Filmvilág blog

A Team Building egy bennfentes szemével

Szerző: Huber Zoltán

2011. június 03. - Huber Zoltán

Végre már velünk is foglalkozik valaki, állapítottuk meg a kollégákkal annak idején, amikor először hallottunk Almási Réka Team Building című filmjéről, és én különösen nagy várakozásokkal zarándokoltam el a legközelebbi moziba, hiszen négy évet húztam le a világ egyik legnagyobb vállalatának steril budapesti üvegpalotájában, úgyhogy nemcsak a vezetői tréningek és a csapatépítések világát ismerem igen jól, de a behódolás és a lázadás szatíraként tálalt konfliktusát is érintettként nézhettem végig. 

Ezzel pedig nem vagyok egyedül, hiszen mára szép csendben több tízezerre nőtt azon sorstársaim száma, akik olyan multinacionális cégeknél dolgoznak, amelyek az olcsó és képzett munkaerő kiaknázása érdekében szép fővárosunkba telepítették szolgáltató központjaikat, ahol a rendkívül egyszerű munkafázisokra bontott üzleti folyamataikat felsőfokú végzettségű, nyelveket beszélő fiatalokkal végeztetik el. Nekem például soha nem hitte el senki, de tényleg évekig másoltam számokat egy táblázat oszlopaiból a másik soraiba. (Igaz, mindezt spanyolul, így a legrosszabbul még nem is én jártam, sőt!)
Valóban nagyszerű szatíra-alapanyag tehát ez a környezet, és Almási filmje akár a mai magyar multi-életérzés pontos látleletét is megrajzolhatná, de ebben végül csak felemás eredményeket képes felmutatni. Hiába aktuális ugyanis a téma, a Team Building egyedül a jelenség felszínét tudja csak megkarcolni, és a szatíra ürügyén egy tragikomikus problémából varázsol szimpla „freak show-t”. Elmarad így a jelenség mélyrehatóbb vizsgálata is, és sajnos csak jól ismert közhelyek, megnyugtató sztereotípiák villannak fel a vásznon. Kár érte, mert a rendezőnő érdeklődési iránya hiánypótló és igencsak fontos.
 
 
A multik világa azonban korántsem osztható áldozatokra és gonoszokra, és nem mérhető fel olyan fekete-fehéren sem, ahogyan azt az alkotók gondolták. Ezeken a munkahelyeken ugyanis nem holmi Máriók és Cipollák csapnak össze, ahogyan a vulgármarxista értelmezések és a seggnyalás emlegetése is csak hamis látszatmagyarázatokhoz vezetnek. Igaz, a lázadás és a behódolás örök konfliktusa szép és látványos dráma, és jó lenne hinni abban is, hogy a multi-jelenség ennyire egyszerűen megfogható. A valóság viszont ennél sajnos sokkal profánabb (és szomorúbb is egyben): egyszerűen csak arról van szó, hogy tehetséges, sokkal többre hivatott fiatalok ezrei másolnak számlákat, vagy kapkodnak fel telefonokat, hogy finanszírozni tudják azt a hivatást, amit valóban szeretnének. Illetve sokan csak azért vállalják a megalázó feladatokat, hogy sikerüljön végre lelépniük külföldre, vagy esetleg olyan ismerősük van, aki előbb-utóbb azért benyomja majd őket valami igazi munkahelyre. 
 
A választás azonban egyértelműen szabad, és a lealacsonyítóan szellemtelen munka legalább jól fizet, mindenki eldöntheti tehát, mennyiért és meddig adja el a lelkét – ilyen ma a világ, mit tehetünk, lehetne sokkal rosszabb is. Az abszurd szatíra megvilágosító erejére így nem a „megalkuvók” szorulnának rá, hanem azok, akik ezt az egészet valahogy túl komolyan veszik, és akiket a buta munkakörök mellé felkínált, a röhejes amerikai személyiségfejlesztő maszlagok legalját súroló vállalati kultúra pontosan telibe talál. Ők ugyanis, akik végül elhiszik ezt a sok vezetői álbölcsességet, és olyan filozófiaként kezdik használni, amellyel a privát életükben jelentkező problémákat is megoldottnak tekintik.
Ők lesznek a dolgozók, akik önként túlóráznak és lelkesen dalolják a vállalati himnuszt, de ez még nem is lenne komolyabb baj. Az ijesztő inkább az, hogy ők tényleg komolyan is veszik a trénerek minden szavát, és így a vállalatot is valódi közösségként, valódi élettérként kezdik szemlélni. Egyre többen vannak az olyan beosztottak, akik a valódi élet helyett ezeket a hatalmas, virtuális „játszótereket” választják, és nem kétséges az sem, hogy ők jelentik a jövőt, hiszen ők az ideális munkaerő.
 

