A múlt héten mutatták be a magyar mozik Sacha Baron Cohen új vígjátékát, amelyben a komikus egy képzeletbeli észak-afrikai ország excentrikus diktátorát alakítja. Ez adta az apropót ahhoz, hogy Piszkos12 című rovatunkban bemutassunk a mozitörténelem legemlékezetesebb diktátorait. A válogatás, amelyben akad vígjáték, dráma és dokumentumfilm is, nyilván nem teljes, a kimaradt filmeket szokás szerint a komment szekcióban lehet reklamálni.
Adenoid Hynkel (A diktátor, 1940)
Chaplin volt az első komikus, aki meg merte rángatni Hitler bajszát, akkor, amikor a diktátor rémuralma még javában tartott. (A film terve már 1937-ben megszületett, a büdzsét teljes egészében Chaplin teremtette elő.) Saját maga alakította a Hitler alteregó Hynkelt, és bár az azóta eltelt bő 70 évben számtalan Führer-paródia született, nála hatásosabban és precízebben senkinek sem sikerült nevetségessé tennie a főnácit. A diktátor ugyan nem feltétlenül tartozik Chaplin legjobbjai közé, de az a jelenet, amelyben Hynkel úgy játszadozik a földgömbbel, mint egy strandlabdával, méltán vált klasszikussá, ahogy a finálé humanista szónoklata is, ahol a diktátorral összetévesztett zsidó borbély (szintén Chaplin) egyenesen a nézőnek címzi a máig aktuális intelmeket. (BS)
IV. Iván (Rettegett Iván, 1944; 1958)
A legtöbb diktátor szereti a filmet, de mind közül talán Sztálin vette legkomolyabban ezt a médiumot, mint az agitprop célokra leghatékonyabban felhasználható csatornát. Ha úgy látta jónak, saját maga írta át az ideológiát nem elég pontosan követő filmek forgatókönyvét, mint az a Jégmezők lovagja esetében is történt. A rendező, Eizenstein azonban kapott még egy lehetőséget, hogy bizonyítsa rátermettségét: Sztálin őt bízta meg a IV. Iván cár életéről szóló film elkészítésével. A 16. századi zsarnokban saját magára ismerő Sztálin a Rettegett Iván első részével maximálisan elégedett volt, a művészt meg is jutalmazta egy Sztálin-díjjal, Eisenstein azonban a második részben már közönséges tömeggyilkosként mutatta be az uralkodót, akit ráadásul kétségek is gyötörnek. Sztálin leginkább az utóbbit sérelmezte, a film így a betiltás sorsára jutott. Eizenstein ennek köszönhetően a tervezett harmadik részt már nem tudta elkészíteni, a leforgatott részeket elkobozták és megsemmisítették. (BS)
Doktor Kananga (Élni és halni hagyni, 1973)
Bár hosszú karrierje során a 007-es ügynök számtalan hatalommániás gonosztevővel leszámolt már, közülük mégis egyedül Doktor Kananga nevezhette magát hivatalosan is diktátornak. Ráadásul nem is akármilyennek, hiszen a fiktív San Monique teljhatalmú uraként Kananga elsősorban heroin előállításával, illetve szűz voodoo-papnők fogva tartásával múlatta az időt, miközben Mr. Big álnéven az Amerikai Egyesült Államok egyik legfurmányosabb bűnszervezetét is sikerült kiépítenie. A legendás brit kémet azonban még a természetfeletti praktikáival sem győzhette le: a gonosz kényurat a sűrített levegővel telített töltény végül felfuvalkodott hólyaggá változtatta… ezúttal szó szerint! (HZ)
Az Uralkodó (Csillagok háborúja-sorozat)
