"Könnyed, nyári cikk könnyed, nyárhoz passzoló filmekről"  jelige alatt kemény fába vágtuk a fejszénket: a caper mozikról akartunk kerekíteni egy könnyed, nyári Piszkos12-t. De mi is az a caperfilm? Magyarra leginkább "szajréfilmként" szokás fordítani, ezzel azonban még nem sokat segítettünk. Szajrét ugyanis sokféleképpen lehet szerezni, pl. szélhámoskodással is. Úgy döntöttünk, hogy a szélhámosfilmeket külön tárgyaljuk majd, és ezúttal csak a körmönfont rablással-lopással foglalkozó filmeket gyűjtjük össze. Csakhogy még ez a definíció sem egyértelmű, ugyanis a köztudatban szinte szinonimának számító "caper" és "heist" között a filmes szakirodalomban gyakran finom különbséget tesznek, ilyenkor előbbi a humoros jellegű, utóbbi a komolyabb rablós filmeket jelenti. Akkor A rózsaszín párduc mellett helye lehet akár az Aszfaltdzsungelnek is? Hosszas töprengés után arra jutottunk, hogy nálunk a "caper" márpedig CSAK a szűk értelemben vett capert fogja jelenteni, arról pedig végleg nem veszünk tudomást, hogy ennek a műfajnak a legfőbb jellegzetességét, a szinte módosulás nélkül, filmenként ismétlődő szerkezetet (leegyszerűsítve: ötlet, csapatgyűjtés, felkészülés, kivitelezés, fordulat) olyan művek is átvették már, mint az Ember a magasban (egy dokumentumfilm), vagy éppen az Eredet (egy álmok világában játszódó science-fiction). Következzenek tehát a mi kedvenc szajréfilmjeink: 12 szórakoztató mozi olyan szimpatikus gazemberekről, akik valamilyen ügyes bűncselekmény segítségével jutnak vagyonhoz - vagy legalábbis ezzel próbálkoznak.  
 

1. Fogjunk tolvajt! (Alfred Hitchcock, 1955)

Alfred Hitchcock neve a thrillerrel forrt össze, de a borzongatás mestere szerette időről időre más műfajokban is kipróbálni magát. Ilyen kiruccanásnak tekinthető a Fogjunk tolvajt! című romantikus caper is, amely ugyan nem tartozik a megkerülhetetlen klasszikusok közé, ám így is a Mester egyik legsikeresebb és legélvezetesebb filmje - mondhatni mestermű a pehelysúlyú kategóriában. A szűk értelemben vett caper alapfilmjei, A rózsaszín párduc és A Topkapi kincse csak közel egy évtizeddel később készültek el, így nem csoda, hogy a Fogjunk tolvajt! néhány szempontból eltér az alműfaj hagyományos receptjétől, azaz inkább közvetlen előzmény, mint hamisítatlan caper mozi: adottak az egzotikus helyszínek, a luxuskörülmények között élő szereplők, a mestertolvaj és a drága ékszerek, viszont hiányzik a csapat és minden, ami ezzel kapcsolatos, valamint A Nagy Terv és annak ilyen-olyan kivitelezése. Mindezeket Hitch kedvenc témáival helyettesíti: az ártatlanul megvádolt férfi (Cary Grant mint nyugdíjas sztárbűnöző), aki saját eszközeivel küzd az igazáért - vö. A 39 lépcsőfok, Észak-északnyugat, A tévedés áldozata -, miközben szórakoztató riposztokkal teli párbeszédekbe bonyolódva próbálja elbűvölni a rá szemet vető, gyönyörű nőt (az utolsó szerepeinek egyikében feltűnő Grace Kelly) - lasd Madarak, Bajok Harryvel. A vérbeli szajrévígjáték kialakulásához vezető úton fontos állomás ez a bájos mozi, Hitchcock művei között sem az utolsók egyike, de ezektől függetlenül is több mint figyelemreméltó: egy igazán szórakoztató, érzelmes bűnügyi vígjáték a Régi Álomgyár szája íze szerint. (OD)

