A Drót után David Simon újabb realista remekművet készített. A hatalmi játszmák helyett ezúttal a kultúra és a tradíciók közösségformáló erejét vizsgálja. 

Treme – amerikai, 2010. Rendezte: Anthony Hemingway, Agnieszka Holland. Írta: Eric Overmyer, David Simon. Kép: Ivan Strasburg. Szereplők: John Goodman, Khandi Alexander, Kim Dickens, Melissa Leo, Wendell Pierce, Steve Zahn. 55 perc.
Vetítik: Cinemax - 20:00 (csütörtökönként)

A 24 órán át sugárzó hírtelevíziók és a percenként frissülő online médiumok korában könnyen támadhat olyan benyomásunk, hogy ha elég sokáig követjük a tudósításokat, képbe kerülhetünk, legalábbis az éppen aktuális és fontos eseményeket illetően. Ha terroristák támadnak, cunami pusztít vagy épp vörösiszap ömlik, a katasztrófa képei napokra-hetekre kibérlik a címlapokat, politikusok nyilatkoznak a romok tetejéről, akciótervet jelentenek be, miközben az áldozatok is megkapják a lehetőséget, hogy belesírják fájdalmukat a kamerába. A helyszíni riportok és a helikopteres vágóképek azonban legfeljebb az anyagi kár nagyságát tudják érzékeltetni. Hogy valójában mi veszett oda – és mi maradt épen –, az csak akkor derül ki, ha megismerjük azt a közösséget, amelyet a katasztrófa szétzilált. A Drót alkotóinak új sorozata erre a feladatra vállalkozott.

Kollektív traumákat boncolgató, „poszt-apokaliptikus” széria éppenséggel készült korábban is. 2004 óta fut a szeptember 11-i terrortámadások utóhatásait (is) vizsgáló Ments meg!, amelyből azonban az évadok előrehaladtával az derült ki, hogy a tűzoltó-főszereplők (magán)élete már korábban is maga volt a káosz – 9/11 csak rávilágított a problémákra. A Treme-ben nem egyetlen szakma képviselői kerülnek fókuszba, hanem az egész közösség, a címbéli New Orleans-i negyed, amelynek a tragédia – a város 80%-át víz alá temető 2005-ös Katrina hurrikán – gyökerestől forgatta fel az életét. A sorozat alkotói nem kevesebbet sugallnak, mint hogy szereplőik – szemben a Ments meg! tűzoltóival – a kataklizma előtt, ha nem is problémamentesen, de harmóniában éltek a környezetükkel. Számukra a Katrina előtti New Orleans maga volt a Paradicsom, így csak egyetlen céljuk van: visszatérni a kiűzetésből.

David Simon, a széria kreátora ennek megfelelően dicsérni jött a város népét, nem temetni. A Dróthoz hasonlóan most is helyi újságírókkal, lokálpatrióta irodalmárokkal, szociográfusokkal erősítette meg az írói gárdát, a szereplők nagy részét valós figurákról mintázta, az epizodistákat helybéli amatőrökből toborozta, díszletként pedig – értelemszerűen – az eredeti helyszínek szolgáltak. Vállalkozása mindezek ellenére kockázatosnak tűnt, nehéz volt elképzelni, hogyan fog a Baltimore városáról lesújtó társadalmi és politikai tablót prezentáló Drót alkotója ódát írni az emberi kitartásról és túlélési ösztönről. A Treme-ből ráadásul az erős bűnügyi szál is hiányzik, szereplői átlagos életet élő zenészek, tanárok, szakácsok, akikkel látszólag semmi drámai nem történik. Simon persze nem tagadja meg magát, az újjáépítéssel kapcsolatos visszásságok, a kormány tehetetlensége, a burjánzó bürokrácia és korrupció témája is megjelennek a sorozatban, mint a mindennapi bosszúságok kiváltói, sőt egy nyomozati szál is akad, a fókusz mégis máshol van. Míg a Drótban Simonék a hatalom és a pénz útját követték, a politikai játszmák természetét és a közintézmények helyzetét vizsgálták, a Treme-ben a kultúra közösségformáló erején van a hangsúly, azon, mit jelent kívül-belül New Orleans-iként létezni.

Az első évad megtekintése után nem nehéz egyetérteni azzal az állítással, amit a sorozat minden egyes másodperce sugall, jelesül, hogy New Orleans, és azon belül a Treme negyed egy külön bolygó, ahol a közösséget az élő hagyományok kötik össze, legyen szó a dixieland zenéről, a kulináris örömökről vagy a színes népünnepélyekről. A kulcsszó tehát a tradíció – a sorozat elsősorban azt mutatja be, hogy a látszólag találomra kiválasztott szereplők miként viszonyulnak ehhez a megkerülhetetlen, mágikus erőhöz. 