Ha objektíven nézzük, minden idők legnagyobb államcsínyét kétségtelenül a Csillagok háborúja-sorozat Sötét Nagyura, az Uralkodó hajtotta végre. Palpatine szenátor egy kisebb kereskedelmi affért kihasználva egymaga képes volt kiiktatni a szupererős Jedi-tanácsot, majd egy pár év alatt az egész galaxisból tökéletesen szervezett, hatékony rendőrállamot varázsolt úgy, hogy a munka unalmasabb részét tulajdonképpen nem is ő, hanem az általa teremtett Darth Vader végezte el. George Lucas azonban nem a cizellált figuráiról híres, a legfőbb gonosz karaktere pedig még a hat részesre hizlalt filmfolyam mércéjével mérve is csúnyán elnagyolt: e tehetséges diktátorról csak annyit tudunk, hogy ő a gonosz esszenciális megtestesülése, az ördög maga. (HZ)
Val Verde diktátorai (Ragadozó; Kommandó; Die Hard 2)
A markáns reagan-i külpolitika számtalan mozgóképes lenyomatott hagyott maga után, ám az akciófilmek szerelmeseinek bizonyára Val Verde megalapítása a legkedvesebb. E képzeletbeli dél-amerikai ország rövid történelmét számtalan sorscsapás fémjelzi: ha épp nem barátságtalan idegen lények garázdálkodtak a területén (Ragadozó), akkor ex-diktátorok bőszítettek fel olyan amerikai szuperkatonákat, akik aztán módszeresen le is rombolták a fél országot (Kommandó). A hol kommunisták, hol őrült ex-ezredesek kormányozta állam nagy szerencséje, hogy végül azért csak akadt egy tökös amerikai rendőr a washingtoni reptéren, aki nem engedte, hogy a fasiszta Ramon Esperanza tábornok visszatérjen, és tovább szipolyozza ezt a rendkívül szerencsétlen népet (Die Hard 2). (HZ)
Sztálin (Stalin, 1992)
Az 1933-ban Prágában született Ivan Passernek nem kevés közvetlen tapasztalata lehetett a sztálini típusú diktatúráról a hatvanas évek végén, amikor elhagyta hazáját, hogy Amerikában kezdje újra karrierjét. A Sztálin díjnyertes tévéfilmje valószínűleg egészen más (értsd: jóval gyengébb) lenne, ha olyan rendezőre bízzák, aki érti ugyan a szakmát, de egyébként fogalma sincs róla, hogyan gyakorolt a Párt hatalmat a kisember felett. Passer alapos munkát végzett, műve nem pusztán egy hiteles és emlékezetes életrajzi film – a főszerepben szinte felismerhetetlen Robert Duvall is itt nyújtja pályafutása egyik legnagyobb alakítását. A részben Magyarországon forgatott, magyar koprodukcióban készült alkotásban látható többek között Julia Ormond, Maximilian Schell, Jeroen Krabbé, Joan Plowright, valamint Bálint András, Usztics Mátyás és Rátóti Zoltán is, az operatőri munkáért pedig Zsigmond Vilmos zsebelhetett be több fontos elismerést. (OD)
Fidel Castro (Comandante, 2003)
Fidel Castro majd ötven éven át építette a szocializmust Kubában, és mint az Egyesült Államokhoz földrajzilag a legközelebb regnáló diktátor, nem élvezett túlságosan nagy népszerűséget az „imperialista” szomszédoknál. Sem a média, sem a politika világában nem volt tanácsos nyíltan szimpatizálni Castróval, netán relativizálni a rezsim bűneit. A forró témákhoz különösen vonzódó Oliver Stone volt az, aki úgy döntött, megmutatja a szakáll mögött az embert. Három napon át forgatott Kubában, mindenhová elkísérte az elnököt, aki – látszólag – tabuk nélkül válaszolt az összes kérdésre. A Comandante ebből a szempontból valóban kuriózum: egy mára már élő legendává vált történelmi figurát hozott a premier plánnál is közelebb, jelentősen árnyalva a róla kialakult képet. Más kérdés, hogy Stone, aki meg sem próbálta leplezni az elfogultságát és a Castro iránt érzett szimpátiáját, igazán rázós kérdéseket nem tett fel neki, csak tovább építette a kultuszát. (BS)