2. Ismeretlen ismerősök (Mario Monicelli, 1958)

Bár caper film alatt elsősorban az egzotikus környezetben és nagystílű csirkefogók körében játszódó, szemet gyönyörködtető vizualitású, "színes-szagos" alkotásokat szoktuk érteni, a humoros heist filmeken belül megkülönböztethetünk egy másik, szögesen eltérő stílusú irányzatot is, amely legalább annyira fontos, és bizonyos szempontból még szórakoztatóbb is. A tökéletes balhéra készülő, ám azt is elszúró, csóró külvárosi lúzerekről szóló komédiák alapfilmje egy fekete-fehér, egyértelműen neorealista gyökerű mozi, amelyhez a mai napig örömmel nyúlnak vissza az ihlethiánytól szenvedő filmesek: ez a nemrég elhunyt Mario Monicelli mesterműve, az I Soliti Ignoti, amelyet itthon állítólag Ismeretlen ismerősök és Palimadarak címen mutattak be (bár szerte a világon Big Deal on Madonna Streetként népszerű, és a cím jelentése inkább "A szokásos [ismeretlen] elkövetők").
Az I soliti ignoti többé-kevésbé vállaltan Jules Dassin noir remekének, a Rififi a férfiak közöttnek a paródiája, de a szerkezeti hasonlóságoktól eltekintve teljesen önálló, (al)műfajteremtő alkotás, amely nem csupán kasszasikert aratott és díjak tömegét gyűjtötte be (többek között a legjobb külföldi film Oscarjára is jelölték), hanem megtermékenyítően hatott jelentős rendezők tömegére is. * (OD)

3. A dicső tizenegy (Lewis Milestone, 1960)  + Ocean's Eleven - Tripla vagy semmi (Steven Soderbergh, 2001) 

Amikor tíz évvel ezelőtt Steven Soderbergh bemutatta az Ocean’s elevent, a kritikusok többsége úgy nyilatkozott, hogy a film ugyan szórakoztató, de túlságosan is nyilvánvaló, hogy a rendező elsődleges célja minél több sztár egybeterelése volt, biztosítva ezzel már jó előre a kasszasikert. Általában ilyenkor szokott következni a jól ismert „Bezzeg a régi szép időkben…”-kezdetű mantra a cinikus marketing taktikáktól mentes(ebb) régi idők mozijáról, csakhogy az Ocean’s Eleven esetében az a szokatlan helyzet állt elő, hogy az 1960-ban készült eredeti sokkal inkább „alibi-film”, mint a remake. A dicső tizenegy bevallottan a „Rat Pack” második generációjának (Frank Sinatra, Dean Martin, Sammy Davis, Jr., Joey Bishop, Peter Lawford, Angie Dickinson) hobbi projektje volt, ahol a legkevésbé sem a történet állt a középpontban. Az egymást nagyon jól ismerő színészek szabadon improvizálhatták a dialógusaikat, de még a forgatást is a napirendjükhöz igazították. (A többség különféle Las Vegas-i showműsorokban dolgozott, így filmezni csak az előadások után, hajnalban tudtak.) Ennek fényében talán nem meglepő, hogy Lewis Milestone filmje nem öregedett jól, noha ezért a legkevésbé sem a neves színészgárda hibáztatható, hanem az elnagyolt történet. A karakterek kötelező (és alaposan elnyújtott) bemutatóját és a nagy terv felvázolását követően pont a „nagy balhé”, azaz öt Las Vegas-i kaszinó egyidejű kirablása, lett a film legkevésbé izgalmas része. Soderbergh „adaptációja” – valójában csak az alapötletet és néhány motívumot vett át – azért működik sokkal jobban caper moziként, mert – ellentétben a trilógia másik két darabjával – itt még nagy gondot fordított magára a heistre. Az Ocean’s Eleven stílusos, élvezetes, profi munka, A dicső tizenegy inkább „csak” filmtörténeti érdekesség. (BS)