Ezeket az embereket már kielégítik a nevetséges feladatok, illetve a gondolkodás és a vélemény helyett már a filmben is elhangzott paneleket idézik. Mi multizombiknak hívjuk őket, hiszen a cégen kívül szinte valóban élőhalottak – otthon ők elveszett, céltalan és magányos emberek, akik akkor élnek csak igazán, ha kezdődik a munkaidő. A multik problémája így rajtuk keresztül bontakozik ki, hiszen ők teljesítenek, ők lesznek az elvárt norma és ők lesznek szadista és buta főnökök is. Ők a jövő dolgozói – és ez az, ami igazán tragikomikus, hiszen nem valami láthatatlan, elnyomó rendszer formálja őket ilyenné, nem a jobb boldogulás érdekében hódolnak be valami magasabb eszmének, és nem elvakult hívei a kapitalizmusnak sem. Náluk ez az életforma csak az addig frusztrációkban jelentkező semmit tölti be - nekik erre ma itthon nincs más alternatíva. 
Bármennyire is metaforikusnak, illetve nagy ívűnek tűnik, olyan konfliktus, mint ami a filmben látható, egyszerűen nem fordul elő. A vállalatért élőket ugyanis nem a nyugati tréner részesíti agymosásban, ahogyan a többiek sem adják el a lelküket az angolszász ördögnek – a multi csak felmutatja a saját „vallását”, amit mindenkinek mímelnie kell ugyan, de hinni csak azok fogják, akik amúgy is hajlanak a felkínált ideológiák kritikátlan átvételére.

Almási az irónia eszközeivel a leplet akarja lerántani erről a problémáról, de ezt a világot láthatóan csak felszínesen ismeri, és így csak a közhelyes előítéletek felderítéséig juthat el. A bántóan sekélyes vállalati filozófiák ezzel szemben nem a szabadságunkat veszélyeztetik (a többség úgyis csak elalszik ezeken), ahogyan az angol észosztó sem fogalmazna meg semmi magvasat a magyar mentalitásról, mert nem ez a dolga. A valóságban nincs is mi ellen fellázadni - az igazi tragédia pedig talán éppen ez, hiszen így a megalkuvás határai is becsapósan képlékennyé váltak. 

Éppen ezért nem lehet hiteles a film sem, hiszen a multik nem akarnak uniformisba bújtatott, hipnotizált hangyákat, ahogyan a túlélni igyekvő többség sem fog elsétálni a napsütésbe. Ennél sokkal hétköznapibb dolog történik: lesz, aki a problémák fájdalmas megoldása helyett mégis ráharap a nyilvánvaló csalira, és ideális szellemi rabszolgává fokozza le magát – és lesz, aki a passzív rezisztenciát választja, és állandóan lóg, ironizál vagy inkább filmkritikákat ír, munkaidőben. Mindkét eset a kényelmes konformizmus egy-egy oldala, és ennek az igazságnak a belátása sajnos korántsem olyan egyszerű és fájdalommentes, ahogyan azt a film sugallja.
 
 
Csapatépítésen, tréningen részt venni, ilyen helyen dolgozni egy sokkal kényesebb téma, mint ahogyan azt a Team Building tüneti kezelése és a hamiskás, leegyszerűsítő társadalmi kórképe sugallja. (A magyar társadalom az itt látottaknál sokkal rosszabb állapotban van, hiszen egy multi legalább a kiszámító szabályai mentén hagyja lélegezni az embert). Az észrevehetetlen, puha behódolás ugyanis alattomosabb jelenség, és sokkal nehezebben felfejthető következményekkel is jár, mint a nyílt konfrontáció – a nagy cégek világának ábrázolásában ezért inkább az olyan parabolák tudnak mélyre hatolni, mint például Němec híres műve, Az ünnepségről és a vendégekről. Multinál lenni ugyanis nem azért annyira rossz, mert lélekölően unalmas és gépies a munka – hanem azért, mert ennek ellenére folyamatosan színlelni kell az érdeklődést, mindig jókedvűen és örömtelien, önként kell részt vállalni az ál-közösség életében, és komoly képet kell vágni akkor is, amikor nyilvánvaló baromságokról szónokolnak nekünk, több óráig. Ez pedig talán ismerős minden kelet-európai polgárnak – de az már talán nem, hogy ennek ellenére a szabad vélemény és az egyéniség azért nyugodtan megmarad. Csak néha egy kicsit takarékra kell tenni...

