Aki olvasta William Goldman valamelyik könyvét a forgatókönyvírásról, illetve annak körülményeiről Hollywoodban (Adventures in the Screen Trade, Mit is hazudtam?), annak már vannak fogalmai arról, hogy mennyire nem könnyű egy író élete az álomgyárban (de ezt Spike Jonze Adaptációjának egyik-másik jelenete is szépen demonstrálja). És bár Hubai Gergely nem bennfentes (legalábbis semmiképpen nem úgy, mint Goldman), Torn Music című könyvéből kiderül, hogy a filmzeneszerzők is hasonló cipőben járnak: miután elvégzik a munkájukat, nincs rá befolyásuk többé, az a stúdió/producer/rendező kezébe kerül, és ha nekik úgy tartja a kedvük, akkor megvágják, átdolgozzák, mixelik, más jelenetek alá teszik – vagy egyszerűen kikukázzák. A komponisták pedig tudják, hogy ez nem személyes, ez egy ilyen szakma. Ahogy David Raksin (Valakit megöltek) mondta, addig nem is vagy igazi filmzeneszerző, amíg egy score-odat vissza nem dobják.

Hubai (szakíró és egyetemi tanár filmzeneelméleti területen) könyvével arra vállalkozott, hogy összegyűjtse a filmtörténet ismertebb, érdekesebb elutasított score-jainak történeteit (az összest valószínűleg lehetetlen volna). A Torn Music ennek megfelelően nem egy összefüggő írás, hanem több száz, filmenként átlag egy oldalas ismertető az adott visszautasítás körülményeiről, valahol a tudományos igényű esettanulmány és a mezei érdekesség metszetében. Az előbbi, komolyabb megközelítést természetesen egyrészt maga a választott téma gátolja: egy filmzene elutasításának túl sokféle oka lehet ahhoz, hogy bármilyen törvényszerűségeket rá lehessen húzni.

Lehet, hogy egy problémás produkcióba belépő új rendező csak azért rúgja ki a komponistát (akár anélkül, hogy egyáltalán belehallgatna a munkájába), hogy behozza a saját emberét, akivel már tucatnyi filmben összeszoktak, lehet, hogy a tesztvetítés negatív eredménye miatt kell új zeneszerző (mert pár héttel a premier előtt általában már csak a score-on és a vágáson lehet módosítani), lehet, hogy az alkotók közti nem megfelelő kommunikáció vezet problémákhoz. A könyvet az olvasó végül azzal a meglepő konklúzióval zárja be, hogy személyes- és marketingszempontoktól mentes, szigorúan szakmai okból ritkán kukáznak ki filmzenéket.

Legalábbis a rendelkezésre álló információk alapján, amik azonban sokszor hiányosak, és ez a könyv egyetlen nagy hibája. Mert míg Hubai rendre vagy felkutatta az egyes esetekben érintett komponisták korábbi nyilatkozatait, vagy ő maga kereste meg őket, hogy rákérdezzen náluk a történetekre (szerencsésebb esetekben mind a visszautasított zene szerzője, mind az őt váltó kollégája is megszólal – a könyv interjúrészletekkel szimpatikusan sűrűn szabdalt), a másik oldal, a rendező, a producer álláspontjával már sokkal ritkábban sikerül árnyalni a képet. Ennek nyilván praktikus és kivédhetetlen okai vannak, de ez nem változtat azon, hogy a történeteknek általában csak az egyik oldalát ismerjük meg – ha lehet így fogalmazni: a sértett oldalt.

A Christopher Young lelkes előszavával ellátott Torn Music szenved még kisebb nagyobb szerkesztői következetlenségektől is. Mintha Hubai maga sem tudná mindig eldönteni, hogy mennyire legyen objektív, avagy „tudományos”, a filmzeneelméleti tanár és a szenvedélyes filmzeneszerető meg-megütközik egymással. Hol beleszövi saját véleményét az „esettanulmányokba”, hol nem (sőt, néha magát a filmet is értékeli néhány szóban), hol elmagyaráz bizonyos szakmai kifejezéseket, hol nem (azt, hogy mi is pontosan a korábban is sokszor fontos tényezőként felbukkanó „temp track”, nagyjából a könyv felénél fejti ki). Ha egy kicsit kevésbé szárazon, kicsit lazábban, kötetlenebbül írja meg a könyvet, az egyrészt olvasmányosabb lett volna, másrészt kevésbé tűntek volna fel az efféle hiányosságok – ez az „akadémiai” hangvétel amúgy sem a legcélravezetőbb egy olyan témában, ami a fenti okok miatt nem adja meg magát az elemzésnek és a következtetések levonásának.

Ami viszont mindenképpen óriási erénye a könyvnek, az a visszautasított és az azt helyettesítő zene tematikai-stilisztikai-technikai összevetése – amit Hubai megtesz, ahol csak lehetősége van rá (sajnos nem mindig van rá lehetősége, mert nem minden visszautasított zene kerül nyilvánosságra), és ilyenkor egyszerre érződik a szövegen a masszív háttértudású író hozzáértése és a filmzeneszerető ember lelkesedése. Végül ennek köszönhetően lesz több a Torn Music egyszerű információtárnál és triviagyűjteménynél. Pedig még ha csak az lenne, akkor is érdemes volna a téma szerelmeseinek kézbe venniük, mert a score-oknak ez az aspektusa notóriusan aluldokumentált. Illetve, ennek a hiánypótló kötetnek hála, most már csak volt.

Rusznyák Csaba

A könyv az Amazonon rendelhető meg, illetve korlátozott példányban a szerzőtől is megvásárolható.