A Millennium-mánia végigsöpört Európán. Stieg Larsson bűnügyi bestsellere nem juthatott volna ilyen messzire a paranoia hátszele nélkül: ebben a szocio-krimiben semmi sem az, aminek látszik.

Män som hatar kvinnor­ – svéd-dán-német, 2009. Rendezte: Niels Arden Oplev. Írta: Stieg Larsson regényéből Nikolaj Arcel és Rasmus Heisterberg. Kép: Jens Fischer és Eric Kress. Zene: Jacob Groth. Szereplők: Michael Nyqvist, Noomi Rapace. 152 perc.
Vetítik: HBO2 - 22:00

Azt már régóta tudjuk, hogy San Francisco utcáin sötét alakok bontják a rendet, Los Angeles nem épp az angyalok városa, Las Vegasban és Miamiban pedig beleőszülnek a sok munkába a helyszínelők. De hogy a tisztára suvickolt Stockholm meg a szőke és kékszemű svédek is sárosak, azt a világ még ma is hitetlenkedve olvassa. Pedig olyan kiegyensúlyozottnak és veszélytelennek tűntek (feltéve persze, hogy az ember nem látott Bergman-filmeket). De hát épp ezért bombahír, ha a gazdagokról és boldogokról kiderül, hogy lelki szegények és titokban gyerekpornót néznek. Larsson tudatosan épít erre a meglepetés-effektre, de nem azért, mintha osztaná a szomszéd kárát élvező plebejus kárörömöt. A minőségi bűnügyi regény az efféle váratlan összeomlásra nem vidámodik neki, mert a gyilkosságot kettős tragédiának tragédiának látja: „magadat ölted meg, nem azt az anyókát”. Ugyanez a tudás visszhangzik a Psychóban vagy A ragyogásban is. Hitchcock egész életművét arra építi föl, hogy „veled is megtörténhet”, belőled is lehet gyilkos. Nagy bűnügyi regény vagy film nem születhet e felismerés nélkül: a bűn örök. Harcolni ellene kell és lehet, de szabadulni tőle sohasem fogunk.

Ha a Millennium-trilógiában csak annyi lenne a meglepetés, hogy a svédek sem szendék és ártatlanok, az bizony kevés lenne a krimiírói halhatatlansághoz. Larsson persze tudatosan sokkolja olvasóit az álszentek összeesküvésének leleplezésével, a rideg protestáns etika mögött megbújó bűnök majd kétezer oldalon át húzódó lajstromával. A költői túlzást helyenként már a grand guignolig fesztíti. A Millennium-trilógiát végigolvasva az lesz a benyomásunk, hogy minden svéd családban akad egy-két sorozatgyilkos, de minimum néhány szadista, voyeur vagy pedofil. A trilógia férfiszereplői között mindenesetre aránytalanul sok a nőgyűlölő – erre utal az első kötet svéd címe –, a legdecensebb úriember, államügyész vagy rendőr is hajlandó törvényt szegni, ha történetesen egy nőt kell megszívatni. Kivált, ha úgy gondolják, hogy az illető rászolgált a büntetésre és nem tud visszavágni. Larsson emblematikus figurává gyúrja össze a nőt, aki a férfiakból semmi perc alatt kihozza a macsó agresszort. Lisbeth Salander, „a tetovált lány”, nem a film noir végzetes démona, semmi nőiesen csábító sincs benne, 24 évesen is úgy néz ki, mint egy anorexiás kamaszlány, cserébe viszont igazi szociopata és embergyűlölő, jéghideg, bizalmatlan és elutasító mindenkivel szemben, a történetből hamar kiderül, okkal. A további két kötet már csak árnyalja a kórtörténetet. Lisbethből a femme fatale romlottsága is hiányzik, nem passzióból teszi tönkre a férfiakat, önvédelemből vág vissza, fölöttébb keményen, a magukat túlerőben érző brutális macsóknak. A nemek egyenlőtlensége a Millenium-trilógia kiemelt témája, nőnek lenni, még egy olyan kiegyensúlyozott és politikailag korrekt társadalomban is, mint a svéd, továbbra is hátrányos helyzet. Biztosan sok feminista olvasó gondolja, hogy a férfiármányon végül is győzedelmeskedő Salander korunk hősnője, én inkább megnyomorodott áldozatnak látom, mint felszabadult nőnek. A túlélésért súlyos árat kellett fizetnie, feladott minden nőies tulajdonságot, a bizalmat, a gyengédséget. Mikael Bloomkvist és közte nem annyira szerelem, mint inkább férfias barátság szövődik, az oknyomozó riporterből lett amatőr detektívet a lány éles logikája, fotografikus memóriája és hacker-tudománya nyűgözi le, s nem a szexepilje. Bloomkvist, a Millennium újságírója nyilván Stieg Larsson alteregója, ahogy a Millennium Larsson militáns folyóiratának, az Expónak mása, de a regénynek nem ő az igaz főszereplője, hanem Lisbeth, az áldozat, aki végül is visszavág súlyos sérelmeiért.

A trilógia irányregény, szocio-krimi abban az értelemben is, hogy az izgalmas bűnügyi szálak a svéd társadalom másik nagy kérdéséhez vezetnek: meg tudja-e védeni magát az alapelveiből következően megengedőbb demokrácia az ellenségeivel szemben, és ha igen, az nem csorbítja-e a szabadságjogokat. A minden idők legnézettebb svéd filmje címre esélyes filmváltozatból ez a dilemma már alig-alig hallatszik ki. A trilógia mozgóképes illusztrációját a sokkal sűrűbb szövésű olvasmány után érdemes átpörgetni.

Schubert Gusztáv