A tegnap véget ért Berlini Nemzetközi Filmfesztivál díjátadóján egy üres széket állítottak a színpadra, tiltakozásképpen az ellen, hogy a zsűri tagjai közé meghívott Jafar Panahi nem lehetett jelen. A rendezőt az iráni rezsim idén januárban 6 év börtönre és 20 év alkotástól való eltiltásra ítélte rendszerellenes tevékenység vádjával. Panahi nyílt levele, húsz éves szilenciuma előtti utolsó üzenete, a tovább után olvasható, magyarul.

A filmkészítő világát a valóság és az álmok kölcsönhatása jelöli ki. A filmes a valóságot használja inspirációként, képzelete színeivel festi ki, és egy olyan alkotást teremt, amely vágyait és álmait vetíti ki. 
 
A valóság az, hogy az elmúlt öt évben megakadályozták, hogy filmeket készíthessek, és most már hivatalosan is megfosztottak ettől a jogtól a következő 20 évre. De tudom, hogy képzeletemben továbbra is filmmé formálom az álmaimat. Tisztában vagyok vele, hogy társadalmilag érzékeny rendezőként nem lesz lehetőségem népem napi problémáit bemutatni, de nem fosztom meg magam attól az álomtól, hogy 20 év múlva ezek a gondok megszűnnek, én pedig – ha megtehetem – az országomban uralkodó békéről és prosperitásról forgathatok.
 
A valóság az, hogy 20 évre eltiltottak a gondolkodástól és az írástól, de nem akadályozhatják meg, hogy arról álmodjam: 20 év múlva az inkvizíció és a megfélemlítés helyét a szabadság és a szabad gondolkodás veszi át.
 
Húsz évre tiltottak el a világtól. Remélem, amikor újra szabad leszek, olyan világot utazhatok körbe, amelyben nincsenek földrajzi, etnikai vagy ideológiai határok, ahol az emberek szabadon és békében élnek együtt, eltérő vallásaik és meggyőződéseik ellenére.
 
Húsz év hallgatásra ítéletek. Álmaiban mégis egy olyan korszakért kiáltok, amelyben képesek vagyunk tolerálni egymást, tisztelni a másik véleményét, és egymásért élni.
 
A valóság az, hogy hat évet kell börtönben töltenem. A következő hat évben az a remény fog éltetni, hogy az álmom valósággá válik. Azt kívánom, hogy filmes kollégáim, szerte a világban, olyan nagyszerű filmeket készítsenek, hogy szabadulásom után arra inspiráljanak: továbbra is az általuk megálmodott filmvilágban éljek.
 
Mostantól tehát húsz éven át hallgatásra ítéltettem. Arra kényszerítenek, hogy ne láthassak, ne gondolkodhassak, ne filmezhessek.
 
Alávetem magam a fogság és fogva tartóim valóságának. Az álmomat majd a ti filmjeitekben fogom keresni, remélve, hogy megtalálom bennük azt, amitől engem megfosztottak.