Filmvilág blog

Szerepek és kultúrák (Mediawave 2011)

Szerző: Murai András

2011. július 08. - filmvilág

A Mediawave Szombathelyre költözve is megőrizte kulturális sokszínűségét.

Az identitás sérülése nélkül túl lehet-e élni az élettér változását? Húszéves korában a Mediawave ugyanis elköltözött szülővárosából, Győrből, így most a komoly tapasztalattal és ranggal bíró, sokat megélt fesztivál új otthonával ismerkedik – az újdonsült házigazdák pedig második alkalommal barátkoznak a nemzetközi zenei és filmes rendezvénnyel. Úgy tűnik, a Mediawave és Szombathely a megfelelő időben (értsd: a fesztivál életképessége szempontjából az utolsó pillanatban) találkozott, mégis adódik a kérdés: lehet-e, egyáltalán érdemes-e változatlan programstratégiával az egyik helyről máshová átültetni mindazt, ami két évtized alatt a fesztivál alaptulajdonságaivá vált?  A mostani, 21. szemle mindenesetre azt mutatja, a szervezők mindent elkövetnek az eddig kialakított legjellemzőbb vonások változatlan megőrzéséért: a műfaji és kulturális sokarcúságért, a mozgóképáradat még elviselhető és kedvelhető kavalkádjáért – és úgy tűnik, a maroknyi, de megbízható közönséget képes megtartani e változatlan koncepció és ízlés.

A Mediawave megélt már zsúfoltabb programú esztendőket is, de a szűkösebb anyagi lehetőségek a korábbi évekhez képest legalább átláthatóbbá tették a fesztivált. Szerencsére a szegénység viszonylagos: a filmkínálat így is bőséges volt. A versenyprogramban 9 játékfilm, 17 kisjátékfilm, két tucat animációs, 15 dokumentum-, és 9 kísérleti film szerepelt, a zenei- és táncfilmek, a „nemzetközi panorámában” vetített mozgóképek, valamint a mozizásra, mint kihaló műfajra fókuszáló konferencia mellett (a minőségi zenei eseményekről és színházi megmozdulásokról nem is beszélve). A bemutatott filmek hullámzó színvonalában maradandó és felejthető élményekben egyaránt részesülhetett a mindenevő fesztiválozó. A hullámhegyek számát kétségtelenül növelte, hogy a szervezők a versenyprogramba a közönség által már jól ismert filmeket is beválogattak, mint a tavalyi Filmszemlén díjazott Bibliothèque Pascalt, vagy Forgács Péter 2009-es munkáját, a Hunky Bluest (amit a Mediawave zsűrije a legjobb dokumentumfilm díjával ismert el). Mindazonáltal vonzóbb lenne a fesztivál filmes része, ha a bejáratott alkotások más program keretében kerülnének vetítésre (mint idén  A torinói ló, amelyet alkotója, Tarr Béla is elkísért az ankétra), a versenybe pedig a Magyarországon debütáló munkák kerülnének.

A filmözönben magára hagyott nézőt duplázással segítették a szervezők: a versenyprogram filmjeit kétszer vetítették, így aki több napot rászánt a fesztiválra, nagyobb eséllyel csíphette el vágyainak megfelelő mozgóképet – és működésbe lendülhetett a suttogó propaganda gépezete is. Ugyanis, vélhetően épp „a film kétszer” stratégiának köszönhetően megtörtént (például a francia Különleges bánásmód, vagy a Hogyan főzték a háborút dokumentumfilm esetében), hogy a második vetítésen háromszor-négyszer annyian is megnézték az adott filmet, mint első alkalommal. Ami persze így sem jelent eget verő számokat, de a fesztiválnyilvánosságot tekintve figyelemreméltó eredmény.


Olyan ez a fesztivál, mint egy zöldségtál: sok szín, sokféle forma, friss ízek keveréke.  Földrajzi, kulturális és műfaji változékonyság jellemezte idén is a válogatást, amiben a legizgalmasabb nem feltétlenül a távoli országok számunkra egzotikus életvitelére, hanem az ezt bemutató sajátos nézőpontokra való rácsodálkozás lehetősége. Arra, hogy ki mit vesz észre, mit és hogyan emel ki a világ végtelenéből. Persze iráninak, venezuelainak, horvát cigánynak, varsói vietnaminak lenni önmagában is érdekes a mi nézőpontunkból – de sokkal tanulságosabb azt a perspektívát megismerni, ami ezt az identitást kiemeli. Például a női és férfi szerepeken keresztül, hiszen a kultúra olyan közösségi képződmény, amely behatárolja a szerepmegvalósítás lehetőségeit.

