A világ talán leghíresebb detektív-párosa számtalan mozgóképes feldolgozást megért már. Az angol közszolgálati csatorna nemrég mégis gondolt egy nagyot, és lendületes öltésekkel felvarrta a szép csendben megöregedett karakterek ráncait, majd a kétezres évekbe helyezte a híres nyomozásokat. Sherlock Holmes és Dr. Watson XXI. századi belépője ütősre sikeredett: az imponáló merészségnek, a finom arányérzéknek hála a mára kissé megkopott mítosz újra régi fényében ragyog. A Sherlock frappáns válasz a Guy Ritche-féle viktoriánus Bond-átiratra, de az alkotók a doyle-i hagyományokból sokat merítő, kortárs amerikai tévésorozatokat is lekörözik. A széria üzenete világos: jöhetnek ugyan a divatosabb klónok, de a detektívek királya akkor is a jó öreg Holmes marad.
A BBC új produkciója tökéletes újragondolása a klasszikus alapanyagnak, hiszen úgy varázsolja aktuálissá a legendás történeteket, hogy egyszerre portalanítja, konzerválja és dekonstruálja Sir Arthur Conan Doyle elgondolásait. A sorozat kiagyalói, Mark Gatiss és Steven Moffat a legismertebb ügyeket használják. Néhol pimaszul rájátszanak a néző elvárásaira, míg máshol okosan kiaknázzák az ismert panelek, illetve az átirat között indukálódó feszültségeket. Az új Sherlock egyszerre hagyománytisztelő és formabontó, klasszikus és önironikus, de a legfontosabb mégis, hogy izgalmas és friss - fényesen bizonyítva a tételt, hogy nincsenek elavult történetek, csak fantáziátlan rendezők.
Holmes szájából eltűnik a pipa, helyette három nikotintapasz kerül a karra. Watson állandóan aggódik, nehogy véletlenül meleg párnak nézzék őket. A ködös, gázlámpás London helyett a metropolis levegős, modern arca kerül előtérbe, miközben hőseink képtelenek mobil vagy laptop nélkül létezni. Sherlockék technológiai függősége azonban csak a nyomozások tempóját pörgeti fel, a valódi attrakciót még mindig a nyomozó elképesztő dedukciós képessége, illetve a kiszámíthatatlan, szociopatikus viselkedése jelentik. Aki eddig csak felületesen ismerte a figurát, az most kénytelen rádöbbeni, hogy a CSI laboránsaitól kezdve egészen Doktor House-ig mindenki Holmes köpönyege alól bújt elő.
A néző kapkodhatja a fejét, mert az apró jelekből komplett történéseket rekonstruáló érveléseket a legmodernebb képi trükkökkel, szédítő sebességgel vázolják az alkotók. Egy-egy ilyen elemzésből vélhetően négy-öt NCIS-epizódot írnának a tengerentúlon, itt azonban gyakran több esetből áll össze egy rész. A széria valóságos krimi-tűzijáték, az első évad zárásaként például öt (!), önmagában is értelmes nyomozás kerül egymás mögé, a néző pedig táthatja a száját a szédítő tempó láttán. Az írók ráadásul nemcsak a deduktív dramaturgiát pörgetik a maximális fordulatszámra, emellett külön figyelmet szentelnek az egyes epizódokon átívelő kerettörténetre is. Behozzák a képbe a detektív testvérét, illetve a misztikus főellenségét, Dr. Moriartit is.
Mindezek az ötletek hatástalanok lennének megfelelően átdolgozott jellemek, illetve az őket összefűző, sajátos viszonyrendszerek továbbgondolása nélkül. Az alkotók szerencsére a karakterekre is nagy figyelmet fordítottak, így a sorozat legnagyobb erősségét az ismert személyiségjegyek meglepő és humoros átfazonírozása jelenti. Watson és Sherlock kapcsolatát elsősorban a doktor szemszögéből ismerhetjük meg, és a figurák gyakran groteszk vonásokkal is gazdagodnak. A kényes feladatra sikerült megtalálni a tökéletes színészeket is: míg Martin Freeman Watsonja elsősorban a komikumot erősíti, addig Benedict Cumberbatch hatalmas élvezettel ölti magára a kibírhatatlanul egoista nyomozózseni szerepét. Holmes valósággal tobzódik a nyers, politikailag inkorrekt, de annál morbidabb beszólásokban, míg máskor a sajátos érzelmi élete is terítékre kerül.
Remek ízléssel és okos ötletekkel sikerül tehát friss vért pumpálni a százhuszonöt éve született detektívbe. Becsülendő az alkotók fantáziája, elvégre egy veterán párost küldtek csatasorba, de a nézettségi adatok és a kritika szerint lazán ellopták a dicsőséget a fiatalabb trónkövetelők elől. A sorozat sem véletlenül hangsúlyozza a modern London látképét, ahol a Big Ben és a London Eye, a Szent Pál Székesegyház és az Uborka mindig egy vágóképre kerül, szimbolizálva a múlt és a jövő szerves egységét. Sem az elzárkózó, merev hagyománytisztelet, sem a romboló, esztelen újítás nem vezetne sikerre - a megfelelő minőséget csak a kettő kiegyensúlyozott elegye hozhatja létre. Mindez nem elsősorban pénz, hanem akarat és ötlet kérdése. Vajon nekünk nincsenek olyan történeteink, melyek remekül mutatnának a XXI. században is?