4. A Topkapi kincse (Jules Dassin, 1964)

Nagy rejtély, hogy Magyarországon miért ismerik olyan kevesen ezt a filmet. Pedig legalább akkora klasszikusa a műfajnak, mint mondjuk az Olasz meló. Jules Dassin, miután Hollywoodban feketelistára került, átköltözött Európába és elkészítette a heistfilmek egyik alapvetését, a Rififit. A Topkapi variáció ugyanarra a témára: Dassin ismét egy több mint félórás, zenét és beszédet nélkülöző, a feszültséget a végtelenségig fokozó, technikailag lenyűgöző rablásjelenetet illesztett filmjébe. Körülötte azonban mindent kicserélt, és ezáltal a heistfilmből caper lett. Párizs ködös, reménytelenségbe burkolózó utcái helyett Isztambul harsány forgatagában gyönyörködhetünk, és Peter Ustinov által megformált teszetosza szélhámos beemelésével a humor is helyet kapott a filmben.
A soknemzetiségű bűnbanda a Topkapi múzeum egyik legértékesebb műtárgyát, a szultánok drágakövekkel kirakott tőrét akarja ellopni. A banda feje, a középkorú, de a férfiakra még mindig nagy hatást gyakorló, nimfomán Elizabeth Lipp (Melina Mercuri). Talán szerencsésebb lett volna egy fiatalabb és vonzóbb színésznőre osztani ezt a szerepet, de mivel Mercouri a rendező felesége volt, mindjárt érthetővé válik, miért ő játszhatta el Elizabeth-t. Az viszont kétségbevonhatatlan, hogy nagyszerűen domborítja ki karakterének másik oldalát, a furfangos machinátort, aki boszorkányos ügyességgel kavarja a szálakat és éri el, hogy környezetében az összes férfi azt tegye, amit ő akar.
A Topkapi lényegében egy materialista, a gazdagság pompázatos színeibe öltöztetett lázálom, ahol a birtoklás vágya minden mást felülír. Birtokolni a kincset, Melina számára ez az az elérendő cél, ami a beteljesülés orgazmikus erejű örömérzetével kecsegtet.  A párhuzamot tovább erősíti a tőr, mint nyilvánvaló fallikus szimbólum. A film szuggesztív erejéről a legtöbbet talán a következő megtörtént eset árul el: nem sokkal az amerikai bemutató után három ember betört egy New York-i múzeumba, és egyéb műkincsek mellett, egy nagy értékű drágakővel a birtokukban távoztak. Miután elkapták őket, azt mondták, hogy a Topkapi inspirálta őket tettük elkövetésére. További érdekesség, hogy a Topkapi és a Rózsaszín párduc ugyanazon regény (The Light of Day) alapján készült, de míg Blake Edwards filmje parodizálja a műfajt, Jules Dassin inkább a caper esszenciáját alkotta meg. (VD)

5. San Gennaro kincse (Dino Risi, 1966)  

Miután "saját" követői is akadtak (legalábbis egy biztosan), Dino Risi vígjátéka megérdemli, hogy az I soliti ignoti ihlette filmek (lásd a lábjegyzetet) között egyedüliként külön is szóljunk róla pár szót. A recept alapjai nem változtak jelentősen Monicelli művéhez képest, a középpontban ezúttal is szerethető(en béna) olasz figurák állnak, akik sok hűhó után lemaradnak a nagy szajréról, ám a különleges fűszereknek köszönhetően ez a fogás mégis más. Risi a sajátos hangulatú Nápolyba helyezte a cselekményt, poénforrásként alkalmazta az amerikaiak és olaszok közti kulturális különbségeket, Senta Berger szerepeltetésével nagyobb hangsúlyt helyezett az erotikára, és fekete-fehér neorealizmus helyett színekben tobzódó börleszkben gondolkodott. Ráadásul a San Gennaro kincse - ha finoman is, de - túllép a "szimpla" társadalomkritikán, politikai-erkölcsi húrokat is penget: a tolvajok célpontja a címben jelzett kincs, ami egyrészt szakrális jellegű, tehát egy hívő számára különleges jelentőséggel bír, másrészt az egyház fennhatósága alá tartozik, márpedig a katolikus Olaszországban nagyságrendekkel kellemetlenebb helyzetbe kerülhet, aki ilyet piszkál. Az alkotók tehetségét dicséri, hogy kivételes ügyességgel lavíroznak a könnyed és kényes témák között, ami nem utolsósorban az íróként duplázó Nino Manfredi remek alakításának köszönhető, akinek többek között Mario Adorf és az I soliti ignoti veteránja, a hasonló szerepben feltűnő Toto biztosít értő asszisztenciát.
És most néhány szó a követőkről: a San Gennaro kincsének kvázi-folytatását Lucio Fulci készítette el egy évvel később, címe A Szent Péter hadművelet (alias A Vatikán hadművelet). Ez az azonos produkciós cégeknél és részben azonos stábbal (egy író és három mellékszereplő közös) forgatott komédia a korábbi film elemeit variálja szabadon (az amerikai bűnözőt ezúttal a legendás Edward G. Robinson alakítja), de nem is annyira magára a rablásra koncentrál, mint a kincsért, Michelangelo Pietájáért induló komikus hajszára. Fulci ebben a filmben igazán figyelemreméltó színészgárdával dolgozott együtt: a német sztár, Heinz Rühmann és Robinson mellett instruálhatta francia Jean-Claude Brialy-t és honfitársát, Lando Buzzancát is. A Vatikán hadművelet tipikus európai koprodukciós vígjáték a műfaj fénykorából. Nem különösebben eredeti, viszont szórakoztató és stílusos, ráadásul az elsősorban horroristaként ismert direktor életművéből sem lóg ki (pl. a maffiaszerű szervezetként ábrázolt egyház felé tett komikus kikacsintások megelőlegezik későbbi alkotásainak nyíltan antiklerikális hangvételét).
A San Gennaro kincsének egyik szinte mellékes mozzanata, egy közérdeklődésre számot tartó esemény rablásra való kihasználása köszön vissza Michele Lupo kiváló filmjében, a Hétszer hétben, de erről a műről még bővebben is értekezünk. (OD) 

