Hajdu Szabolcs kelet-nyugati álmoskönyvében a fantázia és a valóságismeret együtt menti meg a világot.
Bibliotheque Pascal – magyar, 2010. Rendezte és írta: Hajdu Szabolcs. Kép: Nagy András. Zene: Burnt Friedmann, Atom, Flanger. Szereplők: Török-Illyés Orsolya (Mona), Andi Vasluianu (Viorel), Shamgar Amram (Pascal). 111 perc.
Vetítik: m1 - 23:10
Íme egy szép és titokzatos film. Ahogy minden Hajdú Szabolcs-opusz, ez is valami igaz történet-maggal indít, megint tényanyaggal megtámogatott filmközeget villant föl, de csupán játékképen. Vagyis úgy, hogy megint nem lehet tetten érni a pillanatot, mikor lebegünk át a realitásból valahová egészen máshová, ami álom is, belső utazás is. Ráadásul itt az álom-kezdetkor újabb elágazás jön: az egyik irányban tiszta líra és tisztán hangulatok várnak ránk, fények és színek, amit szentségtörés fejtegetni és magyarázni, a másik irányban viszont nagyon is fejtegetni kell, mert arrafelé precíz enigmák és allegóriák sorakoznak. Vagyis egyszerre kellene megilletődni és magyarázni is, mert hogy aki úgy nézné a filmet, hogy szemérmes tisztelettel békén hagyja a rejtvényt, az lemarad a lényegről.
A filmtörténeti összefüggéseket is ajánlatos sorra venni. Hajdú Szabolcs filmjében éjszakai színekkel-fényekkel dekorált cirkuszi építmények kontinensméretű hálózatának tűnik Európa: Fellininél is ilyen volna. Tőle ismerős a mutatványos rémségek és ártatlanságok találkozása, bizonyos hátborzongató humor és világvégét sirató líra együtt, amibe illetlenség ennél többet belemagyarázni. Tehát itt van először Fellini, aztán jönnek a többiek, földrajzilag valamivel közelebbről, akik szerint Kelet-Európa úgy volna horror-panoptikum, hogy sírni és nevetni egyszerre lehet rajta, ráadásul az egész annyira a semmi szélén létesült, hogy egyik pillanatban még vaskos valóság, másik pillanatban már látomás. Ezek a balkáni minták –Makavejevtől Kusturicáig. És akkor még a hazai hasonlítani-valókról nem szóltunk. Végül is itt, Magyarországon jutott először eszébe filmművésznek, hogy a hely fölöttébb alkalmas arra, hogy a pusztulás globálisan érvényes képeinek szállítója legyen, benne szigorú dokumentumképekkel és mesés szimbólumlátvánnyal, a Werckmeister harmóniáktól a Taxidermiáig.
Hajdu Szabolcs korábbi filmjei is jelezték már: innen jobban látható, ami mindenütt rossz, de itt azért valamivel mégiscsak rosszabb. Látható innen továbbá a mozgás és vágyakozás, amennyiben az említett topográfiailag is leírható Rossz és Még Rosszabb között emberek, értékek, álmok vándorolnak, a közlekedőedények sóvárgás-törvényei szerint, mindig keletről nyugatra, és csak kivételes visszafelé. Mellesleg a Fehér tenyér rendezőjét már érdekelték e kivételek, a Bibliotheque Pascalban pedig majdnem olyan fontos a vissz-irány mint a főirány: Nyugatról Keletre visszafelé a vérrel szerzett pénz, továbbá sebesült öreg stricik vándorolnak, Keletről Nyugatra pedig prosti-szabadító tűzoltózenekar közlekedik, és nem egészen mellékesen a Megváltás. Ez utóbbi akkor igaz, ha legalábbis hajlandók vagyunk megfontolni szemledíjas filműnk provokatív újdonságát: Ká-Európa nemcsak a másokénál jobb Apokalipszis-rálátás miatt kitüntetett (kitüntetetten elátkozott) hely, hanem ennek ellenkezője miatt is. Mert hogy éppen itt, Átokföldjén, éppen itt állította be álltak be az égi receptnek megfelelően a Szenvedés, Akarat (úgy is, mint örökös politizáló izmozás), és persze Költészet arányai ahhoz, hogy újabb – ezúttal női – Messiás szülessen. Ez a Messiás pedig (ez éppenséggel a szokásos irány) először azért mégiscsak nyugat felé küldi a maga evangéliumának első csodáját.
