Filmvilág blog

Hofi után szabadon

Showder klub

2012. december 04. - Baski Sándor

A Dumaszínház és a Showder Klub mára intézménnyé vált. Igazán egyéni hangú komikusból azonban kevés van, a televízió a középszerűségnek kedvez.

showderklub1.jpgAz ország legnépszerűbb emberét jelenleg Kiss Ádámnak hívják – legalábbis a Facebook közösségi portál világában. A humoristának 365 ezer rajongója van, de kollégái, Bödőcs Tibor, Kovács András Péter vagy Felméri Péter is tagjai az élmezőnynek. A magyar stand-up sztárjai nem csak az interneten, minden egyéb lehetséges platformon jelen vannak, az országos fellépések mellett rádiókabarét konferálnak, reklámokban szerepelnek, színházat „csinálnak” – ők vették át a Mikroszkóp Színpad irányítását – szabadidejükben pedig bestsellereket írnak. A 2008-ban indult Showder Klub szlogene még így szólt: „Ha eleged van a celebekből”. Mára ők lettek a legnagyobb celebek.

Sikerüket még figyelemre méltóbbá teszi, hogy a magyar stand-up intézményei alig néhány év alatt épültek ki. A budapesti Godot Kávéház 2003 végén nyílt meg, hogy bemutatkozási lehetőséget biztosítson a műfaj hazai pionírjai számára, mostanra pedig Dumaszínház néven országos klubhálózat alakult ki, több tucatnyi állandó fellépővel, akik az RTL Klub 9. évadánál tartó Showder Klubjában, illetve a Comedy Central hasonló műsorában is visszatérő szereplők.

hofi.jpgAz angolszász gyökerű műfajt tehát, a jelek szerint, sikerült rekordgyorsasággal meghonosítani. Kérdés ugyanakkor, hogy le lehet-e valóban dolgozni több évtizedes lemaradást alig pár év alatt. A helyzetet bonyolítja, hogy a hazai stand-up komikusok nem légüres térbe érkeztek meg, a magyar kabaré hagyományait akkor sem tehetnék zárójelbe, ha akarnák. A századelő legendás konferansziéjának, Nagy Endrének az emléke talán már kikopott a köztudatból, Hofi Géza személyében azonban akad egy megkerülhetetlen viszonyítási pontja a kortárs magyar stand-up színtérnek. Hofi valóban ugyanabban a műfajban alkotott, mint az amerikai nagyságok közül George Carlin vagy Richard Pryor, még ha a közönsége nem is tudott róla, hogy ezt az egyszemélyes show-t a tengerentúlon stand-up komédiaként ismerik. A fiatal magyar humoristák mégsem tekinthetnek rá igazi előképként, Hofi öröksége ugyanis folytathatatlan. Utánozni, imitálni felesleges, plurális demokráciában, „többcsatornás” rendszerben nem lehet ugyanazt a szelep-szerepet betölteni, vagy nem ugyanolyan elementáris hatással, mint ahogy ő tette.

Talán ennek a felismerésnek is köszönhető, hogy az új generáció tagjai – néhány kivételtől eltekintve – következetesen távol tartják magukat a közéleti témáktól. A piaci logika is azt diktálja, hogy ne tévedjenek ingoványos területre, hiszen a merészebb politikai poénokkal elveszíthetik közönségük egy részét. A többség így, a legnagyobb közös többszörös elvét szem előtt tartva, marad a biztos sikert garantáló témáknál: a mihaszna celebekkel, az abszurd reklámokkal, és mindennapi bosszúságainkkal foglalkoznak. Hofi öröksége annyiban mégis tovább él, hogy az apolitikus utódok is ugyanarra a pozícióra, a „nép hangja” szerepkörre tartanak igényt, vagyis a közönséggel összekacsintva élcelődnek a mindenki által ismert jelenségeken, a lehető legközérthetőbb, szókimondó stílusban, jelezve, hogy „egyek vagyunk közületek”.

showder-kiss ádám.jpgA Showder Klub visszatérő fellépői e tekintetben alig különböznek egymástól, legyenek bár joviális vőfély-típusok (Hadházi László, Aranyosi Péter, Dombóvári István), vagány yuppie-formák (Kiss Ádám, Kovács András Péter, Csenki Attila) vagy a „szerethető különc”-kategória indulói (Tóth Edu, Felméri Péter, Lorán Barnabás). Az önálló, markáns karakterek kialakítását – legalábbis a műsor keretei közt – nem segíti az sem, hogy egy fellépőre legfeljebb tíz perc jut, amit a humoristák a leginkább bejáratott poénjaikkal próbálnak kitölteni. Nyoma sincs így a műsorban az élő szereplések varázsát adó spontaneitásnak, ahogy a merészebb, a közönséget a komfortzónájából kibillenteni képes poénok is hiányoznak – a szerkesztők bátorsága legfeljebb odáig terjed, hogy ma már nem sípolják ki a trágárságokat.

Az angolszász stand-up világában ez az óvatosság jórészt ismeretlen, akadnak ugyan ott is, akik a „nép egyszerű gyerekének” szerepét alakítják, a többség azonban nem fél meghökkenteni és sokkolni a publikumot. Teszik mindezt úgy, hogy vagy szándékosan felvesznek egy szerepet (mint Sarah Silverman, az enyhén rasszista, elitista zsidóét, vagy Zach Galifianakis a mogorva szociopatáét) vagy megpróbálják áthágni a társadalmi tabukat (mint a legendás George Carlin és méltó örököse, Louis C. K.). Utóbbira idehaza csupán néhány bátortalan kísérletet láthattunk – a saját családjáról és az anyai szerepről imponáló nyíltsággal beszélő Kormos Anett ezt a vonulatot képviseli –, a szerepjátszó komikus definíciójának pedig egyedül Mogács Dániel felel meg, de politikus alteregóját, a gátlástalan, pszichopata Dr. Mogácsot ő is inkább a YouTube-os megjelenéseire tartogatja.

