A Vadállatok karakterhármasa – egy poszttraumatikus stressztől szenvedő afganisztáni veterán, egy vérliberális, felettébb kiművelt neohippi és egy halmozottan sekély lelkületű bakfis – Don Winslow talán legizgalmasabb figurái, így kevéssé meglepő, hogy újrahasznosítja őket. A gandzsa urainak tétje inkább az, hogy vajon tud-e még valami érdekeset mondani róluk.
Utóbbi korántsem nehéz feladat, mivel a Vadállatokban vajmi kevés derült ki a figurák hátteréről: az idealizált archetípusok nem szorultak különösebb magyarázatra, és a regény kiinduló konfliktusa is világos volt, mint a kaliforniai nap. A srácok fenntartottak egy (állítólag) 99%-ban erőszakmentes fűbizniszt, ami megtetszett az egyik éppen terjeszkedő mexikói kartellnek, amely üzleti szándékának nyomatékosítása céljából elrabolja a fent említett hármasfogat nőtagját. A nyílegyenes ívben robogó cselekmény során mindenkiből előtör a vadállat, az erőszakmentes önmegvalósítás ideája éppoly vériszamos következményekkel bír, mint a ritkán kertelő kartell machinációi. A gandzsa urai ezt a képet árnyalja tovább, egyrészt bemutatva, hogyan lett a Vadállatok hőseiből a 2010-es évek elejére az, aki, másrészt történeti távlatot is ad a kaliforniai álom hajkurászásának.
Az előzménykötet ugyanis nem csupán újra felmondja regénypárjának legvirulensebb elemeit – habár az alapprobléma újfent az, hogy pár helyi nagymenő szemet vetett Ben, Chon és O 2005-ben még épphogy beindított vállalkozására –, de bevezet egy másik cselekményszálat is, amely jókora időbeli ugrásokkal, 1967-től követi nyomon Laguna Beach alvilágának evolúcióját. Utóbbi azon túl, hogy új megvilágításba helyezi a már ismert hősök ténykedését, egy felettébb illúziótlan keretet is biztosít a regénypáros eseményeinek: míg a Vadállatok végkifejletében fellelhető volt némi vadromantika, amit Oliver Stone filmadaptációja kissé suta módon próbált idézőjelbe tenni, A gandzsa urai utólag iktat ki minden idealizmust a tengerparti gengszterkedés gyakorlatából. Ezt nem pusztán azáltal teszi, hogy bemutatja a Vadállatok közvetlen előzményeit – például, hogy a Baja kartell ajánlata korántsem derült égből érkezett –, de a cselekményszálak megduplázásával elkerülhetetlen determinizmust is sugall, ahol a hatvanas évek álmodozó virággyermekeinek drogbirodalma éppúgy széthullásra ítéltetett, mint kettőpontnullás leszármazottaiké. A gyökértelenség és az ebből fakadó tisztaság, ami a Vadállatok egyik legfontosabb premisszája volt, A gandzsa uraiban a hősök minden tettét átható élethazugsággá válik, izmosat rúgva ezzel az individualista önmegvalósítás mítoszába.
De Winslow visszacsatolása az ötvenes-hatvanas évek ellenkultúrájához nem csupán regénypárosának társadalomképét finomítja, de prózájának gyökereiről is sokat elárul. Az olyan egyértelmű elődök mellé, mint James Ellroy, felkerül a beatnemzedék hektikus irodalmi hagyatéka is, konkretizálva a kapcsolatot a fragmentált, szabadverset, szócikkeket és forgatókönyv-részleteket halmozó Winslow-szöveg és a huszadik század egyik legnagyobb hatású irodalmi tradíciója között. A magyar fordítás példásan birkózik meg ezzel a kihívással, a „kings of cool” kifejezésre épülő szójátékoktól a Vadállatok stílusát továbbvivő gondolatritmus dinamikájának visszaadásáig, (bár egy értelemzavaró elírás becsúszott az 52. oldalon, illetve a szerző életrajzában hibásan szerepel Frankie Machine neve). Az Agavétől megszokott gusztusos külcsínnel érkező kötet egyetlen igazi hibája, hogy nehezen tart ki a hosszú őszi estéken – ugyanis egy ilyen során kiolvasható. Viszont kiváló belépődrog lehet a valamivel méretesebb Drogháborúhoz.
Agave Könyvek, 2012. Fordította: Varga Bálint