6. Hogyan kell egymilliót lopni? (William Wyler, 1966) 

William Wyler először a Római vakáció után akart leforgatni egy olyan filmet, melyben a cselekmény egy műkincs elrablása körül bonyolódik. Ha akkoriban sikerrel jár, egy komor hangulatú heistfilm lett volna a végeredmény: az előkészületek során Stanley Kubrick is részt vett a forgatókönyv formálásában.  Ismerve a rendező sokszínű, műfajokon átívelő tehetségét (Idegen a cowboyok között, Ben-Hur, A lepkegyűjtő), több mint valószínű, hogy ebből a projekből is egy kiváló mozi kerekedett volna ki.  De mivel csak egy évtizeddel később sikerült Wylernek elkészítenie a Hogyan kell egymilliót lopnit, ezért a film hangvétele - illeszkedve a kor divatjához - alapvetően megváltozott. Egy habkönnyű vígjáték következmények nélküli világában próbál két legendás filmsztár eltulajdonítani egy szobrot, Párizs egyik szigorúan őrzött múzeumából.
Ezt a filmet azoknak is ajánlom, akik egyébként ódzkodnak a caper műfajától, hiszen a zsáner kötelező kellékei, a tervezési fázis, a rablás, csak apropóul szolgálnak arra, hogy Audrey Hepburn és Peter O'Toole, a tehetséges mellékszereplők (Eli Wallach, Hugh Griffith) hathatós közreműködésével, végigbohóckodják a játékidőt. A hátteret mindehhez a francia főváros nyüzsgő közterei, ódon épületei, és a felső tízezer által látogatott éttermei és bárjai adják. Hepburn és O’Toole elbűvölő párost alkot, és ahogy egymással incselkednek, az a komédiázás magasiskolája. A forgatókönyv tele van szellemes és humoros szóváltásokkal, ezeket ők élettel és játékossággal töltik meg. O'Toole eljátssza, hogy ő egy mestertolvaj, csak hogy az őzikeszemű szépség közelében maradhasson, Hepburn pedig erről mit sem sejtve felbérli a férfit, hogy lopja vissza apja szobrát a múzeumból, mielőtt még kiderülne, hogy az egymillió dollárra taksált szobor valójában hamisítvány, és nem Cellini műve. A rablás közepette természetesen megtörténik az elkerülhetetlen, és egymás karjaiban találják magukat. Ellenállhatatlan homorú, könnyed és súlytalan, mint egy tollpihe, ilyen egy tökéletes randifilm. (VD)

