Cronenberg kult-képregényből forgatott thrillere gengszterektől népes, vértől lucskos bosszúhistória.

A History of Violence - amerikai, 2005. Rendezte: David Cronenberg. Írta: John Wagner és Vince Locke képregényéből Josh Olson. Kép: Peter Suschitzky. Zene: Howard Shore. Szereplők: Viggo Mortensen, Maria Bello,  Ed Harris, William Hurt. 96 perc.
Vetítik: RTL-Klub - 00:10

David Cronenberg három évtizede építgeti karrierjét a szerzői és műfaji film közötti senkiföldjén, és bár akadtak szép számmal producerek, akik megpróbálták kitoloncolni innen, ő mozdíthatatlan maradt, és kényelmesen berendezkedett. Sőt mára a letelepedési engedélyt is megszerezte: ma már minden producer tudja róla, hogy nem lehet lekenyerezni nagy pénzt, de kicsi művészi önállóságot ígérő egyenprojektekkel, és bérmunkát csak akkor vállal, ha azt alkatára szabottnak érzi.

Az Erőszakos múltat ilyennek találta, de sokan kétkedve fogadták döntését. Az egyszeri rajongót meglepte a hír, hogy a balul elsült, és a karrierje abszolút mélypontját jelentő Pók után Cronenberg ismét középköltségvetésű (harmincmillió dolláros) hollywoodi stúdióprodukcióba fogott. A végeredmény azonban őt igazolta, az elkészült szilaj thriller, ha nem is annyira egyedi, mint legerősebb munkái, ha nem is annyira egységes, mint virtigli szerzői filmjei, azért tisztességes kompromisszumnak mondható. Az életmű egyik legkommerszebb és legszórakoztatóbb darabja nem nélkülözi az alkotói kézjegyet sem.

A film az azonos című graphic novelt (könyvterjedelmű képregényt) adaptálja. A brit John Wagner író (Dredd bíró) és az amerikai Vince Locke rajzoló (The Sandman; Batman) 1997-ben megjelent munkája gengszterektől népes, lövésektől hangos és vértől lucskos bosszúhistória. Mintha egy Mario Puzo-elbeszélést Norman Rockwell illusztrált volna, írta róla egy kritikus, ami kicsit merész állítás, de van benne valami. A történet hőse Tom McKenna, egy középnyugati álmos kisváros negyvenes zsúrfiúja, aki miután önvédelemből meggyilkol két körözött gonosztevőt, médiasztárrá válik. A hirtelen jött népszerűség nem sok jót hoz számára, a tettéről szóló híradások nyomán ugyanis néhány fegyverhordozójával a városba érkezik John Torrino, a nagypályás haramia, aki azt állítja, hogy ismeri Tomot még abból a korszakából, amikor a szervezett alvilágnak dolgozott, és elszámolni valója van vele. Tom hiába tagad váltig, harapófogóba kerül, hiszen még odaadó asszonykájának szívében is felébred a gyanú vele kapcsolatban. Ezért úgy dönt, hogy előre menekül, bamba tömegemberből tetterős tüsténkedővé acélosodik, és kezébe veszi az események irányítását. A sztori láthatóan nem túlzottan eredeti, no meg a rajzok sem csapják ki a biztosítékot, a képregény mégis hamar népszerűvé vált, hála a fordulatoknak és az éjfekete stílnek.

Ezeket a film is hozza, de még rátesz egy lapáttal. Cronenberg Josh Olson forgatókönyvíró munkájára támaszkodva a képregény szüzséjének csupán egy részét használta fel, a könyv három fejezetéből az elsőre még csak-csak épített, ezután azonban már inkább nagyobb, mint kisebb vargabetűkkel eltért a sztoritól, és alaposan megváltoztatta a történet arányait. De ezzel nem elégedett meg. Hangsúlyokat erősített fel és tolt el, diszkrét, mégis nyomatékos új motívumokat emelt be, a suspense növelése céljából esetenként lényeges információkat tartott vissza, megizmosította a már a képregényben sem gyenge atmoszférát, néhol bevetette fekete humorát és alaposan áthangolta a befejezést. Látszólagos apróság, valójában sokatmondó, hogy megváltozott a figurák neve (McKennából Spall, Torrinóból Fogarty lett), az alkotók ezzel is megpróbálták kiemelni a filmet az ír és olasz hangzású nevek sugallta – maffiamozikat idéző – kontextusból. A változtatások az egyébként szimpla sztori rétegzetté tételét és sűrűségének megnövelését szolgálták, és célhoz is értek.

Mert az Erőszakos múlt nem a szervezetből gyorsan kiürülő közönséges popcorn-mozinak készült, a rendező megkísérelte sajátjává bűvölni a hozott anyagot. Ezt nyomatékosítja, hogy ugyan nagyon távolról és nagyon délibábosan, de mégiscsak felsejlik benne néhány jellegzetes cronenbergi motívum és téma. Ebben a filmben is központi kérdés az újjászületés, mint A légyben, a Két test, egy lélekben és a Pókban; itt is jelentékeny metamorfózison mennek át a figurák, mint a Porontyokban, a Videodrome-ban és a Meztelen ebédben; bár csak egy jelenetben, de itt hangsúlyos szerepet kap erőszak és szexus összekapcsolása, mint a Veszettségben, a Pillangó úrfiban és a Karambolban; és itt is egy különös kórság emészti el lassan a hősök világát, mint Cronenberg korai filmjeiben.

