Az argentin Campanella Oscar-nyertes filmjében krimit és melodrámát ötvözött nem kevés történelemmel.
El secreto de sus ojos – argentin-spanyol, 2009. Rendezte: Juan José Campanella. Írta: Juan José Campanella és Eduardo Sacheri. Kép: Félix Monti. Zene: Federico Jusid, Emilio Kauderer. Szereplők: Ricardo Darín, Soledad Villamil, Pablo Rago. 127 perc.
Vetítik: Cinemax - 20:00
A szem a lélek tükre – üzeni filmjével Juan José Campanella. Ősi igazság, a tekintet árulkodik. A beszédes szemek szuperközelije egyaránt bevethető bűnfilmben és melodrámában – Campanella (Eduardo Sacheri regényére alapozva) ezt a két zsánert házasította, mindkét esetben (formában és történetszálban) a tekintetben lobogó szenvedély a megoldókulcs. Szimpla képlet, tiszta sor, az érdeklődést két irányból felcsigázni: bűn és elfojtott szerelem izgalma, illetve két idősík elegáns váltogatása egyaránt mozgásban tartják Campanella moziját.
A nyugdíjazott törvényszéki ügynök, Benjamín Esposito (Ricardo Darín) 1999-ben nekilát, hogy regényformába öntse egy huszonöt évvel korábbi bűneset felderítését. 1974-ben brutálisan megerőszakoltak és meggyilkoltak egy Buenos Aires-i nőt, az ügy megoldása évekbe telik, ellene dolgozik a késő-perónista bürokrácia, ahogy a tettes kézre kerítése után is közbeszól a „piszkos háború”: a kéjgyilkosból vádalkuval spicli és kormányügynök lesz.
Campanella finoman hozza be az argentin történelmet, alig sejlenek fel a hetvenes évek politikai eseményei, a történet idején kibontakozó katonai diktatúrára (1976-1982) csak diszkréten utal a rendező. Persze a történelem végig megbújik a háttérben: az ominózus Morales-ügy 1974 júniusában kezdődik, pár nappal Juan Perón elnök halála előtt, és a nyomozás nem sokkal az 1976-os puccs (Isabel Perón elmozdítása) előtt fejeződik be, a Nemzeti Újjászervezési Folyamatnak becézett diktatórikus belpolitika alatt Esposito számüzetésbe vonul, és csak a nyolcvanas évek derekán tér vissza Buenos Aires-be. Finom elszólás a főhős ellenlábasától, a kéjgyilkost ügynökké emelő Romanotól: „Az igazság egy sziget”. S bár ez a kijelentés a történetben sokkal inkább a két férfi eltérő jogszemléletére vonatkozik, benne van a junta bukásához vezető vesztes szigetháború (Falkland, 1982) is.
A szimplának tetsző gyilkossági ügy így kap politikai színt, de még a melodrámai szál sem mentesül az argentin kasztrendszertől – Esposito főnöknőjébe, egy kiváltságos mérnök menyasszonyába szerelmes, kétségünk sem lehet afelől, hogy a beteljesülésnek leginkább az eltérő társadalmi pozíciók vetnek gátat.
Campanella lassanként adagolja a krimit, a szerelmet és csak módjával csepegteti a történelmet, de éppenséggel pont a kopóból regényíróvá lett ember (úgyis, mint politikai lelkiismeret) múltba révedése, a visszatekintésben finoman megidézett politika adhatta az Amerikai Akadémia tagjainak a lökést, hogy olyan alkotásokkal szemben díjazzák a Szemekbe zárt titkokat, mint A fehér szalag vagy A próféta. Ahhoz ugyanis (elvégre politika a díjazás is) kevés lett volna a krimisémák (alkoholista segítőtárs, jó zsaru-rossz zsaru felállás, szépen felvezetett csavarok) tökéletes alkalmazása, az igényesen a bűnszál mellé emelt szerelmi történet – akadémiai szemszögből Campanella opusát a fátyolszerűen meglebegtetett történelmi emlékek tették vonzóvá . Korrupció és hivatali káosz, rendőri túlkapások, a könnyű célpontok levadászása, piszkos alkuk… Mindaz, ami megalapozta Vidella tábornok diktatúráját (1976-1982). A Szemekbe zárt titkok az elegáns múltidézés miatt lesz több bűn és szerelem elegyénél – igaz, a film romantikus zárlata, és ekképp a teljes melodrámai szál átértelmezi a látottakat, Campanella mozija a despotizmusból újjászülető Argentína keserédes visszaemlékezése, egyben egy új korszak reménykedő (reménykeltő?) opusa.
A Szemekbe zárt titkok 2010-ben elnyerte a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscart. A szem a lélek tükre. Az igazság vak.