7. A Thomas Crown-ügy (Norman Jewison, 1968; John McTiernan, 1999) 

Témájukból adódóan a caper filmek többnyire „férfifilmek”, hiszen a nagy balhékat általában férfiak egy csoportja hajtja végre. Nincs ez másképp A Thomas Crown-ügy esetében sem, Norman Jewison filmjében – és az 1999-es remake-ben – azonban nem a bajtársiasság eszméje, hanem a romantika kerül a középpontba. A nagy heist már rögtön a történet elején lezajlik – az eredetiben egy bankot fosztanak ki, a remake-ben egy festmény lopnak el –, a folytatásban pedig a milliomos playboy, Thomas Crown és az ő skalpjára vadászó biztosítási nyomozónő románcát követhetjük. Tény, hogy a remake-ben látható műkincslopás szellemesebb kiindulópont, mint az eredeti bankrablása – bár utóbbi sem szokványos, hiszen Crown távvezérléssel irányítja az akciót –, ráadásul indokolhatóbbnak is tűnik az az ötlet, miszerint az unatkozó milliomos nem újabb milliókat rabol, hanem igazi ínyencként klasszikus festményeket. John McTiernan filmjében a fináléban elővezetett csavar is izgalmasabb, mint az eredeti kissé homályos befejezése, ez azonban nem változtat azon, hogy Jewison verziója a jobb és maradandóbb alkotás. Ebben a történetben ugyanis a két főhős románcán van a hangsúly, ezt pedig az eredeti mutatja be átélhetőbben és érzékibben. Jewison rendezése stílusos, elegáns, könnyed, mintha zenére komponálta volna a képeket – és valóban: Michel Legrand a nyers változat alapján állította össze a 90 perces soundtracket, a rendező ehhez igazodva vágta újra a filmet. Másfelől a színészek sincsenek egy súlycsoportban: Pierce Brosnanhez legalább alkatilag illik Steve McQueen szerepe, Rene Russo játékát, megjelenését és kisugárzását azonban nem lehet egy napon említeni Faye Dunaway-ével. Egy máig működő műfajklasszikus az egyik oldalon, egy korrekt feldolgozás a másikon – kellemes nyári mozinak mindkettő megteszi. (BS)

8. Hétszer hét (Michele Lupo, 1968)  

Ahogy A dicső tizenegy vagy Az olasz munka példájából is kitűnik, a klasszikus caper filmek újraforgatásakor nem lehet megspórolni a forgatókönyvírók gázsiját, vagyis muszáj szinte teljesen újraírni a történetet. Az okok nagyon egyszerűek: a biztonságtechnikai eszközök fejlődése miatt a régi heistek már nem tűnnek megvalósíthatónak, ráadásul a nézők is hozzáedződtek a csavaros történetekhez, ezért sokkal nehezebb meglepni őket, márpedig egy jó caper-sztorinak muszáj a közönségét is becsapnia. Az olasz Hétszer hét forgatókönyvét azonban mégsem kell majd egy leendő remake számára jelentősen átdolgozni, Gianfranco Clerici író (Cannibal Holocaust) ugyanis olyan ügyesen adagolja az információkat, hogy az egyes fordulatok még a mai nézőket is képesek meglepni, maga a nagy balhé pedig, kisebb módosításokkal, egy friss remake-ben is megállná a helyét. Michele Lupo filmje emellett tökéletes arányban keveri a - főleg karakterközpontú - komédiát a szatírával és az akcióval, ennek köszönhetően szinte teljesen mentes az üresjáratoktól. A történetről bűn lenne bármit is elárulni, aki kíváncsi a filmre, fentebb megtekintheti a szinkronos verziót. (BS)