A nagy tévedés azonban, ha itt valamiféle mini-diktatúrát szimatolunk, hiszen ezt a sajátos helyzetet mi mind önként vállaljuk: van, aki ezt be is látja (és ezt a furcsa alávetettséget az anyagiakkal, vagy a kényelemmel indokolja), de van, aki egyáltalán nem gondolkodik és a vállalati bullshit mögé menekül. Tragikomikus összeütközés így egyedül a fanatizált zombik és az iróniával túlélni igyekvők között zajlik (elvégre a kikandikáló ellentmondásokat jobb nem bolygatni) - ezek azonban nem az emberi méltóságról, illetve az szabadság elvesztéséről szólnak, sokkal inkább csak kicsinyességükben mutatják meg, milyen szörnyű, ha a nem létező egyéniséget készen kapott panelekkel helyettesítjük. 

Én például a kezdeti pánikrohamaim után, ma már csak nevetni szoktam az egész helyzet abszurditásán, és ennek az ábrázolásában nagyszerűen teljesít a film is, hiszen az itt felmutatott játékok, a használt beszédfordulatok és a karakterek egy része valóban telibe találja azt a légkört, amely ezt a világot olyannyira jellemzi. Igen, bármennyire is szatírának tűnik, valóban vannak mindentudó angol trénerek, és én tényleg láttam már dolgozót prezentáció alatt elájulni – ahogyan a látszat mögé betekinteni nem akaró, a filmbeli angol úriemberre egyébként kísértetiesen hasonlító kisfőnököm is alkalmazott olyan kollektív büntetéseket, kegyetlen véleményezéseket és kicsinyes bosszúkat, ahogyan azt az alkotók is megmutatták a nézőnek. (Sőt, emellett olyan sztorikkal is tudnék szolgálni, ami még a paródia keretei között is túlzásnak tűnnének, annak ellenére is, hogy velünk valóban megtörténtek).
 

A Team Building részeredményeket elér ugyan, de a modellező szatíra érdekében végül erősen elrajzol egy olyan létező problémát, ahol az ábrázoltaknál sokkal finomabb, nehezebben megragadható elvek mentén kérdőjeleződik meg az egyéni méltóság kérdése. De nem baj, talán így van ez rendjén, hiszen az alkotóknak a szélesebb közönség figyelmét is fel kell kelteniük valahogyan, így kénytelenek „elfilmesíteni” a karaktereket és a konfliktusokat, ezzel pedig a multik világából egy kifejezetten szórakoztató, hibái ellenére is ironikus vásári látványosság születik, amelyet egy sokkal átfogóbb társadalmi bírálattá szeretnének növelni még akkor is, ha ez igen mesterkélt és leegyszerűsítő megoldásokkal jár. (Ilyen cégeknél nem dolgozik 35 felett senki). 

Mi, irodai robotok pedig még ennek is nagyon tudunk örülni, hiszen végre szó esik rólunk is. Úgy gondolom, kell is, hogy szó essen, hiszen több tízezer fiatal szerzi az első munkatapasztalatait ilyen körülmények között, és a mi generációnk egy jelentős része már ilyen környezetben szocializálódik - ez pedig bizonyosan kitörölhetetlen nyomokat hagy majd rajtunk. A nagy kérdés azonban mégiscsak az, hogy miért nőhet ennyire azoknak a száma, akiknek az életét ez a világ tölti ki. Rájuk kellene igazán odafigyelni, hiszen ők azok, akik megelégednek a tréningek nyújtotta hamis illúziókkal, akiknek a cégen kívüli, valódi élete lassan elsorvad, akik tényleg feladják a személyiségüket. No és mi lesz velük majd akkor, ha pár év múlva a nagy cégek a még olcsóbb munkaerő reményében elindulnak még keletebbre, és a nagy lózungok után magukra hagyják ezeket az embereket. Remélem, akkor is ott lesznek majd a filmesek! 

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr632952206

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szergej_bodrov 2011.06.03. 22:28:40

Nagyon jó írás! Sokat megtudtam belőle, többet, mint a filmből... Köszi!

alex4427 2011.06.04. 19:11:53

Elolvasva a fenti, igen kiváló írást, örömmel állapítom meg, hogy NEM multinál kezdtem a pályafutásom.
Gorácz "Emberkísérlet" c. cikkével együtt lementettem a kedvenceim közé.

Nekem még a film is tetszett. (Lehet, hogy előny, hogy nem dolgoztam multinál!)

Ver Sacrum 2011.06.13. 13:24:18

Remek írás, öröm látni, hogy létezik és működik a bejáratottnál szélesebb horizont is.
A film felszínessége és elvágólagossága nyilván a (szükségszerűen) külső szempontnak köszönhető.
Én csak azt sajnálom, hogy a legalább ennyi embertelen és megalázó helyzetet kínáló úgynevezett humán színterekről (média, kulturális élet) még ilyen felszínes filmek sem készülnek nagyon.
süti beállítások módosítása