A lassan összezáródó világfaluban ma már elsősorban az olyan alkotók okozhatnak meglepetést, akik valami egészen sajátos kombinációban tudják összepakolni a különböző elemeket. A The Bombay Royale például a hatvanas-hetvenes évek bollywoodi filmzenéit éleszti újra, ám a 11 tagú (!) ausztrál (!!) zenekar rögtön meg is keveri a paklit, és első lemezén olyan varázslatos hangulatot varázsol, mintha a vodka-martinit kortyolgató Sean Connery épp Sandokán hajóján bulizna, miközben a gyilkos tekintetű Clint Eastwood épp egy szivart húz elő a poncsója alól a sarokban. A zajos, gerjedő garázs-gitárokra a fülledt fúvósok és olcsó szintetizátorok őrült tempóban válaszolnak, a feszes ritmusokra pedig hol az indiai Rátonyi Róbert énekli rá az egzotikus szövegeket, hol egy hindi díva varázsol el a mézédes hangjával. Ja, és hogy mennyire menő ilyesmit csinálni?! Nos, a Jaan Pehechan Ho című feldolgozásukat már szinte biztosan hallotta a kedves olvasó, hiszen a menőségben hivatásszerűen utazó, brutálisan túlfizetett marketingesek pontosan ezt a számot találták alkalmasnak arra, hogy egy igen trendi sörmárkát reklámozzanak vele.

A lemez pontosan olyan, mintha egy hamisítatlan bollywoodi 007-átirathoz készült volna, ahol a tűzharcok és a hölgyek elcsábítása után James “Vinod” Bond táncra perdülve és énekelve emlékezne meg dicső tetteiről. Az ausztrál banda érezhetően képben van a legmenőbb kísérőzenék tekintetében, és még arra a bravúrra is képes, hogy egyetlen számon belül megidézze Morricone, Lalo Schifrin, A.R. Rahman és Quincy Jones világát. Ilyen színes kavalkádot még a nagy Tarantino sem tud kotyvasztani: napfényes szörfrock, poros spagetti-western, dögös fúvós-jazzes exploitation keveredik a hatvanas-hetvenes évek hollywoodi filmzenéivel, miközben csörög a tabla és peng a szitár, az énekesek pedig (egy férfi és egy nő természetesen!) hindi és bengáli nyelven énekelik a vérpezsdítő dalokat. A The Bombay Royale végeredményben feltalálta a zenei bollyploitation műfaját: muzsikájuk hamisítatlan örömzene, tele összekacsintós önreflexiókkal és ironikus hivatkozásokkal, de az egész leginkább mégis egy igen mély főhajtás a legkirályabb filmzeneszerzők előtt, dolgozzanak bár Indiában, Los Angelesben vagy épp Rómában.