9. Az olasz munka (Peter Collinson, 1969) + Az olasz meló (F. Gary Gray, 2003)

Ha A dicső tizenegy legfőbb szexepiljét a válogatott sztárgárda felvonulása jelentette, úgy Az olasz melóét egyértelműen az autók. Rögtön az első jelenetben tanúi lehetünk egy Lamborghini Miura és egy bulldózer tragikus kimenetelű randevújának (gyk.: utóbbi szétlapítja az előbbit), majd megismerjük a nőknél csak a kocsikat jobban kedvelő Charlie Crokert (a börtönből szabadulva első útja kedvenc Aston Martinjához vezet), aki a torinói székhelyű Fiat autógyártót tervezi megrövidíteni pár millióval. A kivitelezésben is főszerepet kapnak a járművek: Crokerék előbb óriási közlekedési dugót idéznek elő Torinó utcáin a közlekedésirányító rendszer meghekkelésével, majd a zűrzavarban három Mini Cooperrel mentik ki a rabolt pénzt. A Troy Kennedy Martin (Kelly hősei) által jegyzett történet különös, de annál szórakoztatóbb módon játszik rá a nacionalista érzelmekre: a Croker bandáját szponzoráló gengszter, Mr. Bridger azért száll be a buliba, hogy gyengítse a Fiatot, miközben az olasz maffia, szintúgy hazafiúi öntudattól vezérelve próbálja megakadályozni a rablást. A Fiat gyár egyébként felajánlotta, hogy ingyen autókat bocsátanak a stáb rendelkezésére, ha az ő modelljeiket választják, de az alkotók ragaszkodtak az angol Mini Cooperhez, erősítve a nacionalista szubtextust. A Torinóban forgatott üldözési jelenetek végül valóban látványosra sikeredtek, a három kisautó a csatornákon keresztül a történelmi lépcsősorokon át egy stadion tetejéig a város minden pontján keresztülszáguldott, amitől a film helyenként átfordul burleszkbe. A szereplőket, a flegma playboy Crookert (Michael Cane), a patrióta gengsztert (Noel Coward), a szexmániás professzort (Benny Hill) vagy a rajzfilmekbe illő olasz maffiózókat sem könnyű komolyan venni, igaz, nem is szükséges.
Mivel a 2003-as remake alkotói nem akartak burleszket forgatni, kénytelenek voltak jelentősen átírni a cselekményt. Az „olasz részt” rögtön az első negyedórában letudják, amikor a főszereplők Velencéből távoznak pár tucat aranyrúddal, amit egy társuk rögtön el is rabol tőlük. A folytatás már Los Angelesben játszódik, itt kellene visszaszerezni az aranyat. Az olasz meló az eredeti hangulatából és stílusából tehát semmit nem ment át, cserébe csavaros történettel szórakoztatja a közönséget. A fináléban azért, szerencsére, előkerülnek a Mini Cooperek. (BS)

10. Dollárköteg (Richard Brooks, 1971)

Ha nem is gyakran, de előfordul, hogy egy film főcím nélkül indul, ilyen többek között az Apokalipszis most és a Portyán eredeti változata. Richard Brooks stílusos capere, a Dollárköteg már ebből a szempontból is különleges alkotás: az egyébként hagyományos stáblista alatt a háttérben tulajdonképpen végig a címet látjuk "kiírva", ez azonban nem egyértelmű, ugyanis a mű eredetileg szimplán a "$" névre hallgat, amit egy darun lógó dollárjel szimbolizál. És nem ez az egyetlen furcsaság.
A Warren Beatty, Goldie Hawn és Gert Fröbe főszereplésével készült opusz látszólag összefüggéstelen jelenetekkel indul, amelyekből aztán lassan, de biztosan bontakozik ki egy enyhén túlbonyolított, rendhagyó, ám összességében nagyon érdekes és szórakoztató thrillerkomédia. Mivel a társadalmi témák iránt elkötelezett Brooks ezúttal sem tagadta meg önmagát (a Beatty-Hawn páros nem egyszerűen pénzt rabol egy bankból, hanem bűnözőket foszt ki a széfek tartalmának átcsoportosításával), és nem átallott nyers erőszakot keverni a kifejezetten komikus epizódok közé, megfejelve mindezt egy bő 20 perces üldözési jelenettel, a Dollárköteg értékelése a mai napig sem mentes az ellentmondásoktól. Az amerikai kritikusok többnyire klasszikusnak, a caper egyik legfontosabb remekének tartják, mások szerint nem több egy leszállóágban lévő rendező üres és zavaros bérmunkájánál. Akármelyik véleménynek adunk is utóbb igazat, már csak Hawn magánszámai, Quincy Jones zenéje, és a hangulatos hamburgi helyszínek miatt is érdemes próbát tenni vele. (Kellő odafigyeléssel talán még a kapzsiság finom kritikáját és már-már Hitchcockhoz méltó feszültségteremtést is kiszúrhatunk benne - mi kellhet még?) (OD)