A jelenségre, vagyis a hazai stand-up egysíkúságára, többféle magyarázat is kínálkozik. Meglehet, hogy a Dumaszínház gyors felfutásának köszönhetően még nem volt idő rá, hogy a rövid anekdotákkal operáló „lakossági stand-up”-on kívül egyéb irányzatok is kialakuljanak, de az is elképzelhető, hogy a hazai stand-up műfajban is mindössze a „kis ország”-szindróma érvényesül – a kisebb merítésnek köszönhetően azok a mérsékelten tehetséges, középszerű komikusok is eljutnak a tévészereplésig, akik Amerikában már az első klubfellépésen elvéreznének. Nem kizárt ugyanakkor az sem – és ez a sajnálatosabb eshetőség –, hogy a közönség receptorait jobban megdolgozó, formabontóbb produkciókra egyelőre nincs is igény. Ott, ahol a tradíció része, hogy az ország első emberét az évente megrendezett Fehér Házi Tudósítók Szövetségének vacsoráján személyesen figurázza ki egy komikus, egészen máshol húzódnak a tabutémák határai, mint nálunk, ahol a szakma művelői, a saját becsületük védelmében, kénytelenek újra és újra megindokolni, hogy miért ellenzéki műfaj a humor.

A Dumaszínház és a Showder Klub töretlen népszerűsége mindenestre azt jelzi, hogy jelentős igény mutatkozik a humornak erre a válfajára. Kérdés, hogy a közönség az újdonság varázsának elmúltával is tolerálni fogja-e a gyengébb produkciókat, vagy a kínálat bővülése – és a műfaj sajátosságainak megismerése – nyomán egyre inkább a kiforrottabb, professzionálisabb előadásokat díjazza majd. Pozitív példa akad már most is – a Dumaszínháznak sikerült kitermelnie egy olyan komikust, aki bizonyos tekintetben képes, ha nem is Hofi nyomdokába lépni, de legalább megidézni a szellemét. Bödőcs Tibor látszólag ugyanazokkal a fogásokkal operál, mint kevésbé tehetséges kollégái – saját gyökereiről mesél, a média és a politika világán élcelődik –, ráadásul szintúgy a populista, „népi komikus” szerepét alakítja, ám mindezt jóval meggyőzőbben teszi. Sikerét jó részt annak köszönheti, hogy a stand-up műfaj három fontos altípusát is magas szinten műveli. Otthon van az úgy nevezett observational – a mindennapi élet megfigyelésén alapuló – humorban, a szülőfalujáról szóló rövid anekdotái felérnek egy etnográfiai jelentéssel; parodizálni is tudja történetei főszereplőit, de nem a hangszíneket próbálja minél precízebben visszaadni, hanem a jellemző hangsúlyokat, beszédmódokat. És végül, de nem utolsósorban, szinte Bödőcs az egyetlen a fiatal komikusnemzedék tagjai közül, aki tökéletesen érzi a közéleti humor lényegét. Mestere a sűrítésnek, egyetlen mondattal képes precízen jellemezni, és egyben nevetségessé tenni az adott politikust, anélkül, hogy egy pillanatra is elfogultnak vagy indulatosnak tűnne – az idősebb kollégáknak ez utóbbi mutatvány szokott megoldhatatlan problémát jelenteni. Ha a közéleti történések átütik a közönség ingerküszöbét, az apolitikusabb stand-uposok is beszúrnak egy-egy politikusnak címzett poént a fellépéseikbe, Bödőcs produkciójának ellenben szerves része a közéleti blokk, amelyben legalább annyi a szellem és az intelligencia, mint a gyilkos humor.

A szintúgy említésre méltó Kőhalmi Zoltán mellett Bödőcs Tibor munkássága rá a bizonyíték, hogy a jó stand-up fellépés több mint egyes szám első személyben elmesélt viccek ad-hoc füzére.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr394946405

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2012.12.04. 11:15:02

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Benedek_Úr 2012.12.04. 10:56:22

,,A piaci logika is azt diktálja, hogy ne tévedjenek ingoványos területre, hiszen a merészebb politikai poénokkal elveszíthetik közönségük egy részét."

Hát... ez is szomorú valahol, hogy aki politikai jellegű humort villant, arra az ország egyik vagy másik fele már ugrik meg rögtön billogozzák hogy 'ő biztos mocskosVörösMaradvány/megélhetésiNarancsZabáló'. Hofi-nak meg volt egy egységes közönsége... vagy országa.

Atkakukac1989 2012.12.04. 17:18:27

Örülök, hogy a cikkíró véleménye is az, hogy Kiss Ádám mellett, Kőhalmi és Bödőcs a legjobb. Mert ez nézői és szakmai szemmel nézve is teljesen így igaz. :D

scorsesefan 2012.12.05. 14:42:15

@Atkakukac1989: Nem találtam arra utaló jelet, hogy a cikkíró Kőhalmi és Bödöcs mellé venné Kiss Ádámot, de lehet elmulasztottam valamit.

Baski Sándor · http://filmvilag.blog.hu 2012.12.05. 15:46:24

@Atkakukac1989:
@scorsesefan: Valóban nem írtam ilyet. Ha ki kellene még valakit emelnem Bödőcs és Kőhalmi mellett az nem Kiss Ádám lenne, hanem KAP, de ő sem ugyanaz a kategória.
süti beállítások módosítása