A mikrokörnyezet felzabálása után a metropoliszok felé továbbterpeszkedő ragályt ezúttal erőszaknak hívják. Az erőszak olyan vírus, melynek a társadalom a gazdatestje. Cronenbergnél kevés elkötelezettebb diagnosztája van a nyugati civilizációt pusztító rákfenéknek, negyedszázada akut figyelemmel vizsgálja ezeket – a média személyiségnyomorító hatalmát (Videodrome), a túltechnologizáltság szülte transzmutációkat (Karambol), a politika korcs ambícióit (A holtsáv), a virtuális valóságok tudatmódosító szerepét (eXistenZ) –, és nézete szerint az erőszakkultusz is közéjük tartozik. Az erőszak Cronenberg értelmezésében ellenszérum nélküli vírus, ezt húzza alá a film egyik mellékszála, amely a képregényből hiányzik. Ez a szál Tom Spall kezdetben jámbor kamaszfiának iskolai konfliktusait és fokozatos begorombulását tárgyalja: a lassan kontrollt vesztő fiú beteg lesz, az erőszak betege, mintha csak megfertőzte volna a környezete.

Az erőszak eszkalálódásának bemutatása természetesen durva jeleneteket kíván. Munkái bármily sokkolóak, Cronenberg nem látványos mészárlásjeleneteiről nevezetes, itt viszont beújított e téren. Az Erőszakos múltban többen vesznek oda, mint más filmjeiben, ráadásul különös gondot fordított arra, hogy az egyes haláleseteket aprólékosan kidolgozott és igen naturalisztikusra hangszerelt szcénákban tálalja. Ez az erőszakorgia azért is meglepő, mert ezúttal nem a szívének legkedvesebb műfajban, a horrorban utazott, hanem thrillert forgatott. Thrillert, mégpedig nem is akármilyet, a konvenciókat követő-megtagadó darabot.

Az Erőszakos múltban mintha a hagyományos thrillernarratíva éledne fel, a középpontban egy szürke polgár áll, aki szörnyű konspiráció alanyává válik, ezért radikálisan ki kell lépnie megszokott életéből, hogy újra egyenesbe jöjjön. A film tehát első látásra úgy fest, mint egy archetipikus thriller, a vonalvezetése azonban korántsem szokványos. Azzal együtt sem, hogy a cselekmény és a cselekményvezetés módja számos klasszikus vagy klasszikusközeli thrillert idéz meg, Peckinpah Szalmakutyák című opusától olyan Hitchcock-fabulákig, mint a Gyanakvó szerelem, A gyanú árnyékában vagy A tévedés áldozata.

Cronenberg mégsem a Hitchcock által kitaposott ösvényen halad, még ebben a leginkább hitchcocki tapintású filmjében sem. „Ma Cronenberg azért jobb, mint a látványosabban indult DePalma, mert nem is akar Hitchcock lenni” – írta másfél évtizede Király Jenő kolosszális Frivol múzsájában, és ez az állítás ma is, az Erőszakos múlt tükrében is érvényes. Cronenberg technikája ugyanis alapvetően más, mint a brit mesteré. Hitchcock minden eszközzel azon volt, hogy filmnézés közben eldugaszolja a néző mentális csatornáit, és tisztán zsigeri hatásokkal operálva berántsa őt a cselekménybe, Cronenberg ellenben párbeszédre hívja közönségét. Nem megvezetni kívánja a nézőt, hanem közös töprengésre invitálja.

A két direktor módszere közötti különbség tükröződik a nézői azonosuláshoz való ellentétes viszonyukban: Hitchcock kínosan ügyelt rá, hogy a megszületett azonosulást soha ne függessze fel, ezzel szemben Cronenberg célja közönségének felrázása, kibillentése az azonosulás keltette kényelmi pozíciójából. A klasszikus thrillerben a főszereplő ártatlanságához többnyire kétség nem férhet (már azért sem, mert a történet lényegében arról szól, hogy miként képes bebizonyítani igazát), az Erőszakos múltat szemlélve azonban tanácstalan a néző, sőt a feszültség jó ideig részben abból fakad, hogy képtelenség eldönteni, vajon báránybőrbe bújt vadállat vagy farkasbőrbe bújt angyal-e a főhős? Részint ez, az azonosulás megbontása teszi oly vonzóan nyugtalanítóvá Cronenberg filmjét.

A lidérces-delejes alaptónust erősíti a nagy műgonddal megalkotott látványvilág. Noha a film szerkezete korántsem egységes – a játékidő kétharmadánál homokszemek kerülnek a gépezetbe –, a képi világa az. A képregény az úgynevezett clear line-iskola illusztris darabja, a figurák kidolgozottsága szegényes, viszont – különös – a hátterek részletgazdagok. Ezt a precízen megrajzolt háttérvilágot úgy igyekezett visszaadni Cronenberg, hogy a jelenetek legjava részében rendhagyó módon nagylátószögű optikát használt.

A nagylátószög az erős stilizációt eredményező szűrőhasználattal párban sajátos világot teremt. Ez a magára zárult világ alig-alig látszik realisztikusnak, az Erőszakos múlt mégsem életidegen és vértelen, hanem masszív és életes film. A befejezés mutatja, hogy mennyire. Míg a képregény szerzői valóban befejezik, lezárják az időközben afféle akcióeposszá dagadt történetüket, Cronenberg kérdések sorát nyitja ki az egyszerre idilli és felkavaró, bár az előzmények tükrében korántsem döccenőmentes zárlattal. Pacifikálhatja-e teljes mértékben az ember a múltját, mi a felelősség tartalma, hol húzódnak a megbocsátás határai? – sorolja néhány egyszerű képbe sűrítve kérdéseit, majd leblendét vezényel, és magunkra hagy.

Pápai Zsolt