A többség egyszerűen csak megéli, benne lélegzik, mint Antoine Batiste, a bohém pozanos, aki elképedve veszi tudomásul, hogy zenéjének még Ázsiában is vannak rajongói. Tanulságos a találkozója a városba elzarándokoló japán jazzfanatikussal, akiről kiderül, hogy lexikális tudása a szakma nagy öregeiről pontosabb, mint az övé. Nem csoda: Batiste nem könyvből tudja, amit tud, hanem saját tapasztalatai, emlékei révén. Van olyan „jöttment” is, aki megpróbál asszimilálódni: Sonny, a holland utcazenész is New Orleans varázsa miatt kelt át az óceánon, de hiába vált a városkép részévé, mégsem találja a helyét. A rádiós DJ-ként dolgozó, felső-középosztályból származó Davis esete megint más, ő a beavatott rajongó, aki lélekben maga is fekete, de elsősorban nem zenéjével, hanem hedonista életvitelével próbálja meg – sikeresen – felvenni a város ritmusát. Alkalmi barátnője, Janette eközben nem szeretne mást, csak megmenteni tradicionális New Orleans-i éttermét a csődtől, de még a túlélés érdekében sem hajlandó lazítani szakmai elvein.

Egészen különleges figura Albert Lambreaux, aki főállásban végzi a hagyományőrzést: az úgy nevezett Mardi Gras Indiánok egyik törzsének vezetője. Ők olyan afro-amerikaiak, akik még a 19. században kölcsönvették és átformálták az amerikai bennszülöttek ünnepi rítusait – ennél találóbb metafora a kultúrák együttélésére és interakciójára, a tradíciók továbbörökítésére talán nem is szükséges. A kulturális örökséget persze nem kötelező elfogadni: Lambreaux fia New Yorkban lett befutott trombitás, jobban érzi ott magát. Próbálja elfelejteni és letagadni New Orleans (zenei) örökségét, és apja indián identitását, persze mindhiába – a város hazahúzza. Az ő ellenpontja a John Goodman által alakított lokálpatrióta irodalomprofesszor, aki a YouTube-ra feltöltött videonaplóiban intéz szenvedélyes kirohanásokat a New Orleans-t magára hagyó Amerika ellen. Ő azonosul talán a legintenzívebben a várossal, éppen ezért ő tudja a legkevésbé feldolgozni a katasztrófát.

A sorozat nőalakjaira eközben a közösség és a család összetartásának szerepe hárul. A mesterszakács Janette legalább annyira az alkalmazottaiért küzd, mint a saját egzisztenciájáért; Toni, a dörzsölt ügyvédnő fáradhatatlanul képviseli a bürokrácia útvesztőiben bolyongó, magukra hagyott kisemberek érdekeit, köztük LaDonnáét, aki eltűnt öccse után kutat, hogy hónapokkal a tragédia után végre újra egyesíthesse a családot.

Hogy az autentikus karakterekkel a sorozat helyi nézői szinte azonnal képesek voltak azonosulni, nem különösebben meglepő fejlemény. David Simonnak és alkotótársainak azonban azt is el kellett érniük, hogy produkciójuk a város határain túl is visszhangra találjon, az egyik cél ugyanis éppen az volt, hogy demonstrálják a külvilágnak, miként zajlanak a cserbenhagyott közösség mindennapjai a televíziós közvetítőkocsik elvonulása óta.

Simonék ezúttal sem nyúlnak olcsó eszközökhöz, a nézők beavatását, a Drótban tapasztaltakhoz hasonlóan, lassan és megfontoltan végzik. Hiába készülnek sorra a mozifilmek látványvilágát is túllicitáló szériák (lásd a legfrissebb példát, a Gengszterkorzót), a Treme az egyetlen, amely nem rendel alá mindent a történetmesélés kényszerének. A nézőnek itt megadatik a szemlélődés szabadsága, van ideje megbámulni a részleteket, elmerülni a város atmoszférájában. Már a Drót is biztosította közönségének az efféle élvezeteket, a Treme-ben viszont a játékidő majdnem fele eseménytelenül zajlik: a jelenetek között és alatt a zene veszi át a főszerepet. Szól az utcán, a klubokban, a reptéren, az orvosi váróteremben, az önmagukat alakító helyi sztárzenészek és a zeneileg többnyire képzett színészek előadásában. A Treme-ben a zenének nem csak dokumentarista és hangulatfestő funkciója van, a közösség legfőbb kommunikációs csatornáját jeleníti meg, a közös nyelv ugyanis nem az angol vagy a francia, hanem a zene. Ahogy a Drót sajátos ízét a gengszterszleng és a bűnözői szubkultúra bemutatása adta meg, úgy itt a zenészzsargon és -világlátás hiteles visszaadása a fő attrakció.
A Katrina hurikán pusztítása után három hónappal játszódó első évad maradéktalanul teljesíti vállalását, a városnegyed kulturális térképének megrajzolását és a New Orleans-i létállapot érzékeltetését. A sorozat fő kérdéséről – fel lehet-e támasztani a várost, lehet-e ott folytatni mindent, ahol abbamaradt – végül bebizonyosodik, hogy nem is kérdés. Ahogy David Simon egy interjújában megfogalmazta: Treme népe azért tér vissza a tradícióihoz, mert el sem tudja képzelni, hogyan tudna másképpen élni – és nem is akar másképpen élni.