Cinéma vérité - amerikai, 2011. Rendezte: Shari Springer Berman, Robert Pulcini. Írta: David Seltzer. Zene: Rolfe Kent. Kép: Affonso Beato. Szereplők: Diane Lane, James Gandolfini, Tim Robbins, Patrick Fugit. 86 perc.
Vetítik: HBO - 20:00 (május 13.)
A számtalan valóság-show, túlélő-sorozat és tematikus csatorna korában a közönség már nem igen gondol a reality-műsorok morális vonatkozásaira. A felkínált “valóság” objektivitását is csak ritkán kérdőjelezi meg, elfogadva a készítők kreatív beavatkozásait az események természetes menetébe. 1973-ban azonban, amikor az Egyesült Államokban bemutatták a műfaj egyik első alkotását, a forradalmian új televíziós szemlélet óriási viharokat kavart, milliók figyelmét irányítva rá a fikciós narratívák súlyos hazugságaira, illetve a dokumentumfilmek alapvető ellentmondásaira. Az Egy amerikai család tizenkét epizódban követte egy kaliforniai mintafamília életét, ám a kamera állandó jelenléte gyorsan behatolt az ideálisnak tűnő felszín alá, és kíméletlenül feltépte a gondosan takargatott sebeket. Craig Gilbert és stábja közel hét hónapot töltött a Loud családdal, míg végül olyasmit rögzítettek, amire talán még ők maguk sem számítottak.
Amerikát valósággal sokkolták a látottak: a korábbi szirupos szappanoperák kiegyensúlyozott világa helyett a nézők szörnyű veszekedésekkel, egy homoszexuális fiú problémáival, egy válságba jutott házasság súlyos következményeivel szembesülhettek. A ‘68-as eszméket követő nagy kiábrándulás, Vietnam és Nixon mellett a műsor újabb szöget vert a nagy amerikai álom koporsójába, ám az epizódok után kialakuló, széles körű társadalmi diskurzus fontos tanulságokkal szolgált az amerikaiak egészségesebb önképét illetően. Az Egy amerikai család sugárzásával a televíziózás végleg elvesztette ártatlanságát, miközben megszületett egy új műfaj, amely mára egyértelműen uralja a programigazgatók gondolkodását. Az HBO május 13-án debütáló új tévéfilmje, a Cinéma Vérité e meghatározó dokumentum-műsor keletkezéstörténetét vizsgálja, fikciós elemekkel gondolva tovább a már ismert tényeket.
Az HBO mindig is kiemelt figyelmet fordított a dokumentumfilm műfajára, és nemcsak gyártja őket, de saját fikciós művei is ezer szállal kapcsolódnak ehhez a sajátos alkotói szemlélethez. A csatorna ráadásul kiemelt figyelmet fordít az amerikai (fél)múlt feltérképezésére, és előszeretettel dolgoz fel olyan meghatározó eseményeket és életutakat, melyek nagyban befolyásolták a mai közgondolkodást. A Cinéma Vérité alkotóit ezúttal kevésbé izgatja a történelmi kontextus, és inkább a műsor rejtett hátterét, a kamera mögött történteket próbálja felgöngyölíteni. A néző így egyenesen a dokumentumfilmezés sűrűjében találja magát: a megfigyelő és a megfigyelt összetett viszonya, a “semleges” kamera katalizátor szerepe, a beavatkozás és a be nem avatkozás morális megfontolásai önmagukban is súlyos kérdések, ám a film azt is megmutatja, milyen veszélyekkel jár a gondosan ápolt látszatok megpiszkálása.
Bár a Cinéma Vérité nem ás le a filozofikusabb mélységekig, és legfeljebb e rendkívül összetett és bonyolult probléma felszínét karcolgatja, a felvázolt dilemma elég drámai energiával és feszültséggel tölti fel a másfél órás játékidőt. A dokumentumfilmezésben járatos Shari Springer Berman és Robert Pulcini rendezők szerencsére nem rágnak semmit a szánkba. Egész egyszerűen körbejárják a filmkészítők és a család ellentmondásoktól terhes viszonyát, a végső ítéletet azonban a nézőre bízzák. Vitatható ugyan az anya túlhangsúlyozott szerepe, és néhány fontosabb figura is kissé egysíkúra sikeredett, a nagyszerű színészi gárdának és a rafinált forgatókönyvnek hála az alkotók mégis képesek felmutatni a mögöttes folyamatokat. A film legnagyobb erénye így annak bemutatása, ahogyan a “láthatatlan” kamera felszínre hoz olyan rejtett viselkedésmintákat és magatartásformákat, melyek a dokumentumfilmes kitüntető figyelme nélkül talán örökre rejtve maradnak.
A legizgalmasabb azonban a James Gandolfini által játszott műsorkészítő, Craig Gilbert drámája. Ő az, aki már kezdettől fogva tudatában volt, művével milyen veszélyes szellemet enged majd ki a palackból, ennek ellenére (vagy éppen ezért?) szinte megszállottan forgatott tovább. Az, hogy végül a morális határok kitágításával elárulta-e az elveit, vagy olyan fontos határt lépett át, ami a legnagyobb dokumentumfilmesek közé emeli, még ma sem egyértelmű. Ezekre a fontos kérdésekre ugyan a Cinéma Vérité sem adhat megnyugtató választ, de legalább újra felteszi azokat, ráirányítva a figyelmet a probléma kínzó aktualitásaira.