11. A nagy balfogás (Peter Yates, 1972) 

Donald E. Westlake nem csak a (mellesleg Tarantino nyomában rovatunkban hamarosan megénekelésre kerülő) Parker-figurával alkotott jelentőset, hanem Parker komikus ellenpárjával, Dortmunderrel is, akit 14 regényében és 11 novellájában szerepeltetett. Dortmunder filmes karrierje ugyancsak figyelemreméltó, bár mennyiségben és minőségben nem kelhet birokra Parkerrel, aki többek között John Boorman és Jean-Luc Godard 1-1 művében is központi szereplő volt (igaz, más néven).
A Westlake humoros regénysorozatának egyes darabjaira épülő hét adaptáció közül a mai napig az első a legfontosabb, amelyet A nagy balfogás címen ismerhetett meg a magyar közönség. Ez a nem különösebben jelentős, de annál szerethetőbb mozi a nemrég elhunyt Peter Yates munkája, a forgatókönyvét az írósztár William Goldman követte el, főszereplői Robert Redford és George Segal - mint az a névlistából is kitűnhet, a producerek valószínűleg nagy reményekkel vágtak bele a projektbe, ám a közönség nem igazolta az elvárásaikat. Az ugyanazon gyémánt újabb és újabb ellopására kényszerülő tolvajcsapat története nem hozott vagyonokat az alkotóknak, viszont ahhoz elég emlékezetesnek bizonyult, hogy a mai napig jószívvel emlékezzenek rá a filmbarátok.
Dortmunder első kudarca pedig olyannyira nem vette el a filmesek kedvét a további kísérletezéstől, hogy két évvel később megint vászonra vitték egy történetét, ezúttal George C. Scott főszereplésével, Bankrablás címen. Ez a mozi sem írta újra a kasszasikerek nagykönyvét. Azóta Westlake hőse különböző neveken szerepelt többek között német és olasz filmekben, illetve az ő egyik története volt az alapja az itthon népszerű Bizánci tűz című vígjátéknak, amelyben Christopher Lambert, Christopher Lloyd, Kim Greist és J.T. Walsh bohóckodik. Ha Dortmunder legfrissebb inkarnációira vagyunk kiváncsiak, érdekes módon Martin Lawrence életművére kell alaposabb pillantást vetnünk. A neves komikus 1999-ben az Állj, vagy lövök! című opusszal finoman szólva visszanyúlt A nagy balfogás forgatókönyvéhez, aminek lehet némi köze ahhoz, hogy két évvel később "nyíltan" is feldolgozott egy Dortmunder-regényt, ez volt a nem túl szépemlékű Négybalkéz. (OD)

12. Petárda (Wes Anderson, 1996)

Wes Anderson filmjeit, annak állandó és markáns stílusjegyei miatt, elsősorban a rendező nevével szokták jellemezni, pedig legtöbb alkotása szorosan kötődik egy adott műfajhoz is, legyen az coming-of-age történet, családi dráma, vagy road movie. Debütáló nagyjátékfilmjében, a Petárdában, a caper zsánert használja fel arra, hogy a most már tipikusnak mondható, excentrikus, a neurózis különböző fokán álló Anderson-i karakterek ügyefogyott botladozásainak bemutatásával megnevettessen minket és rámutasson önnön tökéletlenségünkre. Mindezt azonban mélyen humánus módon, figuráihoz nagy szeretettel viszonyulva teszi: karakterei megfizetik ugyan a tanulópénzt önzésükért, és csalóka ábrándjaik követéséért, de végső soron sosem hagyja Anderson, hogy a valóság maga alá gyűrje őket. Dignan (Owen Wilson) és Anthony (Luke Wilson) gyerekkori jóbarátok. Dignan nagy álma, hogy mestertolvajjá váljék, Luke nemrég jött ki egy idegszanatóriumból, és rögvest a bűn útjára lép, hogy segítsen megvalósítani barátja álmát. Harmadikként Bob csatlakozik a bandához, azért pont ő, mert egyedül neki van kocsija. Dignan terve nyílegyenesen mutat a nagy fogás felé, amihez egyre nagyobb és bonyolultabb rablások véghezvitelén keresztül vezet az út. Viszont legkésőbb a könyvesbolt döcögősre sikerült kifosztása után nyilvánvalóvá válik, hogy alkalmatlanok a bűnözésre. Ez azonban nem zavarja őket abban, hogy tovább álmodják az életüket, és bujkálásba kezdjenek. Nem azért, mert a rendőrség üldözné őket, hanem azért, mert a bűnözők így szokták. Én pedig nevetek és a hitetlenkedés fokozatosan átcsap csodálatba, hiszen ki nem szeretné, a valóságtól teljesen elrugaszkodva, megvalósítani legképtelenebb, filmekből lopott álmait. Beleszeretni egy útszéli motel latin szobalányába, vagy tankolás közben napszemüvegben belebámulni a messziségbe, és félig magamnak, félig a világnak olyan keménykedő szöveget mondani, mint „On the run from Johnnie Law… ain't no trip to Cleveland”, és nem érezni, hogy ez mennyire nevetségesnek hangzik az én számból. A végső irónia Wes Anderson filmjeiben, hogy hősei ugyan lehetetlen küldetésre vállalkoznak, de tulajdonképpen célba érnek, csak éppen nem oda, ahová gyermeteg álmaik vezérelték őket. A Petárdában is hiú ábrándnak bizonyul a nagy fogás, viszont helyette felértékelődnek olyan, a mestertolvaj szakmához szükségtelen dolgok, mint a barátság, vagy a szerelem. (VD)
 

