A foci már nem kultikus ünnep, hanem szappanopera, a meccsek végtelen sorából választ magának csillagot a néző.
Egy akusztikus arc. Vonásait a hangja hordozza, naprakész és lelkes, de éles, mindent betöltő, minden látványra rátelepül. Szünet nélküli arc. A fociriporter. Nem ismer kegyelmet, szemlélődő türelmet, egyetlen pillanatra sem engedi a képernyőn látottakat földolgozni, sőt követni sem: ő minden elősütött információját, statisztikai adatát, kis színesét és jópofaságát belénk tömi, nem mehet kárba egy morzsája sem, függetlenül attól, mi zajlik a pályán. Nem hagy izgulni, egy akció kibontakozásán álmélkodni, a játék dramaturgiájában gyönyörködni. Beszél és beszél és beszél: „az Arsenalnak zsinórban ez a tizenkettedik olyan mérkőzése, amelyen az első kilenc percben nem kapott gólt, ebből nyolcszor Lehmann állt a kapuban, akinek egyébként kedvenc háziállatát a múlt héten egy rosszindulatú kinövéssel operálták, ezért kérdéses volt, hogy a kapus mentálisan milyen állapotban…. de Henry már az ötösön jár, gól!” Sokszor az egyetlen, a sorsdöntő gólt kapjuk a nyakunkba így, észrevétlenül, az akusztikus arc mögé rejtve.
Akár a képernyőn kívüli életben, ha van még ilyen. Ott sincs előkészítve a „poén”, utólag derül ki róla, hogy a sors annak szánta, s ebben az értelemben a mi riporterünk józan, adekvát elme. Csakhogy a foci, tudjuk, előadás, kedvező esetben egy szabatos angol tévékrimi és egy amerikai akciófilm között félúton. Ehhez nem szpíkernek, hanem figyelmes és empatikus narrátornak kell asszisztálnia, ha jól csinálja, dúsítja a drámai anyagot, ha nem…
A televíziózás hőskorában felrótták az első közvetítőknek a szűkszavú, „álmos” szövegkíséretet, hiszen az otthoni drukker a rádiósok kényszerű beszédáradatával együtt a felajzottságukat is megszokta, így képzelhette át magát a stadionba. Aztán hosszú időre polgárjogot nyert a látványnak alárendelt visszafogottság. Nálunk ennek még a Kádár-kori ejtőző közhangulat is alájátszott, a békés ernyedés a tömegesen beszerzett készülékek, a sör és a család háromszögében. Az információs társadalom azonban ma újra tempót diktál a tévésnek is, s minthogy fölösleges közölnie, ha valamelyik csatártól elpattan a labda, az elpattanással keletkező üresjáratot ki kell tölteni, mondjuk, a labdatípus gyártásának, mintájának, valószínű jövőjének ecsetelésével.
Elpattan. A hazai meccsek az egy percre jutó információáramlási lehetőségek szempontjából ideálisak… Csakhogy még fájóbbá teszik a stadionérzet hiányát. Apák és fiúk, ha akarják s a környezet engedi, akár naponta több meccset is végignézhetnek a tévében – ha nincs BL, EB, VB, akkor a portugál bajnokságot vagy a német másodosztályt, a dél-amerikai kupát, az Afrika-kupát, ha véletlenül egyik sincs, még jöhet egy utánpótlás-selejtező Norvégiából, de csupán az élmény tárgyát illetően kapnak mást, mint a csatornákon fogható vagy a kölcsönzőkből kihozott filmek esetében, az élmény karaktere ugyanaz: elmerülni egy másik világban, amelyet a magyar valóság másutt, mint a képernyőn, nem kínál. A meccs kultikus ünnepként megszűnt, meccsek sorozata van, végeérhetetlen szappanopera, annak hősei közül választ magának csillagot a néző. De csak úgy van köze hozzá, mint bármely más fikcióhoz.
A valóságos meccs egy héttel a bírói sípszó előtt kezdődött, az elővételi pénztáraknál, ahová el kellett villamosozni, ott a kígyózó sorokban türelmesen ácsorogni, esélyeket latolgatni, s ha szerencséd volt, épp jött kifelé Ebedli a székházból (talán még ma is ott a felirat az Üllői úti felüljáró oszlopán: „Ebedli a király!”). A valóságos meccsnek pázsit-, tökmag- és esőkabátszaga volt, a szabadtéri cigaretták füstje meg olyan, mint a tábortüzeké. A „csapatod” kiválasztása családi esemény, a kedvenc focistádé nemzedéki kérdés. A valóságos meccs legfontosabb pillanata az volt, amikor a homályos feljáró tetején kiléptél a tribünre, körülnéztél, s a megérkezés semmi máshoz nem hasonlító ujjongása töltött el.
Egy Boca Juniors–Sao Paolo meccsre nem vehetsz jegyet. És Ebedli nem ott játszik.
Az apa ma röstelkedés nélkül nem mutathatja be a fiának, hol is lehetne az a házon kívüli, másik otthon egy-egy szombat délután. A beavatás a futball csodájába képernyő előtt, társas magányban zajlik. Mintha A halál ötven óráját a margitszigeti szabadtéri mozi helyett a háló-dolgozó-nappali szobában a kihúzhatós ágyról Junosztyon néznék. De nem segít ezen egy nagyobb képernyő sem, legföljebb jobban kivehetők a szappanopera hőseinek vonásai, ám a tekintet nem kóborolhat szabadon az arénában.
Az apa ebbe hajlamos beletörődni. Kényelmes is, önző is: neki már „megvolt”. De a fiú közönségre vágyik, ösztönösen érzi, hogy a játéknak akkor részese igazán, ha publikum van körülötte, ha sokak feszültsége, lelkesedése rezonál az övére, a maga érzéseit megoszthatja másokéval. Mámorosan szurkolni nem lehet magányosan.
Erre szolgál a kivetítő. Lenyűgöző mérete praktikus, sokan, sokfelől nézhetik. De az illúzió lényege az, hogy egybegyűjt, összehoz, mintha a lelátón volnál, találkozol, fölismersz, utálkozol, átveszel egy rigmust, ostobaságokat és trágárságokat skandálsz, mert jelen van az ellenfél tábora is, van kihez képest szenvedélyesnek lenni. Mintha Perec, a mozgóárus ott araszolna a sorok között. Égnek a tábortüzek.
BL-döntő. Éjfélre jár, az apa kocsival a gyerekért indul, az utcák már csöndesek Pesten is, akár egy faluban, aztán hirtelen szembeözönlő csoportok, összekapaszkodó srácok éltetik a győztest. Jönnek a kivetítő felől. A fiú ott áll a sarkon, a barátai már hazamentek. Pulóvert persze nem vett föl, a nyaraláskor kapott vörös futballmezben fagyoskodik. Szótlanul és ellenségesen ül be a kocsiba. A végsőkig el van keseredve: valahol Párizsban vereséget szenvedett egy londoni klub. Az ő csapata.
Reményi József Tamás
