Végre már velünk is foglalkozik valaki, állapítottuk meg a kollégákkal annak idején, amikor először hallottunk Almási Réka Team Building című filmjéről, és én különösen nagy várakozásokkal zarándokoltam el a legközelebbi moziba, hiszen négy évet húztam le a világ egyik legnagyobb vállalatának steril budapesti üvegpalotájában, úgyhogy nemcsak a vezetői tréningek és a csapatépítések világát ismerem igen jól, de a behódolás és a lázadás szatíraként tálalt konfliktusát is érintettként nézhettem végig.
Ezeket az embereket már kielégítik a nevetséges feladatok, illetve a gondolkodás és a vélemény helyett már a filmben is elhangzott paneleket idézik. Mi multizombiknak hívjuk őket, hiszen a cégen kívül szinte valóban élőhalottak – otthon ők elveszett, céltalan és magányos emberek, akik akkor élnek csak igazán, ha kezdődik a munkaidő. A multik problémája így rajtuk keresztül bontakozik ki, hiszen ők teljesítenek, ők lesznek az elvárt norma és ők lesznek szadista és buta főnökök is. Ők a jövő dolgozói – és ez az, ami igazán tragikomikus, hiszen nem valami láthatatlan, elnyomó rendszer formálja őket ilyenné, nem a jobb boldogulás érdekében hódolnak be valami magasabb eszmének, és nem elvakult hívei a kapitalizmusnak sem. Náluk ez az életforma csak az addig frusztrációkban jelentkező semmit tölti be - nekik erre ma itthon nincs más alternatíva.
Almási az irónia eszközeivel a leplet akarja lerántani erről a problémáról, de ezt a világot láthatóan csak felszínesen ismeri, és így csak a közhelyes előítéletek felderítéséig juthat el. A bántóan sekélyes vállalati filozófiák ezzel szemben nem a szabadságunkat veszélyeztetik (a többség úgyis csak elalszik ezeken), ahogyan az angol észosztó sem fogalmazna meg semmi magvasat a magyar mentalitásról, mert nem ez a dolga. A valóságban nincs is mi ellen fellázadni - az igazi tragédia pedig talán éppen ez, hiszen így a megalkuvás határai is becsapósan képlékennyé váltak.
Éppen ezért nem lehet hiteles a film sem, hiszen a multik nem akarnak uniformisba bújtatott, hipnotizált hangyákat, ahogyan a túlélni igyekvő többség sem fog elsétálni a napsütésbe. Ennél sokkal hétköznapibb dolog történik: lesz, aki a problémák fájdalmas megoldása helyett mégis ráharap a nyilvánvaló csalira, és ideális szellemi rabszolgává fokozza le magát – és lesz, aki a passzív rezisztenciát választja, és állandóan lóg, ironizál vagy inkább filmkritikákat ír, munkaidőben. Mindkét eset a kényelmes konformizmus egy-egy oldala, és ennek az igazságnak a belátása sajnos korántsem olyan egyszerű és fájdalommentes, ahogyan azt a film sugallja.
A nagy tévedés azonban, ha itt valamiféle mini-diktatúrát szimatolunk, hiszen ezt a sajátos helyzetet mi mind önként vállaljuk: van, aki ezt be is látja (és ezt a furcsa alávetettséget az anyagiakkal, vagy a kényelemmel indokolja), de van, aki egyáltalán nem gondolkodik és a vállalati bullshit mögé menekül. Tragikomikus összeütközés így egyedül a fanatizált zombik és az iróniával túlélni igyekvők között zajlik (elvégre a kikandikáló ellentmondásokat jobb nem bolygatni) - ezek azonban nem az emberi méltóságról, illetve az szabadság elvesztéséről szólnak, sokkal inkább csak kicsinyességükben mutatják meg, milyen szörnyű, ha a nem létező egyéniséget készen kapott panelekkel helyettesítjük.
Én például a kezdeti pánikrohamaim után, ma már csak nevetni szoktam az egész helyzet abszurditásán, és ennek az ábrázolásában nagyszerűen teljesít a film is, hiszen az itt felmutatott játékok, a használt beszédfordulatok és a karakterek egy része valóban telibe találja azt a légkört, amely ezt a világot olyannyira jellemzi. Igen, bármennyire is szatírának tűnik, valóban vannak mindentudó angol trénerek, és én tényleg láttam már dolgozót prezentáció alatt elájulni – ahogyan a látszat mögé betekinteni nem akaró, a filmbeli angol úriemberre egyébként kísértetiesen hasonlító kisfőnököm is alkalmazott olyan kollektív büntetéseket, kegyetlen véleményezéseket és kicsinyes bosszúkat, ahogyan azt az alkotók is megmutatták a nézőnek. (Sőt, emellett olyan sztorikkal is tudnék szolgálni, ami még a paródia keretei között is túlzásnak tűnnének, annak ellenére is, hogy velünk valóban megtörténtek).
A Team Building részeredményeket elér ugyan, de a modellező szatíra érdekében végül erősen elrajzol egy olyan létező problémát, ahol az ábrázoltaknál sokkal finomabb, nehezebben megragadható elvek mentén kérdőjeleződik meg az egyéni méltóság kérdése. De nem baj, talán így van ez rendjén, hiszen az alkotóknak a szélesebb közönség figyelmét is fel kell kelteniük valahogyan, így kénytelenek „elfilmesíteni” a karaktereket és a konfliktusokat, ezzel pedig a multik világából egy kifejezetten szórakoztató, hibái ellenére is ironikus vásári látványosság születik, amelyet egy sokkal átfogóbb társadalmi bírálattá szeretnének növelni még akkor is, ha ez igen mesterkélt és leegyszerűsítő megoldásokkal jár. (Ilyen cégeknél nem dolgozik 35 felett senki).
Mi, irodai robotok pedig még ennek is nagyon tudunk örülni, hiszen végre szó esik rólunk is. Úgy gondolom, kell is, hogy szó essen, hiszen több tízezer fiatal szerzi az első munkatapasztalatait ilyen körülmények között, és a mi generációnk egy jelentős része már ilyen környezetben szocializálódik - ez pedig bizonyosan kitörölhetetlen nyomokat hagy majd rajtunk. A nagy kérdés azonban mégiscsak az, hogy miért nőhet ennyire azoknak a száma, akiknek az életét ez a világ tölti ki. Rájuk kellene igazán odafigyelni, hiszen ők azok, akik megelégednek a tréningek nyújtotta hamis illúziókkal, akiknek a cégen kívüli, valódi élete lassan elsorvad, akik tényleg feladják a személyiségüket. No és mi lesz velük majd akkor, ha pár év múlva a nagy cégek a még olcsóbb munkaerő reményében elindulnak még keletebbre, és a nagy lózungok után magukra hagyják ezeket az embereket. Remélem, akkor is ott lesznek majd a filmesek!