Női vonal
Egy erős akaratú nő sorsát tárja elénk az egyik iráni film, az Amikor a citrom sárgulni kezd. (A fesztivál markáns vonulata volt az iráni kultúra, több alkotásuk is szerepelt a játékfilmes és a dokumentumfilmes programban, sőt a rendezvénysorozat egyik kiemelkedő eseménye Gizella Varga Sinai képzőművész kiállítása, az alkotó pedig a fesztivál zsűritagja is volt.) Az iraki háborút követően magára maradt, lelki és testi fájdalmával küzdő nő történetét meséli el a film, amelyben a Paradzsanov ornamentikájára emlékeztető képi világ a magát kifelé érzéketlennek mutató, több férfikérőt is elutasító, belül azonban nagyon is érzékeny, megsebzett Shahrbanoo érzelmi állapotát fejezi ki.  Egy szerelem történetről szól ugyan a film, de a cselekmény szintjén nem látjuk sem a szerelem kibontakozását, sem elvesztését – épp abban rejlik a film szépsége, ahogyan színekből, emlékképekből, félszavakból felépíti a nő ragaszkodását a nézőnek meg sem mutatott férfihoz. Másik világban, más szerepben, de az erős akarat és az eltökéltség  Alice-nak, a luxuskurvának is meghatározó tulajdonsága. A Különleges bánásmódban két, szakmájában profi, ám teljesen kiégett szereplő életútja keresztezi egymást. Egyikük pszichológus, akinek nincs mit mondania pácienseinek, s inkább ő szorul kezelésre, mint a hozzá érkező fura fazonok; a prostituált, aki kitűnő lélekgyógyásza aberrált ügyfeleinek, úgy érzi, a szerepekben, amelyeket kuncsaftjai egy-egy fizetett menetének kedvéért ölt magára, eltűnt a személyisége. A prostinak pszichológusra van szüksége, aki segíti kimozdítania személyiségölő pályájáról, a pszichológusnak egy lelkét is megértő kurvára. A történet addig érdekes igazán, amíg ők ketten nem találkoznak, s az alaphelyzet felrajzolása során a film számos ötlettel von párhuzamot a két hivatás között. Később fásultabb a történetvezetés, de Alice-t, a prostituáltat játszó Isabella Huppert szuggesztív jelenléte összetartja a filmet, sugárzó játékáért Jeanne Labrune filmjének gyengéit is megbocsáthatjuk.


A kisjátékfilmek sorából kiemelkedik érzékenységével egy kiskamasz lány belső világát asszociatív montázsra, szubjektív kamerára, és hanghatásokra építő belga rendezés, a Vénusz vs Én. Az alig harminc perces film a lineáris elbeszélést kiiktatva, expresszív képekkel, az elviselhetetlen most és az idilli múlt montázsával, valamint a külvilág torz hanghatásaival közvetíti Marie szubjektív nézőpontját. Azokat az érzéseket, amiket valamennyien átéltünk, s valószínűleg mélyre temettünk magunkban: a kamaszkor kezdetének kommunikációs nehézségeit, a kislány anyjához fűződő ambivalens viszonyát, önmaga megértetésének szinte reménytelen helyzetét. Nathalie Teirlinck láthatóan kedveli a Personát, ügyesen építi filmjébe Bergman motívumait.

Férfisorsok
A játékfilm-szekció másik, figyelemre érdemes részében, igaz egészen eltérő helyzetekben, de a férfiszerepek, elsősorban a férfi-szolidaritás állt a középpontban. A Jeges-tenger elhagyatott szigetén játszódik a kétszereplős orosz film, az Így ért véget a nyaram, ahol az újonc és a tapasztalt meteorológus párviadalát elsősorban az extrém helyzet, a külvilágtól elzártság motiválja. A venezuelai Testvérben a szegénynegyed miliőjében küzd egymásért két testvér, kölcsönös függőségüket – a testvéri összetartozáson túl – a szociális környezet is determinálja. A két alkotó, Alekszej Popogrebszkij és Marcel Rasquin, ellenkező módszerrel dolgozik ugyan, de egyaránt tehetséges a feszültségteremtésben, a venezuelai elsőfilmes rendező a montázzsal, orosz kollégája a lassú narrációval és a késleltetéssel teremt drámai helyzeteket. Jól felépített érdekes történetek, hiteles figurák jellemzik a két filmet, a Mediawave ez évi válogatásából mégis a Csendes lelkek című orosz film tűnt ki sajátos hangvételével: Alekszej Fedorcsenko a merja népcsoporton keresztül azt mutatja meg, mit jelent az élő hagyomány, amely kijelöli a férfi és nő mozgásterét, és szoros kötelékkel tartja össze a kis finnugor közösség tagjait. Ne gondoljuk, hogy a távoli kultúra archaikus rítusaival untat minket az orosz alkotó. Képzeljük el például, amint két középkorú férfi ül az autóban, egyikük, aki most lett özvegy, a hosszú úton beszámol kísérőjének feleségével folytatott szerelmeskedésének minden intim részletéről, a másik pedig kitartóan hallgatja. Ezt az interakciót maguk között úgy hívják, „füstölnek”. Illetlen, sőt botrányos a mi szemünkben, számukra azonban a temetési szertartás része a szeretett asszony titkaiba beavatni egy kívülállót. A Csendes lelkek a nézőben távolról felidézheti azokat az alapvető értékeket, amiket közelről csak azok ismerhetnek, akik a közösségük öröksége mentén szervezik életüket – tehát mi nem. A zsűri is díjazta a meleg hangvételű, különös szokásokat felvonultató orosz filmet, amely ismét igazolja a tételt: egy adott kultúra sajátos vonásait az ábrázolás formája egyetemes értékűvé képes emelni.