Kim Jong-Il (Amerika Kommandó: Világrendőrség, 2004)
Miután Trey Parker és Matt Stone szíves közlése nyomán megtudtuk, hogy az Amerikát fenyegető legnagyobb veszélyt a Sátánnal homoszexuális viszonyt folytató Szaddám Huszein jelenti (South Park: Nagyobb, hosszabb és vágatlan), különösebb meglepetést nem okozott, hogy az Amerika Kommandó bábfilmjében is egy valós diktátor, Kim Jong-Il kapta meg az ügyeletes főgonosz szerepét. Kim annyira elvetemült, hogy képes a jeles hollywoodi színészeket tömörítő F.A.G. (Film Actors Guild) tagjait is felhasználni aljas céljaira, ami természetesen a nyugati világ elpusztítása. A viccesen raccsoló marionett-diktátort maga Trey Parker szólaltja meg, és nyilván nem a véletlen műve, hogy Kim hanghordozása nagyon hasonlít egy bizonyos Eric Cartmanére, akinek ugyan nincs hatalma, de igazi diktátor-alkat. (BS)
Hitler (A bukás, 2004)
A német filmeseket az utóbbi időben nem lehet azzal vádolni, hogy nem mernének hozzá nyúlni a német történelem kevésbé dicsőséges epizódjaihoz, mégis jelentős felzúdulás követte a hírt, mely szerint Hitlert egy készülő dráma emberibb oldaláról kívánja bemutatni. Szabad-e emberi arcot kölcsönözni a szörnyetegnek, és a filmhíradók világából átköltöztetni a fikció birodalmába, ahol csak egy lesz a sok filmes gonosztevő között? – ez volt az a (költői) kérdés, amit a legtöbben feltettek. Oliver Hirschbiegel filmjének valóban sikerült a pódiumon üvöltöző agresszív törpe jól ismert képén árnyalnia, köszönhetően elsősorban Bruno Ganz kiváló alakításának, aki úgy kelt életre egy megtört, bukott figurát, hogy a néző közben nem érez késztetést rá, hogy együtt érezzen vele. A bukás azonban másról is nevezetes: nincs még egy olyan film, amelynek egyetlen jelenete mémként hasonló karriert futott volna be a neten. (BS)
Idi Amin (Az utolsó skót király, 2006)
A nyugati ember előszeretettel képzeli az afrikai diktátorokat primitív, szex- és fegyvermániás, olcsó vadembereknek – vélhetően így nyugtatva meg a gyarmatosítás miatt még mindig sajgó kollektív lelkiismeretet. Uganda egykori diktátora, Idi Amin tökéletes alanya ezeknek a sztereotípiáknak, hiszen az önmagát Skócia koronázatlan királyának kikiáltó vezér egyszerre irritáló, komikus, agresszív és veszélyes alakja a földrész véres történelmének. Kevin Macdonald rendező megpróbál túllépni a kolonizációs kliséken, és kissé sötétebb tónusokkal festi meg a tömeggyilkos diktátor portréját, ám végül neki sem sikerül maradéktalanul elkerülnie a mindentudó, bölcs fehér ember szemszögét. Amin rémuralmának valódi arca sajnos így nem jelenhet meg a vásznon, de Az utolsó skót király Forest Whitaker ihletett alakítása miatt azért mégis emlékezetes marad. (HZ)
Hitler (Mein Führer, 2007)
A bukás sikerén felbuzdulva a zsidó származású svájci Dani Levy elérkezettnek látta az időt egy Hitlerről szóló (német gyártású) vígjáték elkészítéséhez – az eredeti elképzelése legalábbis valami ilyesmi lehetett. A koncepció azonban később megváltozott, és az elkészült filmnek már nem Hitler a főszereplője, hanem egy zsidó színész, akit azért hozat ki Goebbels propaganda miniszter az egyik koncentrációs táborból, hogy készítse fel a lelkileg teljesen összetört Führert a következő nagy beszédére. A Helge Schneider által alakított Hitler meglepő módon kevésbé hasonlít az eredetire, már ami az arcvonásokat illeti, karakterét tekintve pedig A bukás Führerének rokona, csak – az alkotók szándékai szerint – jóval komikusabb hatást kelt. A Mein Führer (magyar cím: A véresen valódi valóság Adolf Hitler) ehhez képest vígjátékhoz képest túl óvatos és szemérmes, legfeljebb dramedy-ként működik, már ha megbocsájtjuk neki, hogy legjobb ötleteit A diktátorból és a Producerekből meríti. (BS)
