inkább a Ha eljönnek a bomberek kampányát erőltették. A nézettség ezek után természetesen rendkívül alacsony maradt, de az alkotók még így is komoly kritikai sikereket könyvelhettek el (többen az 1984-es év legjobb alkotásának nevezték). A feledés homályából aztán a kísérőzene váratlan kereskedelmi sikere rántotta ki a filmet, ami a korongnak hála szép lassan eljutott a tulajdonképpeni célközönséghez. A Repo Man ma már különleges csemegének, bizonyos rajongói körökben a valaha készült egyik legkultikusabb mozinak számít, és sokan a posztmodern tömegfilm egyik legfontosabb előfutáraként tartják számon.

Oké, de miről is szól pontosan a film?

Nehéz megmondani, a film varázsának egyik fontos összetevője ugyanis éppen az, hogy a konkrét történések, logikailag összefűzött események helyett elsősorban a kor (1984) és a helyszín (Los Angeles) sajátos hangulatát ragadja meg. Hősünk, Otto (Emilio Estevez) rossz napra ébred: nemcsak a barátnőjét és a munkáját veszíti el, de a szülei egy televíziós igehirdetőnek adják azt a pénzt, amin kocsit akartak venni neki. A fiatal srác céltalanul lófrál a forró városban, majd véletlenül összeakad Buddal (Harry Dean Stanton), aki lízingelt, de nem fizetett autók behajtásával foglalkozik. Otto örömmel csatlakozik a céghez, de hamarosan egy bizarr összeesküvésbe csöppen, ahol mindenki egy földönkívüli hulláját szeretné megkaparintani.

A poént azért ne lőjük le… Szerepel benne valaki, akit érdemes kiemelni?

A pályakezdő Emilio Estevez zsigerből hozza a vagány és cinikus punk hálás figuráját, a rejtélyes behajtó szerepében pedig a már akkor is ikonikusnak számító Harry Dean Stanton brillírozik. Az idén 86 éves színészlegenda lehengerlő lazasággal bújik a bölcs tanítómester bőrébe, és higgadtságával tökéletesen ellensúlyozza a fiatal főhős vibráló nyugtalanságát. A páros mellett feltűnik még a sokat foglalkoztatott és kitűnő karakterszínész, Tracey Walter is, illetve egy-egy villanásra az akkori Los Angeles-i punk-rock szcéna számos figurája teszi tiszteletét a vásznon.

Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Valami egyéb érv?

A Repo Man egyáltalán nem hétköznapi filmélmény, hiszen az őrülten kacskaringózó történet, az abszurd műfaji váltások minden előzetes várakozásunkra rácáfolnak majd. Cox Tarantinót jó néhány évvel megelőzve telepakolta a művét menő popkulturális utalásokkal és tisztelgésekkel: sokat merít például a Harmadik típusú találkozások látványvilágából, de még a híres táskamotívumot is átveszi Robert Aldrich 1955-ös, Csókolj halálosan című noirjából (bővebben erről itt). Egy fiatal punk, egy csapat öltönyös, autókra vadászó behajtó, egy őrült mexikói bűnbanda, látomásos tévé-evangélista, rejtélyes ügynökök és ufók keverednek bele az egyre szimbolikusabb üldözésbe – ami nemcsak szórakoztató, de érzékletesen képes megragadni egy szavakkal nehezen körülírható, igen egyedi életérzést.

Cox egy interjúban elárulta, eredeti szándékai szerint a film a nukleáris fenyegetettségről, illetve arról az agyalágyult társadalomról szólna, amely hagyta, hogy az emberiség ilyen helyzetbe lavírozza magát. A koszos-szemetes Los Angeles városképe találkozik itt az 1984-es év minden groteszk divatjával és hóbortjával. A dübörgő punk-rock, a sötét irónia és a morbidan hullámvasutazó sztori neonfényes elegye utánozhatatlan hangulatot áraszt, melyre az idő előrehaladtával egyre vastagabb patina rakódott le. A Repo Man időkapszulaként, szürrealista agymenésként, vad műfaji kísérletként és abszurd, éjfekete komédiaként is hibátlan: aki egyszer rákattan, az bizonyára számtalanszor meg fogja tekinteni.

Tegyük fel, hogy megnéztem, és tetszett. Következő lépésnek mit ajánlasz?

Ha beszippantott minket a film, kezdhetjük rögtön a kísérőzene beszerzésével, a korong ugyanis valóban első osztályú. Ha kedvet kaptunk az elborultabb fantáziákhoz, a korszakból a már említett Ha eljönnek a bomberek mellett a Brazil, a The Toxic Avenger, Az elveszett fiúk illetve Peter Jackson első filmje, az Ízlésficam ajánlható. A bátrabbak megpróbálkozhatnak Alex Cox híres-hírhedt “acid westernjével” is, a Walker teljes egészében hozzáférhető a legnagyobb videómegosztón. Emellett az underground-sztárokkal megpakolt Straight to Hell, a Borges-novellát adaptáló A halál és az iránytű, illetve a Cox által az életmű csúcsának tartott El patrullero is bátran ajánlható - mint a rendező legtöbb munkája, egy kis keresgéléssel mind könnyedén elérhetőek a világhálón.