S ha már férfiakról és kisebbségi kultúráról esett szó, ide kívánkozik a kedves humorú horvát kisjátékfilm, a Riszájklin, amelyben a roma család a nagyfiú munkába állásának első napját ünnepli. Reggel a szeméttelepen turkálnak a család kitüntetett tagjának zakót, inget, nyakkendőt, aztán harmonikaszó mellett, táncolva, örvendve vonul az egész pereputty az üzem bejáratához. S ha eddig a karikatúraszerűen bemutatott cigányokon nevetgéltünk is, megkeseredik vidámságunk a film végén, mikor a kicsinosított fiú ott áll a gyárban a szalag mellett, s a nézővel együtt eszmél rá, hogy annak a szemétnek az újrahasznosításában kell közreműködnie, ahonnan ünnepi ruhája is származik.

Múltidézés
A Mediawave védjegye a rendhagyó formavilágú és a megszokottól eltérő módszerrel készült dokumentumfilm, idén Forgács Péter és Kerekes Péter munkája tartozott ebbe a sorba. Mindkettőnek a történelem a témája, csak éppen megközelítésüket, a múlt rekonstruálását tekintve két végpontról van szó. A Hunky Bluesban – ahogyan a Privát Magyarország-sorozatban megszokhattuk – Forgács archív felvételeket felkutatva, az ősmozi korában készült lenyűgöző szépségű mozgóképekből rakja ki a századfordulón Amerikába vándorolt honfitársaink történetét. A Cooking History-ben (Hogyan főzték a történelmet?), habár Kerekes archívokat is használ, a múltat a jelenben rekonstruáló szituációk dominálnak, a film szatirikus hangvétele is ezekből a jelenetekből fakad. Igaz, már maga a téma is sziporkázásra ad lehetőséget, a film ugyanis több háború emlékét (a második világháborútól a délszláv testvérharcig) a szakácsok és a katonák élelmezésének nézőpontjából idézi fel. Kerekes jól ismeri az emlékezet működését: az eredeti helyszínek és a korabeli cselekvések imitálása intenzívebben hozza felszínre a múlt eseményeit. Egy epizód a filmből: idős orosz néni az erdőben gombát szed, így csinálta 1968-ban is, amikor bevonultak Csehszlovákiába, s ő főzött a szovjet katonákra. Nem csupán a sztorit eleveníti fel és játssza el a fák között, de hirtelen jött bölcsességét is, a filmkészítő kérdésre, miszerint az élet hasonlít-e a főzéshez, megosztja velünk: a kettő teljesen más, a főzéshez előre tudjuk, mi szükséges, az élethez azonban menet közben szedegetjük a hozzávalókat. Kerekes Péter dokumentumfilmje rendkívül szórakoztató, miközben a dokumentumfilm-készítés alapvető problémáinak újragondolására is sarkall, különösen, mikor alanyait ugyanabban a helyzetben szeretné láttatni, mint amiben – saját bevallásuk szerint - a háborúban voltak. Az így létre jött, egyidejűleg komikus és megejtő, a múltat a személyes emlékezeten keresztül interpretáló szituációval ugyanakkor olyan szerepbe kényszeríti a visszaemlékezőket, amely be is határolja megnyilvánulási lehetőségeiket. Épp ellenkezőleg jár el a Mi anyáink iráni rendezője, ő elsősorban megfigyel, részt vesz a kamerájával a kurdisztáni asszonyok és lányok között, akiknek férjét, apját 24 éve elhurcolták és kivégezték. Ez utóbbiról, halálukról csak most bizonyosodhattak meg, mikor a holttesteket hazaszállították. A kollektív temetés, a síró, jajveszékelő asszonyok és az archív felvételeken megidézett férfiak montázsa megrendítően erős jelenetsor. A film utolsó perceiben, a temetés után az asszonyok azt mondják, ők még remélnek, talán nem is a férjük volt a koporsóban. Vajon az elfogadhatatlan halál és a remény összekapcsolásával így vagyunk valamennyien? Vagy az a kultúra, amely csak egy társat engedélyez a nőknek, termékenyebb terepet kínál a kollektív reménynek?  


Murai András

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr243050743

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Judigabi 2011.07.16. 22:50:28

Az új társadalmi tér nem jelenti mindig az identitás sérülését, hanem sokkal inkább magában hordozhatja azt a változást, amely a jellem fejlődését hozza és egy újfajta önértelmezést ad. Sok sikert Szombathelynek!
süti beállítások módosítása