A spanyol Időbűnök története úgy bontakozik ki, mint egy százdarabos kirakós. A játék sarkait a legkönnyebb megtalálni: Hector és felesége megérkezik felújítás alatt álló új házukba. Érkezésük után nem sokkal furcsa telefonhívást kapnak, majd a férfi egy félmeztelen lányt lát az erdőben – ezek már a kép belsőbb részei. Amikor azonban Hectort egy gyolcsba csavart őrült kezdi el üldözni, és ő a dombtetőre épített titkos laboratóriumba menekül, hogy ott az izgága tudós noszogatására elbújjon egy furcsa tartályban – nos, akkor jövünk rá, hogy a lassan kialakuló képegész korántsem hasonlít arra, mint amit eredetileg vártunk.
 

 

Az Időbűnök thrillerként indul, hogy aztán a játékidő második harmadától időutazós science fiction legyen belőle, de anélkül, hogy a feszültséget kiölné magából. A ráérős felvezetés után Nacho Vigalondo rendező–forgatókönyvíró olyan fegyelmezetten adagolja az információt, olyan kimérten helyezi el a csavarokat a sztoriban, hogy fel sem tűnik, mennyi lehetetlen fordulatot vett a kezdés óta Hector kalandja. A történetvezetés feddhetetlen, a tapasztalt rövidfilmes Vigalondo minden egyes jelenete a helyén van.

 

Ez a több mint gazdaságos narratíva és a főszereplő karaktere az, amitől az Időbűnök kiemelkedik a kisköltségvetésű európai B-thrillerek sorából. Hector szerepében Karra Elajalde tökéletesen formálja a nagy kulimászba került kisembert, minden egyes rezdüléséből a természetesség és az emberség sugárzik, félúton valahol az elszánt és a bumfordi kíváncsiság között. Vigalondo és Elajade számára az Időbűnök jutalomjáték, kár, hogy valószínűleg egyikőjük munkája sem fog sértetlenül átkerülni a készülő amerikai feldolgozásba. Mert nélkülük sem a kirakós darabjai, sem a végeredményül kapott kép nem egyezhet.