Futottak még:

Mikor elkezdtük a caperek gyűjtögetését, felmerült bennünk, hogy talán nem is fog összegyűlni elegendő film egy TOP12-höz. Aztán eltelt néhány nap, hét és már a bőség zavarával küzdöttünk és könnyedén mondtunk le olyan filmekről (Banditák, A nagy vonatrablás), amelyek csak félig-meddig illeszkedtek a caper műfajába. Nem lehet viszont elmenni említés nélkül - hiába nem kerültek a legjobbak közé - a Gyalogáldozat (Gambit) és a Grand Slam mellett. Az előbbiben Shirley MacLaine és Michael Caine próbál ellopni egy szobrot. A film legfőbb erényét az a ragyogó ötlet adja, hogy a rablást kétszer egymás után mutatja be, először úgy, hogy minden a terv szerint megy, másodszor pedig úgy, hogy ami félrecsúszhat, az félre is csúszik a megvalósítás során, rávilágítva a terv ordító hiányosságaira. (Az ötlet a Coen-testvéreknek is megtetszett, olyannyira, hogy forgatókönyvet írtak belőle egy remake számára.) A Grand Slam pedig a veretes nemzetközi színészgárda (Janet Leigh, Klaus Kinski, Adolfo Celi, Edward G. Robinson), változatos helyszínek (Rio de Janeiro), és a Ocean's Twelve-nek ihletforrásul szolgáló lézeres rablás-szekvencia miatt érdemel említést.

*
Íme a rövid felsorolása mindazon filmeknek és filmeseknek, amelyek/akik (többnyire vállaltan) kiindulópontnak tekintették a Vittorio Gassman, Toto, Claudia Cardinale és Marcello Mastroianni főszereplésével készült Ismeretlen ismerősöket:  

• A nagy akció (Audace colpo dei soliti, 1960) Hivatalos folytatás, nagyjából azonos szereplőgárdával. Rendezte: az Oscarra és Arany Medvére jelölt, Arany Oroszlánnal elismert Nanni Loy.
• Haláli meló (The Brink's Job, 1978) A Brinks cég kirablásának valós történetét az I soliti ignoti hangvételében elmesélő vígjáték Peter Falk, Peter Boyle, Allen Garfield, Warren Oates, Gena Rowlands és Paul Sorvino főszereplésével. Rendezte: az Oscar-díjas William Friedkin (A francia kapcsolat, Az ördögűző, A félelem ára).
• Kasszafúrók (1984) Remake Donald Sutherland, Jack Warden, Sean Penn és Wallace Shawn főszereplésével. Rendezte: a francia új hullám Amerikába áttelepült mestere, Louis Malle.
• I soliti ignoti vent'anni dopo (1985) Hivatalos folytatás, nagyjából azonos szereplőgárdával. Rendezte: a korábban Monicelli és Corbucci asszisztenseként működő Amanzio Todini.
• Palookaville (1995) Független vígjáték - többek között - az I soliti ignoti nyomán William Forsythe, Vincent Gallo, Adam Trese, Lisa Gay Hamilton és Frances McDormand főszereplésével. Rendezte: a főleg neves sorozatok (pl. Oz, Deadwood, Trónok harca, Gengszterkorzó) direktoraként ténykedő Alan Taylor.
• Süti nem süti (Small Time Crooks, 2000) Avagy milyen az, ha az Annie Hall rendezője idézi meg a caper egyik alapfilmjét Tracey Ullman, Elaine May és Hugh Grant segítségével? Rendezte: az egyszeri és megismételhetetlen Woody Allen.
• Széftörők (2002) Remake William H. Macy, Isaiah Washington, Michael Jeter, Sam Rockwell és Luis Guzmán főszereplésével. Rendezte: Anthony és Joe Russo (Én, a nő és plusz egy fő). Producerek: George Clooney, Steven Soderbergh.