La sconosciuta – olasz, 2006. Rendezte és írta: Giuseppe Tornatore. Kép: Fabio Zamarion. Zene: Ennio Morricone. Szereplők: Kszenyija Rappoport (Irena), Michele Placido (Muffa), Claudia Gerini (Valeria), Pierfrancesco Favino (Donato). 118 perc.
Vetítik: M1 - 22:55
Nem láttam még sohasem színpadon, de biztos forrásból értesültem, hogy Kszenyija Rappoport a legjobb fiatal (negyven alatti) Csehov-színésznő (nem az egyik legjobb, hanem a legjobb). Van benne valami Nagy-Kálózy Eszterből, magyarul: megejtően szomorú szépség. Giuseppe Tornatore – több mint valószínű – látta őt, vagy egy olasz turnén, vagy a pétervári Kisszínházban, és rá gondolva, rá igazítva, netán egyenesen neki írta Az ismeretlen című filmjét. Azt gondolom, abból indult ki, hogy Rappoport lesz a főszereplője, és az is egyértelmű lehetett, ha már orosz színésznő bőrébe bújva ír hat év után újra filmet, akkor annak köze kell, hogy legyen a maffiához – vagy legalábbis az egyre elharapódzóbb és veszélyesebb leánykereskedelemhez, a Kelet-Európából elrabolt és állati sorban tartott prostituált lányokhoz. Hiszen a főhősnőnek oroszos akcentusa lesz, óhatatlanul. Meglep, hogy egyébként nincs az. Rappoport megejtően szomorúan, és szépen beszéli az olaszt. És valóban elképesztő tehetség. A film, a történet az első negyedórában (az epres jelenetig) vészjóslóan robog a giccs felé, de hirtelen megáll, irányt módosít, és erős, megrázó, tornatorés melodráma lesz. Rappoport mellé felzárkózik a kegyetlen rabszolgatartó szerepében az egyik legismertebb olasz színész, akit nagyon sokáig nem ismertem fel, hiszen kopaszra nyírt, kigyúrt, fukszos bikanyakú állat, és eleddig a másik oldalon állt (rég láttam ilyen lenyűgöző átváltozást, ilyenre csak olasz-amerikaiak képesek): Michele Placido. Az olaszok legdicsőbb kortárs rendezőjének – azért, lássuk be, az is megejtően szomorú, hogy ez így alakult – jót tett, hogy nem a mi Koltai Lajosunkkal folytatta pályáját, az viszont rosszat, hogy a nagy Ennio Morricone a stáb tagja maradt: a zene ugyanis olykor eltakarja, befedi a jeleneteket.
Ez a kisrealista opus ritka erős, borzongató fájdalmat és zavart okoz: valóban szól az elrabolt nők szenvedéséről, átlátható, jól megírt, fordulatos dráma, ami a lezárás nélkül – és Morricone ellenére – veszedelmesen nyomasztó lenne.
Kolozsi László