A fenti értelmező gondolatok után e sorok írója szinte hallani véli a filmben szereplő marosvásárhelyi gyámügyes hangját, ahogy a gyermekét visszaszerezni igyekvő gyanús múltú leányanyát is kijózanítja: szálljunk csak le a földre. Hol van itt szó megváltásról, leszámítva a film záróképét, amikor a karácsonyi bútoráruház majdnem üres enteriőrjei fölött a Csendes éj dallama lebeg? Természetesen sehol. Van szó egy artista lányról, aki titokzatos csövet húz ki a homokból, és ezzel akár meg is fojthatná a tengerparti homok alatt rejtőzködő Gyilkost, leendő gyermeke apját. Ez a gyilkos álmokat lát, melyek megelevenednek. Őrá lesújt a törvény, de gyermeke örökli képességeit. E gyermek anyját később a nagyapa juttatja leánykereskedők kezére, hogy egy elképzelhetően elképzelhetetlen extrém angliai kultúr-bordélyban, megjárva különféle perverzió-stációkat, már-már odajusson, amitől eredetileg gyermeke apját óvta a történet elején a műanyagcső: a fulladásos halálig. Ám megmenti őt kislánya, aki a messzi Marosvásárhelyen közönség előtt tűzoltózenekart álmodik, és e tűzoltó zenekar, élén újra a meggyilkolt nagypapa-stricivel, mint tamburmajorral, rögtön befordul az albioni kuplerájba, útját nem állja se retesz se zár, kiszabadítja mind az irodalmi hősök szerepébe kényszerített szex-rabszolgákat, akik először csak állnak és csodálkoznak abban a nagy nyugati szabadságban. Mert nem csupán helyüket keresik, hirtelen azt sem tudják, kik is volnának ők. Kik is? Ezzel az utolsó költői kérdéssel megint kerülni igyekszünk a szigorú gyámtisztviselő vizslató pillantását, aki, akár a lány meséjét, a mi rejtvényfejtő buzgalmunkat sem tartaná itt helyénvalónak. Kik ezek a női- férfi- és gyermek-prostituáltak, irodalmi nevekkel és klasszikus gép-szövegekkel, Lolitától Pinocchióig, Jeanne d’Arc-tól Desdemonáig? Megelégedhetnénk a filmképi költészet belemagyarázás mentes-dicséretével, csakhogy e képek közül egynéhány értelmezés nélkül nem áll meg. Itt vannak, mondjuk, a szoba- és fülkesorok. Szobák a Bibliotheque Pascal nevű bordélyban – fülkék a Nyugat-Balkánon átkattogó vonaton. Nemcsak az apa utazik a vonaton, aki talán eladja lányát, talán nem, nem csak a lánya, aki egyelőre Németországtól vár valami jót, aztán Angliától kap valami rosszat, de itt utaznak az attitűdök és sóvárgások: a laptopjain keresztül nyugatiasodó szánalmas elit család, az öregedő, menthetetlenül megtört kelet-európai értelmiség, a karikás, alkoholista szemekkel, félrecsúszott nyakkendőben, mind, aki egy életen át ábrándozott a szabadságról. Vagyis befut a Wiener-Neustadt-i éjszakába a keleti fülke-tárlók alapvetően kétféle kiállítandó csoportja, ellentétpárok, melyek ezen égtájak közti történelmileg kialakult mozgás közben útra szoktak kelni: sznob és realista, balek és simlis, kurva és strici, emberáru és emberkereskedő.
Szóval a filmben először a vonaton láthatunk (ha ilyeneknek akarjuk őket látni) tárlókba zárt szimbólumembereket. Aztán legközelebb már csak a művelt nyugaton, a Pascal-bordély kísértetszobáiban. Mert ott is akad pillanat, amikor Hajdú kamerája a vonatfülkék mustrájához hasonló módon, szoba-keresztmetszeteken sorjáz végig, megmutatva, ahogy bennük a rafinált kéj-szolgáltatás napi rutinja, halálos favágása folyik, mert hát a szexuális mutatványok nem csupán perverzek, de életveszélyesek is. Angliában vagyunk, egy beteges emberi panoptikumban, de nem egy Peter Greenaway-filmben, még ha a filmtörténeti hasonlítások sorát jogos volna vele folytatni. Persze hogy nem Greenaway-opusz a Bibliotheque Pascal: bár sok minden eszébe jutott már a brit rendezőnek is a haldokló újkori civilizációról, és hogy e civilizáció maradványa tetszetősen kirakható bordélyházi szobák közepébe komponált perverz élőképek soraként – valószínűleg erre az allegorikus megoldásra is rábólintana. De az már aligha jutna éppen neki eszébe, hogy ha e kulturális agonizálásban a bordélyvendég mégiscsak életet keres, egy-egy civilizációs jelmezbe csomagolt még-meleg testet, akkor ez a megkínzott test legyen kelet-európai! Hogy a kis- és nagykorú emberhúst, mint a Perifériák exportcikkét a haldokló, hajdan művelt Központ zabálja föl, hogy kis ideig még működjön, éppen ezzel az élő üzemanyaggal a civilizáció motorja! Ehhez a megoldáshoz mégiscsak elengedhetetlen, hogy legyen a rendezőben némi nyugat-balkáni elfogultság. Vagyis innen kell jönnie. Innentől kezdve Hajdu Szabolcsot nincs kihez hasonlítani. Nem mond ennek ellent, hogy a bordély joviális tulajdonosa a karibi szigetvilágot is belekeveri a maga kreálta kulturális haláltáncba azáltal, hogy saját szülőhelyeként jelöli meg. Igen: a kor átka nem kímél semmit és senkit, sokszorosan végigpusztította már a Jamaica–London–Marosvásárhely-vonalat, és ki tudja még hány központ–periféria-tengelyt – egészen addig, míg csak el nem jön a Tűzoltó-zenekar.
A piros mundéros kompániának szerencsére nincs pontos megfejtése, de azért van pontos hangulata. Ahogy a román mártír-strici átvedlik cseh újhullámos vígjátéki fapofává! Ahogy a nagyon ká-európai Radetzky-mars győzelmi indulóvá lesz az English Channel túlsó partján! A sok filmes párhuzam közül már csak egy friss balkáni darab hiányzik: a bolgár Stefan Komandarev hosszú című kedves filmje. Ami ott csak képletesen értendő, itt szó szerint: a „megváltás a sarkon túl ólálkodik”. És ha ez a megváltás a Lajtánál kerül, Bécs alatt befordul, még éppen odaér, hogy egy idevalósi kisgyerek álmaival megmentse világot, ami pedig tényleg nagy. Hogy a gyerek apja gyilkos volt? Errefelé még az is belefér. Hajdú Szabolcs meséi eddig sem kezdődtek ártatlan emberekkel. Legfeljebb végződnek. Álomemberek annak a bizonyos bútoráruháznak szép színes álomkonyhájában.
Hirsch Tibor