Woody Allen és Mel Brooks diktátorai
Valószínűleg nem véletlen, hogy a bevallottan zsidó származású komikus-író-rendezők előszeretettel szerepeltetnek diktátorokat a műveikben. Woody Allen és Mel Brooks, azaz Allan Stewart Konigsberg és Melvin Kaminsky emigránsok gyermekeként látták meg a napvilágot, és minden bizonnyal nem kis elszörnyedéssel hallgatták kiskorukban a nagyszülők történeteit az Óhazában tapasztaltakról, ahogy később nem érinthette őket túl pozitívan a Holocaust napvilágra kerülése sem. A humoristák agya „fordítva van bekötve”, így nem meglepő, hogy a nem kevés fekete humorral és egészséges öniróniával megáldott Allen és Brooks bohózatot gyártott mindabból, ami a való életben minimum tragikus.
Az Annie Hall rendezőjének első alkotói korszakában, a hetvenes évek közepéig készített remek komédiákban rendszeresen feltűnnek a legkülönfélébb akarnokok, beleértve a Banánköztársaság hétköznapi fickóból előbb gerillává, majd elnökké váló főszereplőjét, illetve az ő elődjét; A hétalvó disztópiájának Nagy Testvér-szerű figuráját, akit a film végén egyetlen megmaradt testrésze, az orra alapján próbálnak klónozni; vagy éppen a Napóleon idején játszódó Szerelem és halált, amelyben a főszereplők merényletet terveznek a francia császár ellen. Az Oscar-díj után Allen már elsősorban a magánéletre koncentrált a műveiben, de az elnyomás témája így is felbukkan jó pár hozzá köthető munkában, a Zeligtől az Árnyékok és ködön át a Z, a hangyáig, sőt, még egy korai színdarabja, a kétszer megfilmesített Ne igyál csapvizet! is a vasfüggöny mögött játszódik.
Mr. Kaminsky eleinte nem kifejezetten diktátorokról, inkább kisszerű, de zsarnoki hajlamokkal megvert alakokról forgatott filmeket (ilyen pl. Max Bialystock a Producerekben vagy Hedley Lamarr a Fényes [alias Ragyogó] nyergekben), ám már ezekben is rendszeresen tett utalásokat a fasiszta és kommunista terrorra (ld. a Producerek Führerért lelkesedő íróját és az ő Tavasz Hitlernek címre hallgató musicaljét, vagy a Szovjetunióban játszódó Tizenkét szék című vígjátékot). A Világtörténelem - 1. részben a rendező már Nérón, a spanyol inkvizíción és Lajos francia királyon élcelődik (utóbbi visszatérő egysorosa a „Jó királynak lenni.”), a nácik terhére rendszeresen elejtett poénokat pedig már következetes gúny váltja fel a Lenni vagy nem lenni című Lubitsch-remake-ben, amit ugyan nem Brooks dirigált és írt, de producer-főszereplőként – valamint Hitler-hasonmásként – nyújtott teljesítménye folytán az ő életművét (is) gazdagítja. Zsarnokparódiák akadnak szinte minden későbbi mozijában is (Dark Helmet, János Király, Rottingham Seriffje), de legemlékezetesebb megnyilvánulása e témakörben mégiscsak a Lenni vagy nem lenni apropóján elkövetett, The Hitler Rapként ismert nóta, amely kislemezként is népszerű volt. (OD)